„Alice Townsend 1922. december 11–én, az éjszakai órákban tisztázatlan körülmények között megszökött az Arkham Sanitarium-ból. Az élénkvörös hajú, sovány testalkatú nőről annyi értesülés áll rendelkezésünkre, hogy Salemben élt és tanítónőként dolgozott. Akik ismerték békés és csöndes embernek tartották, ennek ellenére ismeretlen okokból kifolyólag, önkívületi állapotban, és megbomlott elmével került a szanatórium falai közé. A nyomozók a szökés körülményeiből ítélve elképzelhetetlennek tartják, hogy azt a nő egyedül vitte véghez, a helyszínen talált nyomok veszélyesnek tűnő segítőtársakat feltételeznek. Fokozottan kérjük a lakosságot, amennyiben bármi értesülésük van a fent említett személy hollétéről, haladéktalanul jelentsék az illetékes hatóságoknak!”

Arkham Journal, 1922. december 13.

 

A valódi borzalomról egyetlen helyi lapban sem számoltak be, megelőzve ezzel a nem kívánt pánik kitörését. Csak az intézet munkatársai és a kiérkező nyomozók szembesültek az éjszaka történt kegyetlen mészárlás nyomaival, csak ők láthatták a meggyilkolt ápolók és orvosok leírhatatlan, összekaszabolt holttestét. Az elmegyógyintézet rácsos kapuját hatalmas erővel törték be, az Alice Towsend első emeleti szobájába vezető folyosót pedig a barbár módon megölt dolgozók tetemei szegélyezték, magukon viselve a legkülönfélébb vágások és szúrások nyomait; arcuk földöntúli iszonyatba torzult. Vérük vörösre festette a hideg kőpadlót és a lépcsőfokokat, ahol csak egyetlen, kisméretű női láb nyomai voltak kivehetők, végig egészen a kapuig, segítőtársakra utaló nyomokra azonban nem leltek. A minden képzeletet felülmúló kegyetlenség ilyen mértékű megnyilvánulása láttán a rendőrség tagjai nem tudták megállapítani, hogy a tanítónőt megszöktették, vagy elrabolták-e. Azt a lehetőséget, hogy saját magának sikerült volna távoznia az intézetből szinte az első percekben elvetették, annak ellenére, hogy a szökés körülményei előtt értetlenül álltak.

Alice Townsend esete azért volt felettébb meghökkentő, mert a végzetesnek bizonyuló arkhami látogatása előtt a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy hajlamos lenne az őrületre. Lelki alkatára nem voltak jellemzőek a hirtelen kitörések, vagy a hisztérikus megnyilvánulások, munkatársai és barátai elképzelni sem tudták váratlan és drasztikus változásának okát.

Lassan folyó, megszokások által irányított életét öccse, Adam levelei dúlták fel, amik kezdetben ritkán, később egyre sűrűbben érkeztek és mind kétségbeesettebben kérlelték Alicet, hogy utazzon el hozzá Arkhamba. A kétségbeesés, ami ezeket az írásokat jellemezte minden levélváltás után fokozódott, mígnem a nyugtalan nő végül rászánta magát a hosszú útra. A levelekből érezni lehetett, hogy Adam szavait átjárja az iszonyat és a mindenen áthatoló félelem, amit megmagyarázhatatlan éjszakai jelenségek váltottak ki belőle.

Adam feljegyzései szerint a hátborzongató események október első vasárnapján kezdődtek, ezeket először rosszindulatú tréfának tulajdonította, de hamar rá kellett döbbennie, hogy a történések sokkal nagyobb súllyal bírnak, mint ahogy azt gondolni merte volna. Az elátkozott éjszakát követően álmából gyakran csattanó, dörömbölő hangok riasztották fel, ám hiába rohant az ablakhoz és az ajtóhoz a hideg szél barátságtalan süvítésén kívül más nem fogadta odakint. Igyekezett meggyőzni magát arról, hogy gyanús kocsmatöltelékek, vagy gyerekek zavarják meg a nyugalmát azzal, hogy kavicsokkal dobálják az ablakait, máskor pedig ököllel döngetik a ház bejárati kapuját. A síri csendbe beálló fülsértő zaj megriasztotta a férfit, de félelme akkor ébredt fel igazán, mikor a kopogó lépéseket is meghallotta. Először október végén észlelte őket, a cipősarkak koppanása kezdetben alig érzékelhető volt, de pár perc múlva olyan hangossá váltak, hogy az emberi fül számára szinte elviselhetetlen tartományba fokozódtak. A kétségbeesett férfi akkor is élesen hallotta a lépéseket, mikor kezeit szorosan a fülére tapasztotta.

