Olyan határozott mozdulattal metszette el az előtte álló ember torkát, mintha komoly gyakorlata lett volna a kegyetlen műveletben. A pengeéles vadászkés feltépte a nyak bőrét és átszelte a légcsövet, élénk piros vért spriccelve a nő kabátjára. Ezt a világosszürke, ódivatú szövetkabátot viselte akkor is, mikor utoljára kilépett az iskola épületéből. Susan Howard egész életében olyan szürkének és jelentéktelennek érezte magát, mint a kabátja, mintha visszafogott, szelíd énjének semmi keresnivalója nem lett volna ebben a felszínes világban, ahogy a ruhadarabjainak sem egy modern nő gardróbjában. Abban a végzetes pillanatban azonban, mikor áldozata leírhatatlan iszonyattal bámulta őt mielőtt a földre zuhant, váratlanul erősnek és életében először magabiztosnak érezte magát. A kést átnyújtotta a mellette álló férfinak és köszönetképpen biccentett felé. A furcsa változásoknak hatására, amik ekkor már a bensőjében munkálkodtak,
az sem zavarta, hogy az előtte heverő testből a vérrel együtt az élet is kiáramlik.

Azon a napon, mikor szabadságot kért az iskola igazgatójától senki nem sejtette, hogy ebből a halkszavú nőből hidegvérű gyilkos válik.

- Remélem, ez a pár hét elég lesz ahhoz, hogy rendbe tegye a magánéletét, Susan. – Peter Elliot, az Abraham Lincoln High School nagyra becsült igazgatója szánakozással vegyes lemondással tekintett az előtte ülő 38 éves nőre, akinek szemei alatt jókora táskák éktelenkedtek. Susannak minden önuralmát össze kellett szednie, hogy abbahagyja körömágyának ideges piszkálását, és ne kezdje újra azt a következő kínos pillanatban. Előtte is világos volt, hogy szüksége van a szabadságra, kialvatlan és fáradt volt hetek óta, és semmi esélyt nem látott arra, hogy problémái maguktól megoldódjanak. Keze hideg és erőtlen volt, mikor a tagbaszakadt férfi búcsúzásképp megszorította.

Susan élete olyan gyorsan állt fejtetőre, hogy alig tudta követni azt, viszont a legnagyobb csapást kétségkívül Ted hirtelen elutazása jelentette. A férfi egy romantikus vacsorán jegyezte el Susant, majd fél év múlva, minden magyarázat nélkül elutazott szülővárosába, Mertonba és nem mondta meg mikor tér vissza onnan. Csupán annyit kért menyasszonyától, hogy bízzon benne, ez azonban túlságosan nehéz feladatnak bizonyult. A nő sehogy sem bírta megemészteni az utazást, mert Ted alig mesélt neki gyermekkora helyszínéről és mikor mégis megtette, szavaiból leplezetlen félelem és szorongás áradt.

Susan számos alkalommal riadt fel éjszaka a férfi kiabálására, akit intenzív rémálmok gyötörtek, ezektől szinte eszét vesztve üvöltött, halálra rémítve őt. Nagyon nehezen értette meg artikulátlan szavait, de a Merton szót mindig felismerte a fülsértő hangok közt. Miután sikerült felébresztenie, Ted görcsösen kapaszkodott belé az éjszaka hátralevő óráiban. Susan számára világos volt, hogy a férfi valósággal retteg valamitől, ami a városhoz kötődik, ezzel együtt nagyon szűkszavúvá vált, valahányszor Merton szóba került, csak annyit tudott kiszedni belőle, hogy a város több napi autóútra található jelenlegi lakhelyüktől, és egy enyhe domb oldalán fekszik. Ted szülei már nem éltek, egy autóbalesetben veszítették életüket, és az árvaság és magány érzése volt az, ami leginkább összekötötte őket, mert Susan is elveszítette a szüleit. Nem is ismerte őket, de a vágya, hogy szerető családja legyen, és a magány keserű kínja egész életében kínozta, mert árvaházban és nevelőszülőknél nőtt fel, biztos kapaszkodó nélkül egy kegyetlen világban.

Vőlegénye egyáltalán nem akart a szülővárosába utazni Susannal az emlékek miatt, amiket átláthatatlan homály borított. A tanárnő igyekezett megértő lenni és keveset kérdezősködött a múltról annak ellenére, hogy nyugtalanították a titkok, amik teljesen rejtve maradtak előtte. Egy idő elteltével azonban annyira bántották a lidérces álmok, hogy úgy döntött, maga keres választ a kérdéseire és az Interneten kutatva kevés, de annál bizarrabb információra bukkant.

Merton népessége 2018 -ban nem érte el a 150 főt és ez a szám azóta is egyre fogyatkozott. A képeken egy szinte teljesen elhagyatott, már-már kísértetvárosnak tűnő település látványa tárult fel előtte, és minél tovább nézte a felvételeket, annál ismerősebbnek találta a várost, pedig egy alkalomra sem emlékezett, mikor ott járt volna, vagy akár képeken látta volna.

A valaha élénk színesre festett, javarészt fából készült házak falán a festék nagy felületeken lepattogzott és elhalványodott. Az összbenyomás alapján gondozatlan, piszkos porfészek látszatát keltették az ütött – kopott házak és az üres utcák. Susant kirázta a hideg mikor belegondolt, milyen félelmetes lehet Merton éjszaka, hisz a legközelebbi település több órányi útra volt onnan, ráadásul egy hatalmas erdő húzódott a város határában. A domboldalon szőlőtőkék sorakoztak, nem nagy területen ugyan, de szép gondozottnak tűntek. A szőlőből készített bort kizárólag a város lakói fogyasztják, egyetlen üveggel sem adnak el belőle – ez a szabály már hosszú évtizedek óta. A helyiek bevételi forrását a város határában álló fafeldolgozó üzem biztosítja, szinte minden családból dolgozik ott valaki. Az ott történt halálos balesetek száma kiugróan magas volt a város létszámához viszonyítva.

Amennyiben a nő hitt volna a babonákban biztosra vette volna, hogy Mertonon átok ül, a lakosok száma egyre fogyatkozik, megmagyarázhatatlan balesetek sújtják a helyet. Az egyik fénykép különösen nyugtalanítóan hatott rá, hosszú percekig bámulta, mégsem tudta megfejteni ennek az okát. A felvétel a vegyesbolt előtt készült, ami a többi épülethez hasonlóan igencsak rozoga állapotban volt. A nőtől viszont, aki a bejárati ajtó mellett mosolygott kellemetlen, bénító érzés kezdett Susan gyomrából felkúszni a torkán. A fénykép alatti szöveg szerint a kép Hester Brownt ábrázolta, a város polgármesterét. A nő az ötvenes évei közepén járhatott, őszes haja méltóságteljessé tette megjelenését, szép arcát kevés ránc öregítette. A tekintete váltotta ki Susan félelmét, úgy vélte pont úgy mosolyog, mint aki mindenkinek a lelkébe lát és a megszerzett tudással azonnal kiismeri a legbonyolultabb személyiséget is. Gyorsan továbblapozott, és a sokadik honlapon végre talált hozzászólásokat is egy Merton-ról szóló cikk alatt. „A városban az ördög lakik. A házak gonoszak. Merton megöli a lakosait.” – ezeknek a beszámolóknak köszönhetően Susan borzongott és úgy döntött, hogy soha nem teszi be ide a lábát.

Ted távozása után a nő összezavarodott, és a magányosan, ébren töltött éjszakák mély nyomokat hagytak mind a lelkében mind a megjelenésében. Elhalványodott és elvékonyult, a kilók villámgyorsan olvadtak le róla, csak egyetlen dolog ragaszkodott hozzá makacsul, a kétség. Elméjében milliószor lejátszotta az elmúlt hetek eseményeit, szünet nélkül, mint mikor gyerekkorában rongyosra nézte azt a videokazettát, amin a kedvenc meséi voltak.

A közös séták, vásárlások és utazások sorában egy momentum ragadt meg élénken az emlékezetében, ami gyanakvásra adhatott okot. Az a magas, csinos, barna hajú nő volt, akivel Ted beszélgetett az utcán, miközben rá várt a buszmegállóban. A különös az egészben az volt, hogy mikor az idegen meglátta őt közeledni, azonnal sarkon fordult és gyors léptekkel eltűnt az utca kereszteződésében. Ez a modortalanság volt az, ami leginkább nyugtalanította Susant, aki azonnal érdeklődni kezdett a bombázó kiléte felől, de Ted elintézte annyival, hogy csak útbaigazítást kért tőle.

Susan naponta hívta vőlegényét és görcsösen kapaszkodott belé, mert nem volt nehéz meggyőznie magát arról, hogy őt szereti a világon a legjobban. Mikor őszinte volt magához beismerte, hogy nem is szeret mást rajta kívül, barátságai felszínessé váltak, családja pedig sose volt.

- Ez a fickó őrült, jobb, hogy lelépett! – mondta Travis Hartington, az iskola egyik biológiatanára. A férfi sokszor próbálkozott Susan-nál, de ő sosem vette komolyan a közeledését. Szavai azonban sokáig visszahangoztak a fejében, és távolról szemlélve a kapcsolatát rájött, hogy igazság is rejlik a Travis megállapításaiban. Ted teljesen kisajátította őt, régi barátaitól elválasztotta, és a szabadidejével is rendelkezett. Mellette aprónak, védtelennek érezte magát, de ott volt Ted, aki erős volt és mindentől megóvta. Mióta Merton-ba utazott, a férfi megváltozott, minden telefonhívás alkalmával zavartnak tűnt, hangja remegett és a nő nem tudta eldönteni, hogy fél -e valamitől, vagy elméje kezd megbomlani.

- Nem mehetek még haza, kérlek bízz bennem, próbálom megoldani... – az ehhez hasonló mondatok után Ted rendszerint sírásban tört ki és arra kérte volt menyasszonyát, hogy legyen türelmes. Arra a kérdésre pedig, hogy miért nem veszi fel mindig a mobiltelefonját azt a feleletet adta, hogy csak a fűrészüzem előtti területen van jó térerő, máshol olyan gyenge, hogy felvenni sem érdemes a telefont.

- Nem kéne ott lenned, azonnal gyere vissza! – kérte rimánkodva a nő.

- Nem tudok. – Susan is sírt a tehetetlenségtől, és a rémálmokat, amik már őt is gyötörni kezdték, ennek a fájó helyzetnek a számlájára írta.

Álmában Merton utcáján járt, felismerte a házakat, a halványan világító lámpák fényében is. Az éjszakai égen sűrű felhők úsztak, amik mögül csak ritkán bukkant elő a Hold. A házak ablakai sötéten ásítottak a kietlen utcára, az úttest aszfaltjának szélét gazcsomók lyukasztották át. Susan itt sétált magányosan, az előtte haladó alakot követve. Borzalma fokozódott, mikor észrevette a véres lábnyomokat az úttesten. Legszívesebben elrohant volna, de egy ismeretlen erő arra kényszerítette, hogy kövesse az idegent. Lábai maguktól mozogtak, miközben ő sípolva és reszketve vette a levegőt. Egy idő után az alak megállt, de Susan tovább sétált felé. Mikor kellő távolságra ért a borzalom új hullámai futottak át a testén. Az ismeretlen férfit tetőtől talpig vér borította, megjelenése egy gusztustalan és visszataszító masszaként hatott. Már karnyújtásnyira volt a jelenéstől, mikor a férfi megfordult és egy szót sikoltott a sóbálvánnyá dermedt nőnek: „Segíts!”. A hangjából és a szeméből ismerte csak fel Tedet, amitől a szürreális álom még iszonyatosabbá vált. Susan sikoltozva és verejtékben úszva ébredt, de mellette nem volt senki, aki vigasztalta volna. Csak a sötét szoba, a kókadt növényei és a földre szórt chips-es zacskók osztoztak kétségbeesett magányán.