A pánik és a félelem rettentő súlya alatt hangtalanul tört fel belőle az üvöltés; Adam Townsend születése óta néma volt.

Alice fölöttébb aggasztónak tartotta ezeket a beszámolókat, bár minden kétséget kizáróan öccse élénk fantáziájának és a természetfeletti dolgok iránti, már-már rögeszmés rajongásának tulajdonította őket.

Az első jel, ami igencsak megrémítette Alice-t az volt, mikor a szomszédokat kikérdező fivére beszámolt róla, hogy a környezetében élők semmit sem tapasztaltak az őt félelemben tartó jelenségekből. Mikor pedig a temető felől látható, különös fényről írt, Alice egyenesen úgy vélte, hogy Adam elméje megbomlott.

Tanítónőként soha nem hitte el öccse szavait, miszerint nem evilági események zajlanak Arkhamban, amik őt is a hatásuk alá vonták. Leveleiben kérlelte Adam-et, hogy ne ártsa bele magát gyanús ügyletekbe és próbálja meg lecsillapítani zaklatott idegeit. Mindezek ellenére, miután Alice az utolsó levelet is végigolvasta ráeszmélt, nem tehet mást, mint hogy meglátogatja öccsét és személyesen vizsgálja meg az ott folyó történéseket.

A tél emberemlékezet óta nem tombolt akkora erővel, mint abban az évben, így az utazás komoly nehézségekbe ütközött. Alice már a salemi vasútállomásra is keservesen jutott ki a folyamatos havazás, valamint a lefagyott utak miatt, és semmi jel nem utalt arra, hogy az időjárás enyhülést hozna az elkövetkező napokban. Szerény fizetéséből csak harmadosztályú hálókocsira futotta, ám a kabin felszerelése meglepően kényelmesnek bizonyult. Ha nem mardosta volna keserű aggodalom öccse iránt, az utazás kellemes oldalát is élvezhette volna, ám abban a lelkiállapotban csak arra bírt gondolni, hogy minél előbb Adam közelében lehessen. A kabin ablakán kitekintve egyre dermedtebb és fagyosabb tájak váltották egymást, mindent fehér hótakaró borított. A csupasz fák és bokrok ágai barátságtalanul meredeztek az egyhangú környezetben, miközben az időnként feltámadó szél groteszk táncra kényszerítette őket. Alice és Adam ritkán találkoztak, de amióta egymáson kívül nem maradt senkijük, a kettejük közt lévő testvéri kötelék egyre szorosabbá vált az évek során. Éppen ezért rémítette halálra a nőt az Adam soraiból áradó, leplezetlen rettegés és a reményvesztett könyörgés, ami egyre sürgette arkhami utazását.

 

 

„Drága Nővérem!

 

Tudom jól, hogy korábban írt leveleim megrémítettek, hidd el a legkevésbé sem állt szándékomban rád ijeszteni, de a mindent elsöprő kétségbeesés teljesen a hatalmába kerített. Kezem megállíthatatlanul reszket, emiatt nagy erőfeszítések árán vagyok csak képes papírra vetni a múlt éjjel történteket, de senki sincs rajtad kívül, akiben megbíznék annyira, hogy a velem történtekről beszámoljak neki.

Egyre biztosabban érzem, hogy az éjszaka zajló jelenségeknek valamilyen rettenetes módon közük van hozzám és csakis ezért nem tapasztalja őket más rajtam kívül. Most már nem csak félelem és aggodalom tölt el éjjelente, de számomra is érthetetlen okból úgy érzem, hogy hív és vonz magához a temetői fény, egyre ellenállhatatlanabbul és egyre parancsolóbban, mintha minden – a léptek zaja és a dörömbölés – arra akarna kényszeríteni, hogy végre elhagyjam biztonságosnak vélt menedékemet. Múlt éjjel nem tudtam leküzdeni ezt a késztetést és dacolva a mindegyre feltörő rettegéssel, elhagytam lakásom biztonságát és intelmeid ellenére elmentem a temetőbe.

Pontban éjfél után tíz perccel meghallottam a léptek koppanását az utcáról és mire az ajtóig értek, a zajok olyan hangossá fokozódtak, hogy kénytelen voltam újra befogni a fülemet, ám ahogy ez korábban, most se segített. Mikor már azt hittem megőrülök halkulni kezdtek, és nemsokára elnyelte őket az éjszaka. Alice, ekkor úgy éreztem, hogy nincs semmi veszítenivalóm! Annak ellenére, hogy leírhatatlanul féltem, magamnak is kénytelen voltam bevallani, hogy egyre fokozódó kíváncsiságom mellett egyszerűen nincs más választásom, utána kell járnom a dolgoknak, különben megőrülök. Csontig hatoló hidegben és átláthatatlan sötétségben tettem meg az utat az Aylesbury Streeten át a Hangman’s Hill-ig, közben a félelem olyan mélységeit megtapasztalva, amelyekről álmodni se mertem.

Képtelen vagyok és nem is merem leírni az ott tapasztaltakat, mert nem vagyok biztos benne, hogy nem kerül illetéktelen kezekbe a levél. A rettegés felőrli az idegeimet és lehetetlenné teszi korábbi, megszokott életvitelem folytatását. Nagyon kérlek téged, hogy gyere el hozzám Arkham-ba, hadd avassalak be annak az éjszakának a történéseibe és hadd kérjem a segítségedet! Mivel jelenleg dolgozni nem tudok, a nap minden órájában itthon tartózkodom, bármikor érkezhetsz, várni foglak. Biztos vagyok benne, hogy el vagyok átkozva, amiért csak engem sújtanak a jelenségek.

Kérlek, gyere, amíg még meg tudok őrizni valamit abból az emberből, akit testvéredként ismertél.

Szerető öcséd,

Adam”

 

Alicet nyugtalanító gondolatai ébren tartották egész éjszaka, és ahogy a vonat monoton zakatolását hallgatta egyre határozottabban érezte, amint a torkán felkúszik az ismeretlen eredetű félelem.

Másnap, 1922 december 9-én, nem sokkal tizenegy óra után futott be a vonat az arkhami állomásra és hiába volt korai az idő, szinte esti félhomály uralkodott a hatalmas csarnokban. Alice hitetlenkedve pillantott fel a grandiózus órára, ami a bejárati kapu felett függött, mert nehezére esett elhinni, hogy nem az esti órákra esett érkezése. Bizonytalan léptekkel haladt az emberek között a kijárat felé és már ekkor a csontjaiban érezte a fagyos hideget, ami ebben az évben az egész várost megdermesztette. Amint kilépett az épületből szokatlan és cseppet sem szívderítő látvány tárult elé. Noha évekkel ezelőtt és tavasszal járt Arkhamban, emlékezetében egy élénk, nyüzsgő utcájú város élt, ellenben ez a téli kép kihalt és lehangoló volt. Baljóslatú felhők takarták el a Napot, amik minden pillanatban a havazás ígéretét hordozták magukban és olyan alacsonyan úsztak a levegőben, mintha össze akarnák nyomni a házakat és velük együtt, a lakókat is.

Mivel bérkocsira nem tudott költeni, Alice úgy döntött, hogy a fagy ellenére gyalog teszi meg az utat Adam házáig.

A hőmérséklet jócskán fagypont alá süllyedt, az utcákat pedig jég és keményre fagyott hó borította, hiába takarították a járdákat és utakat.