Aznap, mikor a helyzet végképp tarthatatlanná és fullasztóvá vált, Susan elhatározta, hogy végre alaposan kitakarítja közös otthonukat. Épp az utolsó, életben lévő növényét öntözte, mikor megcsörrent a telefonja és ő boldogan felvette, mert Ted nevét pillantotta meg a kijelzőn.  A férfi suttogva, szuszogva beszélt Susan-hoz és makogva közölte, hogy nem tud hazajönni többé hozzá, pedig ő mindent megtett. Susan kezéből kiesett az öntözőkanna és azon kapta magát, hogy ő is lehalkította a szavait.

- Jönnek! Nem tudtam elintézni, de tudd, hogy örökké szeretni foglak! – a háttérből különös zajok szűrődtek a nő fülébe, aki nem bírta tovább, kiabálni kezdett és magyarázatot követelt a hetek óta tartó őrületre. Nem tudta eldönteni, hogy Ted részeg-e, esetleg drogot használt, mert olyan összefüggéstelenül beszélt, ami halálra rémítette őt.  Viszont a kapcsolat ekkor megszakadt és Susan ezután többé nem érte el vőlegényét, a mobilja ki volt kapcsolva. A nő fuldoklott ebben a helyzetben, a múltja még nem zárult le, a boldogabb jövője pedig egyre távolabb menekült előle.

Azt csupán morbig egybeesésnek könyvelte el, hogy visszatérő rémálmai pont aznap szűntek meg, mikor elhatározta, hogy Mertonba utazik, Ted után. 

Susan Howard vérbeli szervező és tervező volt, aki hosszas órákat töltött egy rövidebb utazás előkészítésével is, minden váratlan eseményre felkészülve. A mertoni úttal kapcsolatban azonban sem ideje, sem energiája nem volt hosszasabb előkészületekre. Utazótáskájába pakolta a legszükségesebb holmikat, írt egy zavaros e-mailt Travisnek, és elindult a legközelebbi autókölcsönző felé. Egy szürke Ford Focus-t kapott, akciós áron. A GPS szerint 48 óra volt a menetidő Mertonig, amennyiben nem lassítja útját baleset vagy egyéb kellemetlenség.

Eseménytelen utazás után végre megérkezett a Pittsburgtől 254 mérföldre fekvő városba. Ahogy lefordult a 395-ös útról, az autó rádiója sercegni és recsegni kezdett, a mobilján pedig megjelent a térerő hiányáról figyelmeztető ikon. Ezeket nyugtalanító jelnek nyilvánította, de a cél érdekében nem volt hajlandó komolyabban foglalkozni velük. Ahogy a Ford kerekei a kátyús, elvékonyodott aszfalton zötykölődtek, Susannak egyre inkább az az érzése támadt, hogy egy világtól elzárt területre cseppent. Warringtonban, az utolsó benzinkútnál, ahol megállt az idős és ráncos bőrű alkalmazott is óva intette a mertoni látogatástól.

- Oda senki se megy magától, csak ha nagyon muszáj! – hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, gusztustalan dohányköpetet röpített a földre.

Susan megrettent a vészjósló figyelmeztetéstől, de úgy érezte, teljesen tökre megy az élete, ha visszafordul.

Azért mikor kigördült a kútról és a rádióból a Highway to Hell című szám nyitó dallamai csendültek fel, idegesen átváltott egy másik frekvenciára. Sok mendemondát hallott már elhagyatott városokról, kísérteties történetekről és gyanús eltűnésekről, amikről később kiderült, hogy valóságtartalmuk igencsak megkérdőjelezhető. Úgy hitte Mertonnal kapcsolatban is tévesek a híresztelések, de főleg Ted volt az, aki miatt minden gyanakvását elaltatta.

Az első házak a város szélétől nem messze, elhagyatottan álltak. Ablakaik hiányoztak, a falakra illetlen szavakat és kusza mintákat festettek kétes ízlésű művészek. Olyan magányosan és szomorúan álltak ott, hogy Susan hangulata az eddiginél és borúsabbá vált. Egy kisebb rétnyi terület választotta el őket a többi épülettől, és ahogy a nő egyre közelebb ért, úgy bontakoztak ki a szeme előtt a domboldalon lévő szőlőtőkék. Elvétve látott néhány lapos domboldalat a környéken, a végeláthatatlan pusztaságot csak ritkán törte meg egy két kisebb erdő. Ez felettébb különösnek találta, mintha valaki szándékosan tervezte volna meg a terület domborzati jellemzőit.

A Main Streeten haladva, ami kettészelte a várost, Susan sorra ráismert a fotókon látott házakra. A templom csúcsa figyelmeztetően meredt az ég felé és a bolt előtt elhaladva rögtön emlékezetébe ötlött Hester Brown, aki ekkor szerencsére nem állt a bejárat mellett. Az utca poros és koszos volt, egy lelket sem látott, miközben a lehúzott ablakon át nézegetett jobbra és balra. Az a benyomása támadt, mintha az egész város egyetlen, széles útból állna, hisz a mellékutcákban elenyésző számú ház állt. A lakatlan épületek közül többet lebontottak, nyilván a nyersanyagokat újra felhasználása miatt.

Már percek óta haladt lassú tempóban az úton, mikor megpillantotta az idei szüretet reklámozó plakátot, a polgármesteri hivatal falán. Megállította a kocsit, és kiszállt. A hűvös szeptemberi szél felborzolta a haját, ezért egy hajgumival gyorsan összefogta kusza, vékonyszálú, barna tincseit. Odasétált a plakáthoz és elolvasta az azon álló sorokat.