Alice nem emlékezett dermesztőbb időre, mint ami akkor Arkhamban uralkodott, de csak annyit tehetett, hogy elkendőzte az arcát sáljával és bizonytalan, lassú léptekkel elindult a River Streeten, a Miskatonic folyó partja mentén. A roppant víztömeget vastag jégpáncél borította, ennek ellenére egy lélek sem korcsolyázott vagy szánkózott a felszínén, ahogy a korábbi években szoktak. A folyó jegén tetemes hómennyiség fehérlett, ahol pedig a szél félrefújta a porszerű pelyheket sötét, majdnem fekete jégfelület vált láthatóvá. A szurokszínű, néma folyó, mintha halottá változott volna a borzalmas hidegben. Üresen tátongtak a híres kávéházak és könyvtárak, vagy egyáltalán ki sem nyitottak a legdermesztőbb napokon, a Miskatonic Egyetem máskor zsúfolt és eleven előadótermeiben csak a legbátrabbak lézengtek, a rendkívüli időjárás távol tartotta a tanulni vágyók többségét.

Nem hallatszottak a város megszokott zajai, nem kiabált a rikkancs újságokat árulva, csak a sötét épületek falai meredeztek Alice-től balra, a havas pusztasággá változott folyó pedig jobbra. A sivár, emberektől mentes környezetben úgy érezte, mintha egy halott város utolsó polgáraként sétálna a baljóslatúan csendes utcákon.

Végtelennek tűnő gyaloglás után a River Street végre enyhén jobbra ívelt és megpillantotta az Aylesbury Street első házait, balra pedig a Hangman’s Hill-t, a jéggé fagyott hótömegnek ható, neve ellenére csupán csak dombot, aminek teteje a város legrégebbi temetőjének adott helyet. Alice, amint felismerte a helyszíneket, amikről Adam a leveleiben részletesen írt, egyre feszültebbé vált. Hiába látta maga előtt olvasás közben a dombot, amin a riasztó fejfák nyújtóztak az ég felé és képzelte el a macskakövek kopott felszínét, ahol az éjszakai lépések koppantak, a fehér, egyre sűrűsödő ködben, ami az utcában gomolygott még rémítőbbé vált a környezet. Megborzongott, ahogy rádöbbent arra, hogy személyesen azon a helyen áll, ahol testvére annyi borzalmas pillanatot élt át. Megszaporázta lépteit, és mire végre ahhoz az ötemeletes házhoz ért, amiben Adam földszinti lakását bérelte, a teste reszketett és alig bírta mozgatni dermedt ujjait.

Mikor elhaladt a házzal szomszédos épület legalacsonyabban fekvő ablaka mellett a félrehúzott függöny mögött aszott férfiarc jelent meg, leplezetlen gúnnyal a tekintetében. Alice rögtön felismerte Adam leveleiből Mr. Abram-ot, a kellemetlen modorú, a környék összes eseményéről jól értesült aggastyánt; pár pillanat erejéig farkasszemet néztek egymással, majd az öregember hirtelen mozdulattal helyére rántotta a függönyt és eltűnt a lakásban.

Alice szaporán megtette azt a pár lépést, ami elválasztotta az Aylesbury Street 41-től. A ház súlyos fa kapuján át a közös folyosóhoz ért, aminek a végén megpillantotta az első lépcsőfokokat, majd sietve a kettes számú lakás ajtajához lépett és határozottan bekopogott rajta. Mivel öccse hosszú percekkel később sem nyitott ajtót és semmiféle mozgás zaja nem szűrődött ki a lakásból, egyre hangosabban kopogott és ismételgette a nevét, miközben a kilincset is lenyomta, de az ajtót zárva találta. Azonnal riasztó gondolatok árasztották el amúgy is nyugtalan elméjét, és bár tisztában volt vele, hogy Adam-et éjszakánként kopogó zajok háborgatják, az egyre fokozódó aggodalom arra sarkallta, hogy visszasiessen az utcára és az ablakon át szólongassa őt, és az üvegen kopogjon neki.

Mikor végre megmozdult a függöny és egy alak jelent meg az ablakban a tanítónő úgy érezte, minden tagjából kiáramlik az erő, ugyanis akit ott látott egyáltalán nem emlékeztette arra a férfira, akit fivéreként ismert. Vékony, beesett arcot pillantott meg, kócos, ápolatlan hajat és olyan riadt tekintetet, amitől Alice is halálra rémült. Adam mindig gondosan ápolt, vörösesbarna szakálla rendezetlenül keretezte arcát, szája merev, vékony vonalként bújt meg a kelleténél sokkal hosszabb bajusz alatt. A tanítónő a halottsápadt arc láttán nem tudta visszatartani a sírást. Adam szája halvány mosolyra húzódott, mikor felismerte nővérét és intett neki, hogy azonnal kimegy érte. Mikor kisvártatva kinyílt a nehéz kapu és Alice megpillantotta Adamat, aki testsúlyának jelentős részét elveszítette, már vigasztalanul zokogott. A férfi zavartan, lassú mozdulatokkal lépett a nővére mellé, majd bőröndjét átvéve bekísérte a lakásba, miközben Alice még mindig sírva belé karolt.