„Üdvözöljük Mertonban, az idei szüreti fesztivál alkalmával!” A dátum 2019.szeptember.20 volt, tehát a következő napra szólt a meghívó. Susan rögtön kiszúrta, hogy az évszámot sokszor átjavították már a kopott, megsárgult papíron, de a legkülönösebbnek azt vélte, hogy semmi más jelét nem látta az ünnepi előkészületeknek, turistáknak és érdeklődőknek nyoma se volt, ahogy vendégváró sátrakat, pultokat sem talált. Hirtelen az az érzése támadt, hogy a meghívó csak a helybélieknek szól. A házak nagy része lakatlan volt, fakó színű falak, kidőlt kerítések és burjánzó, magas gaz éktelenkedett az utcán, ebből arra következtetett, hogy nem sokan vesznek részt a mulatságon.

Az utcán elvétve látott ugyan pár sétáló helybélit, de azok olyan döbbenten és gyanúsan bámulták őt a kocsiban, hogy Susan jobbnak látta, ha nem tőlük, hanem a hivatalban érdeklődik Ted felől. A rozsdás kilincs lenyomása után a súlyos fa ajtó hangos nyikorgással mozdult meg és a nő egy tágas helyiségbe lépett. A berendezés puritán volt, becsukta az ajtót maga mögött és a pultszerű asztalnál ülő, őt vizslató asszonyhoz sétált.

- Nem ismerek semmiféle Ted Williams-t, nem hallottam még ilyen nevű férfiról.

A nő nem volt se kedves, se goromba, inkább egyfajta közöny jellemezte, amivel megpróbálta leplezni a döbbenetet, amit Susan látogatása okozott. A tanárnő először arra gondolt, hogy valami rossz tréfát űz vele az ügyintéző, majd mikor a számítógép sem talált egy Williams-et sem a nyilvántartásban, megfordult vele a világ. Jeges félelem hasított belé és akarata ellenére vékonyabb hangon szólt az asszonyhoz.

- Ez lehetetlen, Ted itt van Mertonban, beszéltem vele! – hadarta.

- Nem segíthetek, a legjobb lesz, ha távozik és máshova szervezik a találkozót.

Erre Susan kétségbeesésében előkapta a pénztárcáját és kirántotta belőle a Tedet és őt ábrázoló fényképe. A nő rövid pillantást vetett a rá, majd hirtelen felkiáltott.

- Ez Paul Baker! – rögtön a szája elé kapta a kezét, mint aki nyomban megbánta a gyors kinyilatkoztatást. Susan majdnem elájult döbbenetében.

- Hölgyem, ez a férfi itt Ted Williams, a vőlegényem!

- Nem tudom mit mondott magának ez a férfi és azt se tudom ki az a Ted Williams, de a képen Paul Baker van, a szülei itt élnek a városban! Ennél többet nem mondhatok.

Susannak meg kellett kapaszkodnia egy szék támlájába, hogy el ne ájuljon azonnal, hisz mindvégig úgy tudta, párja elveszítette a szüleit. Igyekezett leplezni mérhetetlen döbbenetét, majd hosszasan unszolta az asszonyt, aki végül megadta neki a Baker család címét és útbaigazította őt

- Nem tévesztheti el, a domboldalon áll a ház, sárga színű.

Ezt követően Susan kibotorkált a hivatalból és visszasétált a kocsijához. Éppen időben huppant le a kétes tisztaságú ülésre, mielőtt kiáramlott volna minden erő a végtagjaiból. Legszívesebben hívta volna a rendőrséget, de aztán elállt ettől a szándékától. Biztosan jól szórakoztak volna a kiérkező illetékesek a szerencsétlen tanárnő és a nevét eltitkoló, őt felültető férfi történetén. Beindította a motort és a Main Street-re kormányozta az autót abba az irányba, ahonnan érkezett. Az utcatáblák olvashatatlanok voltak, ezért kénytelen volt a hivatalnok útbaigazítására hagyatkozni. Kétszer fordult le rossz helyen, mire végül szerencsével járt és megpillantotta a kopott, sárga falú, emeletes házat.

Gyomra görcsbe rándult a tudattól, hogy perceken belül találkozik azokkal, akiket mindvégig halottnak hitt. Megfordult a fejében, hogy azonnal hazautazik a lakása megnyugtató biztonságába, de mindennél erősebb kíváncsisága és aggodalma maradásra késztette.

Vett egy mély levegőt és kiszállt a kocsiból, és körülnézett az épület körül. A háztól balra, pár lépésnyire kezdődött a szőlőtőkék első sora. Gondozott, egészséges kacsok kapaszkodtak a karókba, a termést gondosan leszüretelték róluk. A domb enyhe lankái felett sötétszürke felhők úsztak és a szél lengette a füvet a ház körül.

Az épület jobb állapotban volt, mint a városiak többsége, azt a benyomást keltve, hogy lakói jobbmódúak a többieknél. A ház körül bokrok és virágok díszelegtek, a kocsibehajtón egy zöld, platós Dodge parkolt.

Puha léptekkel sétált a bejárati ajtóhoz, szorosabbra húzva magán szürke kabátját. A kopogás után kisvártatva egy alacsony, vékony nő jelent meg az ajtóban, aki a hatvanas évei elején járhatott. Szemmel láthatóan megdöbbent az idegen láttán, a résre nyitott ajtót nem is szándékozott jobban kitárni.

- Miben segíthetek? - hangja kedves, meleg tónusú volt, távolságtartása azonban óvatosságra intette a tanárnőt.

- Paul Bakert keresem – válaszolta Susan, akinek furcsa volt ezzel a névvel illetnie párját.

- Honnan ismeri a fiamat? – Kérdezte hirtelen Tracy Baker, és kitárta az ajtót.

- A menyasszonya vagyok. -  hogy megerősítse ezt, elővette egy fényképet, amin ő és a férfi egy padon ülnek, összebújva, boldogan.

- A fiam nincs itt, kamaszkora óta nem láttuk. – a nő hangjába szomorúság vegyült.

- Teljesen biztos ez? Nekem azt mondta, ideutazik, a szülővárosába. – Susan egyre biztosabb volt abban, hogy Ted bajban van.

Az esze azt diktálta, hogy azonnal üljön be a kocsiba és hajtson minél messzebb, a szíve viszont elfogadta Baker-ék meghívását, és a rohamosan közelgő besötétedés miatt a házukban éjszakázott.

A nappali a földszint nagy részét elfoglalta, széles ülőgarnitúra és nagy dohányzóasztal állt a közepén, mintha egy népes család kényelmét szolgálta volna. Az egyik fotelban Hank Baker ült, farmert és kockás inget viselt és erős, szikár alakján az évek sem fogtak.

Vele szemben csinos, barna hajú nő ült és Susannak egy pillanat elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, honnan ismerős neki.

Ez volt az a nő, akit Ted-del látott a buszmegállóban, aki köszönés nélkül elrohant, amikor meglátta. Mikor a tekintetük találkozott, a tanárnő biztos volt benne, hogy a másik is felismerte őt, mert gyors mozdulattal felpattant és búcsúzkodásba kezdett.

- Váratlan vendég érkezett. – Szúrta oda Tracy, és cinkos pillantást váltott a férjével.

- Igazán nem szeretnék zavarni, biztos van egy motel a városban. – Mentegetőzött Susan, aki egyre kínosabban érezte magát a Baker házban.

- Már nincs motelünk, tíz éve bezárt. – Vetette oda Harry reszelős, dohányos hangon.

Nancy – mint megtudta így hívták a szép, magas nőt – sietve távozott, ott hagyva Susant, aki égett a vágytól, hogy érdeklődjön iránta, de a furcsa körülmények miatt úgy döntött, titokban tartja azt, amit tudott.

A konyhában kapott szendvicset és egy pohár vörösbort, ami túl savanyú volt az ízlésének, mégis gondolkodás nélkül megitta. Közben Bakerék kérdések hosszú sorával álltak elő, mindenről tudni akartak, amiről fiúk nem tájékoztatta őket. A beszélgetés végén Susan megtudta, hogy másnap lesz a város legnagyobb eseménye, a szüreti ünnepség, amin idegenek nem vehetnek részt.

- Addig mindenképp távozom – mondta, miközben a bor utolsó cseppjei még a torkát marták.

A vendégszoba, amit rendelkezésére bocsátottak az emeleten volt. A lépcsőfokok recsegtek a lábaik alatt, ahogy felfele sétáltak rajtuk. A szoba kicsi, de takaros volt, bár a dohos ágyneműből ítélve egyértelmű volt, hogy valóban nem számítottak látogatókra.

- A mi szobánk a földszinten van – vetette oda Tracy, miután becsukta Susan ajtaját.

A tanárnő átkutatta a polcokat és az ágy alatti területet, mégsem talált semmi különöst, sem oda nem illő dolgot. Ruhában, álmatlanul feküdt az ágyon, mobilját bedugta tölteni a konnektorba. A térerő hiányára figyelmeztető ikon még mindig a képernyő sarkában virított, így teljesen el volt vágva a külvilágtól.

Mikor a legkisebb motoszkálás zajai is elnémultak a földszint felől, lassan felkelt az ágyról és az ajtóhoz osont. A legóvatosabb mozdulattal nyitotta ki és lépett ki a folyosóra. Emlékezett rá, hogy az övétől balra még két ajtót látott, így arra indult. A közvetlenül mellette lévő helyiségben volt a mosdó, de ami őt érdekelte, az a harmadik szoba volt. A sötétben a mobiljával világított, így legalább erre a célra fel tudta használni az eszközt. Az ajtó lapja megsárgult az évek során, és jeges borzongás futott végig Susan testén, mikor elolvasta a rá ragasztott betűket: a Paulie név állt rajta. Lélegzetvisszafojtva nyitott be a szobába, majd megrémült, mikor a küszöb megreccsent a lépése nyomán, de hiába hallgatózott, semmiféle neszt nem hallott lentről, ezért továbbment. Mikor jobban körülnézett úgy érezte, mintha egy időkapszulában találta volna magát: a szoba egy, a 80-as években élő kamaszfiú territóriuma volt, az udvari lámpa halvány sárga fénye enyhén bevilágított a fakeretes ablakon. A falakon kissé megsárgult Judas Priest, Blondie és számára ismeretlen, de annál vonzóbb nők poszterei függtek. A kétkazettás magnó az íróasztalon állt, mellette jelentős kazettagyűjtemény helyezkedett el egy erre a célra készített polcon. Megborzongott, mert a fűtetlen szobában jócskán leesett a hőmérséklet az éjszakai órákban, majd lassan és halkan átkutatta a szekrényt és az ágy alá is benézett. Semmit nem talált, csak egy kamasz fiú által használt dolgok kuszaságát. Ruhákat, pár cipőt, az ágy alatt erotikus újságokat. Minden úgy volt, mintha most lépett volna ki a szoba lakója az ajtón és bármelyik pillanatban visszajöhetne.

Már éppen távozott volna, mikor telefonja fényében megpillantott egy tárgyat félig az ágy, félig a fal közé szorulva. Egy vezetői engedély volt, remegve nyúlt érte és telefonja fényét rá irányította. Ted Williams nevére állították ki és annak a férfinek a fotója volt rajta, akit olyan jól ismert, valamint a születési év és hely is az volt, amit neki mesélt korábban. Ekkor már teljesen egyértelmű volt, hogy volt vőlegénye Mertonban tartózkodik, és Susannak nem ment el a józan esze.

A kártyát a zsebébe csúsztatta és remegő lábakkal felegyenesedett.  A nagy ablak az udvarra nézett és a város házai távolról ugyan, de kirajzolódtak a Hold enyhe fényében.