A tanítónő fel sem ocsúdott az első megdöbbenésből, mikor megpillantotta az Adam otthonában uralkodó körülményeket. Nyoma sem volt a férfi híres rendszeretetének, mindenhol telefirkált papírfecnik hevertek, ételmaradékok borították az asztalt, a bútorokon vastagon állt a por.

A nő kérdések egész sorát szegezte öccsének, aki zavartan és gyorsan jelelve győzködte arról, hogy a riasztó változások az éjszakai eseményekkel függnek össze. Nővére tudtára adta, hogy se enni, se aludni nem tudott az utóbbi hetekben és elviselhetetlen zavarodottság lett úrrá rajta, aminek megnyilvánulásaként riasztóan sötét karikák húzódtak a szeme alatt.

Az ijesztő látványt csak elmélyítette a félhomály, ami odabenn uralkodott, ezért Alice az ablakhoz lépett és félrehúzta a vékony anyagú sötétítőfüggönyt. Mivel nem volt semmi, ami a kilátást akadályozta volna, a Hangman’s Hill nyugtalanító látványa zavartalanul tárult elé és arra gondolt, hogy a temető lehangoló közelsége, a dombon lévő kripták és fejfák sötét árnyai sarkallhatták öccsét a képzelgésekre, amelyek teljesen hatalmukba kerítették borzongásra fogékony elméjét.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy fivére csapongó gondolatait és remegő kezekkel elmutogatott jelnyelvet követni tudja.

Alice-t leginkább az érdekelte, hogy mi történt a temetőben azon az éjszakán, mikor Adam a Hangman’s Hill-en járt, de zavart, értelmetlen részleteken kívül semmit sem sikerült megtudnia. Vakító fényről, ismeretlen eredetű kántálásról és csuklyát viselő alakokról jelelt az öccse, akik egy förtelmes szertartáson vettek részt. Ezt a minden józan észt nélkülöző elbeszélést átgondolva a tanítónő legriasztóbb elképzelései látszottak valóra válni, miszerint Adam valóban elveszítette a józan eszét a korábbi hetekben. Az őrületes történet és a fizikai leépülés mellett az állandó nyugtalanság, a minden neszre való összerezzenés és a férfi szemeiben lángoló leplezetlen félelem volt az, ami a leginkább megrémítette a nőt, ezért úgy döntött, mindenáron megmenti nyilvánvalóan szenvedő testvérét.

Úgy határozott, hogy meglátogatja a szomszédokat és kikérdezi őket, tapasztaltak -e valami szokatlant a korábbi éjszakákon, ám az összes lakó egyöntetűen állította, hogy semmit sem láttak és hallottak, ami felriasztotta volna őket.

Alice tudta jól, hogy bármennyire is viszolyog a találkozástól, át kell mennie az öreg Abramshoz is, aki a lányával együtt élt a földszinti lakásában. Adam leveleiből értesült róla, hogy az aggastyánnak rendkívül kellemetlen a természete, de akkor, mikor már arcot is tudott társítani hozzá, különösen visszataszítónak találta. Mégsem tehetett mást, mert az utcát állandóan figyelő férfinak mindenről értesülnie kellett, ami a környéken történik.

Ahogy sietős léptekkel elhaladt az utcán az ablakuk előtt, esküdni mert volna rá, hogy ha csak egy pillanat erejéig is, de az idős férfi alakját látta a függöny mögött.