Ahogy a csillagos égről a város felé esett a tekintete, Susan kishíján felsikoltott iszonyatában, a szája elé kellett tapasztania a kezét és olyan halkan, amennyire csak bírt, majd térdre ereszkedett. Az udvari lámpa fénykörének határánál, pontosan ott, ahol a sötétség és az enyhe világosság összemosódott, riasztó alakokat pillantott meg. Négyet tudott megszámolni, de akár a sötétben is állhattak észrevétlen társaik. Mindegyik sötétbarna, csuhaszerű öltözéket viselt, kámzsát, amitől arcuk egyáltalán nem látszott. A nő pislogott abban bízva, hogy ezzel elűzi az éjszaka lidérceket, de azok makacsul ragaszkodtak a valósághoz. Gyorsan kapkodta a levegőt, lehelete fehér felhőként gomolygott a fűtetlen szobában. Merev szemmel bámult, a szíve a torkában dobogott és a hideg ellenére verejtékcseppek kúsztak lefele a gerincén. Telefonja zseblámpáját kikapcsolva az ablak aljához tartotta azt, hogy fényképet készítsen az alakokról, akik mintha egyenesen a szobában gubbasztó Susant bámulták volna. Amint ujját az exponálógombhoz érintette, lent hirtelen becsapódott egy ajtó, ami robbanásszerű zajt okozott a síri csöndben.

A nő halkan sikkantott egyet, majd lábujjhegyen visszaosont a vendégszobába és a horgolt takaró alá bújt. A további órákban rettegve, vacogva várta a reggelt, mikor pár percre elaludt, nyugtalanító álmot látott.

Ismét Merton utcáját követte a véres alakot, aki ezúttal nem állt meg. Álmában is rögtön felismerte a Baker házat, még a Dodge is ott állt előtte. Az alak azonban a ház mögé fordult, ahol egy kőből épült, mohás és ódonnak tűnő kőépítmény állt. Feketére festett fa ajtaja viszont, betörhetetlennek tűnt. Ez egy borospince lejárata, annyira egyértelmű volt, hogy kétség sem fért hozzá. Az alak felemelte a karját, amiről vér csöpögött a földre. „Odalent” – suttogta a szót, amit Susan a fejében hallott – és megfordult. Ted volt az, olyan kétségbeesést tükröztek a szemei, hogy a nő rögtön felriadt. Ezután a rögeszméjévé vált a pincébe való lejutás, mert egyre erősebben érezte, hogy a szerelme a föld alatt vár rá.

Az első napfény sugaraiban olyan gyorsan készült el, ahogy csak bírt. A reggeli kínos csendjében pedig megállapította, hogy Ted apja szürkéskék szemeit, és anyjának arcformáját örökölte. Miközben evett, magának sem tudta megmagyarázni, miért taszítja őt ennyire ez a két idegen. Hisz látszólag kedvesen bántak vele, befogadták éjszakára és már másodszor látták vendégül. Mégis az egyetlen vágya az volt, hogy minél hamarabb elhagyja a házukat.

- Ha hall valamit a fiunkról, kérem keressen meg minket – ezzel Tracy átadott egy papírt a telefonszámukkal.

- Ha eddig nem érdekeltük, ezután se fogjuk. – Hank nyersen biccentett és elindult az udvarra. – Este ünnepség, addig sok a dolgunk!

Susan értette a célzást, gyors búcsúzás után beszállt a Fordba és elhajtott a Main Street irányába.

A városból kivezető utat nagy sebességgel tette meg, de aggodalmába már düh is vegyült. Hogy tudott Ted ennyi ideig titkolózni előtte? Mi dolga volt Nancyvel? Fortyogott benne a harag még akkor is, mikor két órányi vezetés után megérkezett Warringtonba, és a már működő GPS a legközelebbi motelhez vezette. Kibérelt egy szobát és telefonján megnézte az üzeneteit. Travis több e-mailt is küldött, mindben arról érdeklődött, hogy az a lehetetlen Ted előkerült-e, és Susan visszatérését sürgette. Biztosította arról is, hogy nagyon hamar kiverné a fejéből Ted-et és a birtoklásmániáját. A nő pár sorban beszámolt arról, hogy minden rendben van, és marad a szüreti ünnepségig, ahol reményei szerint megtalálja Ted-et.

Később elhajtott a benzinkútra, ahol a már korábban látott öregembert a kassza mögött találta. A nő röviden beszámolt neki az útjáról és biztosította róla, hogy nem talált kirívó furcsaságokat – természetesen Ted játszmáját nem kötötte az orrára. Azt is megemlítette, hogy nemsokára visszatér, hogy részt vegyen a szüreti ünnepségen.

- Oda nem engedik be, senkit sem engednek, aki odavalósi. – határozottan rázta a fejét, Susant azonban nem lehetett eltántorítani.

- Mi történhetne ott velem? Az helyi rendőrség nem engedné, hogy bántódásom essen.

- Az ottani rendőrség nem törődik az idegenekkel, kidobnák magát onnan, de lehet nem úszná meg ennyivel!

Szerencsére azt sikerült megtudnia a benzinkutastól, hogy jókora kerülővel, de jelöletlen földutakon meg tudja kerülni a várost és elérheti az erdőt, ahol leteheti a kocsiját. Vett elemlámpát és még pár holmit, amit hasznosnak ítélt. Ezek között volt egy barna bőrtokban tartott, éles vadászkés is, a biztonság kedvéért.

Visszatért a motelba, fizetett és ismét kocsiba ült. Mielőtt kigördült volna az úttestre pár pillanatig elgondolkodott rajta, mire is készül. Végül arra a furcsa megállapításra jutott, hogy inkább saját magának van szüksége arra, hogy az ügy végére járjon, mintha a jövője függött volna attól, amit Merton-ban talál. A különös vonzás, amit az álombéli pincelejárat gyakorolt rá csak megsokszorozta kíváncsiságát, ezért a gázra lépett és kikormányozta a Fordot az úttestre.