Kopogtatására egy középkorú, gyanakvó tekintetű nő nyitott ajtót, aki Margareth Abrams-ként mutatkozott be, és nem tűnt sokkal barátságosabbnak az apjánál. Alice izgatott hangon tette fel a kérdést, hogy beszélhet-e az édesapjával, közben Margareth egyre növekvő megvetéssel tekintett a tanítónőre, akinek ízléses ruházata teljes mértékben eltért az ő fakó öltözetétől. Válaszra nem volt szükség, mert a folyosó mélyéről bot koppanása és csoszogó léptek zaja hallatszott; Alice, akit csak egy lépésnyire engedtek be a lakásba ekkor pillantotta meg Mr. Abrams-ot. Az öregember kopasz fején pár fehér hajszál meredezett, arca természetellenesen beesett volt, bőre, mint a megsárgult pergamenpapír. Teste csak csontból és aszott bőrből állt és Alice szemei előtt úgy hatott az alakja, mintha egy élő csontváz lenne, akiről még nem mállott le minden szövet.

Erős undort keltett benne az aggastyán, aki mogorva, fürkésző szemeivel őt vizslatta. Amilyen gyorsan csak tudta, feltette a kérdéseit, melyekre Margareth határozott nemmel felelt és kérdőn nézett az apjára.

- A maga öccse bolond! Már akkor is az volt, amikor ideköltözött! Én mondom magának, kisvártatva az elmegyógyintézetben köt ki!

Alice köszönés nélkül sarkon fordult és futva tette meg az utat Adam lakásáig. Mikor benyitott a kis konyhába testvérét az ablak előtt ülve, gondolataiba mélyedve találta, úgy tűnt egyáltalán nem érzékelte nővére távollétét, üveges szemekkel az utcát és a temetőt fürkészte. A kérdésre, hogy miért nem tett fát a tűzre Adam csak megvonta a vállát, mintha semmit sem számítana, hogy odakint farkasordító hideg van. Folyamatosan egyetlen mondatot jelelt: Hamarosan jönnek!

Alice hosszasan kérlelte fivérét, hogy feküdjön le aludni, de a férfi idegesen rázta a fejét és ragaszkodott hozzá, hogy a konyhában töltse az éjszakát. A nő kétségbe esve ugyancsak vállalkozott a hosszú virrasztásra, hisz mindennél fontosabb volt, hogy megtudja végre mi okozta Adam állapotának súlyos leromlását.

Miközben Adam a széken ülve bámult ki az utcára, addig a tanítónő a bejárati ajtótól jobbra eső, fal mellé állított keskeny ágyon foglalt helyet. Borús és zavarba ejtő gondolatok tartották ébren, ahogy próbált magyarázatot találni az öccsén végbement változásokra. A legborzasztóbb lehetőségként az lebegett a szeme előtt, hogy Adam, dacára egyenes jellemének, törvényellenes, sötét ügyletekbe keveredett, esetleg zsarolás áldozata lett és az alvilági bűnözők most az életére törnek. Ahogy nézte a férfit, aki mozdulatlanul ült a helyén, mintha a végzetére várna, emlékezetében megannyi régi kép sejlett fel. Bár fivére mindig különcnek számított, soha semmi jelét nem mutatta annak, hogy hajlamos lenne eltüntetni a határokat a valóság és a képzelet világa között. A másik, kevésbé szörnyű magyarázatként az ötlött eszébe, hogy testvére gonosz tréfa áldozatává vált, hisz jól emlékezett rá, hogy már kisfiúként is sokszor kegyetlen gyerekcsínyek áldozatává vált. Némasága miatt félrehúzódó, magának való volt világ életében, különös érdeklődéssel és némi megszállottsággal megáldva a nem mindennapi, félelmetes történetek iránt. Azt a lehetőséget, miszerint Arkhamban természetfölötti, hátborzongató események zajlanak Alice teljes bizonyossággal elvetette. Segítséget senkitől nem várhatott, a nyomozók közbelépését szintén kizártnak vélte, mert tudta, hogy őrültségnek fogják titulálni a történetét.

Az éjszaka eseménytelenül telt, a szél süvítésén és a faágak recsegésén kívül semmi nesz nem jutott el a testvérekhez, és a szemközti temetőt is fekete sötétség fedte. Alice a legkisebb mértékben sem lepődött meg ezen, és másnap reggel döntő lépésre szánta el magát.