Szerencséjére az öregember tényleg jól ismerte a Merton közeli földutakat, így háromórás zötykölődés árán eljutott az erdőig. Letette a kocsit és felvette a hátizsákját, majd a térképre pillantott. Jókora táv állt előtte, eleinte észak felé ment, majd egy ösvényre lépve nyugatra fordult. Már késő délutáni szürkület honolt az erdőben, de Susan igyekezett messze az ösvény mellett, a fák és bokrok között haladni, nehogy szembe találkozzon valakivel. Mikor már hosszú percek óta kaptatott nyugat felé az erdő sötétzöld és barna árnyalatait egy új szín törte meg. Világoskék színre lett figyelmes, ami legnagyobb megdöbbenésére egy elhagyott autó volt, ezután közelebb lépett hozzá, egyre mélyebben az erdő sűrűjében. A kocsi mellett még több jármű árválkodott, némelyik borzasztó állapotban, koszosan és rozsdásan, betört szélvédőkkel. Susan nem mert teljesen közel menni, de azt látta, hogy takarók, hátizsákok és némelyikben utazótáskák is voltak. Nem értette mi ez a hely, de az egyes autókban hagyott tárgyak olyan benyomást keltettek benne, mintha tulajdonosaik bármelyik pillanatban visszatérhettek volna értük. Még óvatosabban folytatta útját, mikor végre megpillantotta a fűrészmalmot, távolabbról pedig a város fényeit. Újabb negyven percre volt szüksége, mire a szőlőtőkékhez ért, majd ezek között folytatta útját, olyan kicsire összehúzva magát, amennyire csak tudta.

A Baker ház csendes volt, ablakai sötétek, a Dodge sem volt a helyén, ezért Susan kilépett a tőkék közül. Lábujjhegyen közelítette meg a ház hátsó oldalát, ahol megtalálta az álmaiból ismert lejáratot, ami különösképpen nem lepte meg. Várt még tíz percet és mikor a legcsekélyebb mozgást sem érzékelte, az ajtóhoz lépett. Hátizsákjából elővette egy feszítővasat meg egy gumikalapácsot, majd nekiesett a lakatnak, és hosszú percekig viaskodott a fémmel, mire az végre a földre esett.

Belépett a dohos helyiségbe, majd miután gondosan behúzta az ajtót maga mögött, felkapcsolta az elemlámpát, mert a villanykapcsoló nem működött. Meredek lépcsősor húzódott előtte, amin elindulva egyre lejjebb ereszkedett a föld alá. A falakat kővel rakták ki, ettől még ódonabbnak hatott a pince. Mikor elfogytak a lépcsőfokok egy tágas teremben találta magát, ahol a fal mellett súlyos fahordók sorakoztak, némelyiket nem zárta dugó, ebből a nő arra következtetett, hogy a benne lévő bort az ünnepségre szállították Baker-ék.

A nehéz levegőjű helyiségben egy robosztus asztalt és a szüreteléshez, növénygondozáshoz használatos eszközöket pillantott meg. Se egy rejtett ajtót, se arra utaló jelet nem fedezett fel, ami azt bizonyítaná, hogy Ted itt lett volna. Susan szédülni kezdett és már azt sem tudta biztosan, miért tört be Baker-ék ingatlanába, és egyre biztosabbnak tűnt számára, hogy párja bolondot csinált belőle.

Mikor az asztal mellett, magányosan álló fekete hordót meglátta, hirtelen vágy fogta el, hogy igyon a benne lévő borból, hisz most tört be más tulajdonába, és egy csaló, őrült férfi után nyomozott, ráadásul saját elmeállapota is megkérdőjelezhetővé vált. Úgy érezte, innia kell egy pohárral, hogy idegei ne mondják fel végleg a szolgálatot. Eltervezte, hogy utána pénzt hagy az asztalon és névtelenül elnézést kér Baker-éktől az okozott kár miatt.

Lámpáját letette az asztal durva felületére és leemelte az üveg borminta vevőt a falra erősített kampóról. Ahogy kihúzta a dugót orrát rögtön megcsapta a vörösbor jellegzetes, testes illata. Automatikusan cselekedett, az asztalon álló poharat félig megtöltötte a majdnem fekete színű, sűrű lével. Az szájához emelte a poharat, majd mire elért volna a tudatáig a szokatlan, eddig nem tapasztalt íz, már ivott is belőle. Az első kortyot azonnal lenyelte, a másodikat kicsit megforgatta a szájában. Az enyhe vasas íztől, amit belőle kiérzett azonnal rosszul lett. Miután rájött, hogy a vér semmihez sem hasonlítható íze kevereg a szájában, összekeverve a vörösbor aromáival, azonnal kiköpte a folyadékot. Öklendezni, majd hányni kezdett az asztalba kapaszkodva. Kezéből kiesett a pohár és hangos csörömpöléssel darabokra tört. Gyorsa megfogta a lámpát és a földre világított vele, ahol szemügyre vette a kiömlött italt. Mutatóujjával belenyúlt, és a folyadék textúrájából arra következtetett, hogy vér és bor keverékéből állt, valamint ismeretlen növények apró leveleit pillantotta meg benne. Amint a földön térdelt a lámpa sugara bevilágított az asztal alá, ahol a lomok közül valami elvonta a figyelmét. Reszkető kézzel nyúlt a bordó, elegáns magassarkú cipő felé, majd rögtön el is hajította, mikor a belsejében tetemes mennyiségű alvadt vért talált. Hirtelen jött erővel felugrott, hátizsákjába dobálta holmiját és kirohant a fekete ajtón. Kint már teljesen besötétedett, de Bakerék szerencsére még nem tértek haza. Susan előkapta telefonját, de az semmi térerőt nem érzékelt.

- A fűrészmalom! – suttogta és gyors léptekkel elindult visszafele azon az úton, ahonnan érkezett. Gyaloglás közben különös bizsergést érzett a végtagjaiban, majd ismét felfordult a gyomra és egy fa törzsébe kapaszkodva ismét hányni kezdett.

- Rohadékok! – Szuszogta, miközben a sötét erdőben szaladt a célja felé, lámpájával világítva. Kétszer elesett, szürke kabátjának könyöke kiszakadt. Egyszerre megértett mindent, az elhagyott autókat, a véres cipőt és a titokzatos véletlennek beállított baleseteket is. Sorozatgyilkosok – ez a borzalmas szó visszhangzott a fejében végtelenítve.

Sárosan, lihegve és sokkos állapotban érkezett meg a tekintélyes méretű faépület mellé. Gondosan körülnézett, de senkit sem látott a közelben. Teste borzongott, mióta megitta azt az átkozott bort, és rendkívül furcsán érezte magát. Mintha félelme alábbhagyott volna, pedig a mérgezés lehetőségétől is rettegett.

Elővette a mobilját, amin egyre magasabbra kúszott a térerőt jelző sáv, és beütötte a 112-t.  Már majdnem megnyomta a zöld gombot, mikor ismerős hang ütötte meg a fülét.

- Segítség! Engedjenek ki az Istenért! – Ted hangja volt az, ezer közül is felismerte volna.  A telefont félretéve azonnal az üzem bejárati ajtajához rohant és bekiabált rajta.

- Ted, Te vagy az?

- Úristen, drágám, engedj ki innen! – a férfi hangja sírásra hajlott, ami különös módon idegesítette a nőt, mégis gépies mozdulattal a hátizsákjáért nyúlt.

Meglepte, hogy ezt a zárt könnyebb folt feltörnie, mint a borospincéét. Ott találta Ted-et egy óriási fűrészgéphez kötözve, gyorsan kiszabadította a késsel, majd a férfi felállt és átölelte, megcsókolta és szorította magához a nőt. Susan szédült és kába volt az elmúlt órák eseményeitől és a különös italkeverék hatására.

- Mi folyik itt? – nyöszörögte szédülve.

- Nincs időnk erre, mennünk kell!

Már hosszú percek óta az erdő fái közt rohantak, a város fényei is alig látszottak már. A Ted által félrehajtott ágak sokszor a nő bőrére csapódtak, amitől hirtelen harag ébredt benne ezért végül megállt, és mikor a férfi szemébe nézett, nyoma sem volt a suta tanárnőnek.

- Azonnal magyarázd el, mi ez az elmebaj!

Ted kuszán hadarni kezdett, miközben a nő leült, mert a rosszullét újabb hullámai törtek rá. Megtudta, hogy Mertonban emberemlékezet óta borzalmas hagyomány él, a vérivás kultusza, amire egyfajta szekta épült. A méltatlanná vált helyiek és eltévedt turisták vérét használták fel a borzalmas elegy elkészítéséhez, valamint gyógynövényeket és más, ismeretlen összetevőt is hozzáadtak. Akik még a beavatás előtt álltak, egy díszes kehelyből fogyasztották el a holttestekből nyert vérrel kevert bort. Miután ittak belőle, halálukig a városban maradtak, szinte Merton lélegző, sejtszerű részévé válva. Ted ez elől a végzet elől menekült, ezért változtatta meg a nevét, de Nancy megtalálta, mint már többször is korábban. Ez a helyzet azonban új volt, mert megismerte Susant, és nem akarta elveszíteni, csak azért hagyta őt magára, mert azzal zsarolták, hogy megölik a szerelmét, ha nem tér haza. Napokig próbálta meggyőzni szüleit arról, hogy nem akar a közösség tagjává válni, de azok bezárták az fűrészüzembe, és a szüret estéjéra a feláldozását tervezték, mint egy árulóét. Ted nem akart idetartozni, nem akarta a beavatást, nem akart Mertonban maradni.

Susan feje zsongott a hallottaktól és a véres keveréktől, mikor fáklyák fényére lettek figyelmesek. Ted kézen ragadta őt, és maga után akarta vonni, de ekkorra már bekerítették őket, és a nő lábai a földbe gyökereztek. Legalább tíz, félelmetes alak lépdelt közelebb feléjük, körbe zárva őket, elvágva a menekülés esélyét. Susan gyorsan előkapta a vadászkést a hátizsákjából és védekezőn maguk elé tartotta. Mikor az alakok olyan közel értek, hogy az arcukat is felismerhetővé vált, Hank Baker lépett elő a sorból, és merev tekintettel bámult rájuk, de Susan ekkor már önkívületi állapotban volt.

Míg Ted az életéért rimánkodott, addig Susan arca verejtékben úszott, szívverése felgyorsult. A férfit nézte és hirtelen megértette, hogy Ted már egyáltalán nem az, akit szeretett, mikor Hank odalépett hozzájuk és felemelte a kezét.

Olyan határozott mozdulattal metszette el az előtte álló ember torkát, mintha komoly gyakorlata lett volna a kegyetlen műveletben. A pengeéles vadászkés feltépte a nyak bőrét és átszelte a légcsövet is, élénk piros vért spriccelve a nő kabátjára. Ted kigúvadt szemekkel meredt Susanra, és a nyakán éktelenkedő borzalmas sebre tapasztotta a kezeit. Kisvártatva összeesett és pillanatok múlva elszállt belőle az élet. Susan átadta Hanknek a kést, szemébe ismeretlen fény költözött és átlépte a holttestet. Egy nő a társaságból odalépett hozzá és sötétbarna köpönyeget borított a vállára, pontosan olyat, amit ők is viseltek.

Rendezett sorokban, együtt érkeztek meg a polgármesteri hivatal előtti térre, ahol fából ácsolt emelvény magasodott, négy nagy fáklyától megvilágítva. Fekete köpenyében Hester Brown állt az építményen, de mosolya már egyáltalán nem volt félelmetes, inkább megnyugtató, biztonságot sugárzó. Mellette egy asztal állt, amin aprólékosan megmunkált kehely díszelgett, és Susan mosolyogva lépett fel az emelvényre, miközben a város lakói köréje gyűltek, fáklyáik lobogtak az enyhe szélben. A nő felszabadult volt, nagyot szippantott az illatos őszi levegőből, és érezte, ahogy végre elmúlik az a szorongás, ami gyerekkora óta kínozta. Végre megtalálta a helyet, ahova tartozott. Hazatért.