- Holnap hazajössz velem Salem-be! – saját magát is meglepte hangja határozottsága. Úgy vélte, hogy aki testvére vesztére tör, bármikor visszatérhet, ezért szerette volna Salemben maga mellett biztonságban tudni őt.

Magabiztos fellépése ellenére Adam hevesen rázta a fejét. - Be akarom bizonyítani neked, hogy nem vagyok bolond! Alice könnyes szemmel átölelte a férfit és érezte, hogy annak kezei hevesen remegnek a felindultságtól, ő pedig, kétségbeesését látva azt válaszolta neki, hogy a következő éjszakát még Arkham-ban töltik. A nő magának is kénytelen volt beismerni, hogy az előző napi hosszú utazás és az egész éjszakai virrasztás teljesen kimerítette, és amúgy is szeretne a dolgok végére járni, leleplezni azokat, akik ismeretlen célból testvére tönkretételére vállalkoztak. A nappalt a házban töltötték, a sötétedés előtti órában pedig rövid sétát tettek a Miskatonic folyó partján, ahol Alice figyelmét nem kerülte el testvére különös viselkedése. A friss levegőtől elszokott, sápadt és karikás szemű férfi idegesen fürkészte a tájat és a legkisebb zajokra is összerezzent.

A nő úgy döntött, hogy éjszakára a hálószobát foglalja el, mert Adam-nek esze ágában sem volt elmozdulni az ablak elől, szinte megszállottként kémlelve az utcát.

Aggódott fivéréért, aki a konyhában ülve várta egy olyan jelenség bekövetkezését, ami nagy valószínűséggel csak a képzeletében élt. Nehezen tudott elaludni, de mikor végre sikerült, borzalmas álmokat látott, sötét, jégbe fagyott házakról, iszonyatos fagyhalált elszenvedett holttestekről az utcákon a közelgő éjszaka vészjósló ígéretével. A hűvös levegőjű hálószoba ellenére is verejtékező homlokkal riadt fel, mikor halk cipőkopogást vélt hallani, amit a rossz álom ébrenlétbe szökött kísértetének hitt. Felült az ágyban és próbálta elhessegetni a kellemetlen emléket, ám ahelyett, hogy elhallgatott volna, tovább erősödött. A koppanások egyre közelebbről és egyre hangosabban dübörögtek az Aylesbury Street fagyos, macskaköves úttestén és szédítő gyorsasággal közeledtek a 41-es szám felé. Alice testét átjárta a villámcsapásszerű félelem, a vér megfagyott az ereiben, képtelen volt a legcsekélyebb mozdulatokra is; csak ült mereven az ágyban, szíve egyre hevesebben vert és szaporán kapkodta a levegőt a sötétben. Egy borzalmas álom kellős közepén érezte magát, ahol Adam képzelgései valósággá váltak, de még akkor sem akart hinni abban, hogy felfoghatatlan, természetfölötti eseményeknek a szemtanúja.

Iszonyatából egy robbanásszerű hang térítette magához, amint testvére hirtelen berontott a szobába. A férfi amilyen gyorsan csak tudott, remegő kezekkel gyertyát gyújtott, tekintete találkozott Alice-ével, és mikor egymás szemébe néztek, a leplezetlen félelmen kívül mást nem találtak. Adam az ágyhoz ugrott és vadul artikulálva megragadta Alice karját, aki ellenkezni sem bírt a dermesztő rémület hatására. A karikás szemű, sápadt arcú férfi kirángatta nővérét a menedékéből és kérdőn nézett rá; feszült csendben álltak egymással szemben és némán hallgatták az egyre közeledő lépések hangját, miközben mozdulni sem mertek.

A férfi nővére ruháira mutatott, és kérte, hogy öltözzön fel. A tanítónő zavarában nem bírt ellenkezni, gépies mozdulatokkal felvette gondosan a székre fektetett ruhadarabjait. Mikor kész lett, kiment a konyhába, ahol öccse idegesen járt fel alá az ablak előtt, de amint meglátta a nőt azonnal megállt, és jobb kezének mutatóujjával az ablakra bökött. Alice reszkető lábakkal lépett közelebb az üveghez, előre rettegve az elé táruló látványtól. Amit elképzelhetetlennek vélt, az ott villódzott a Hangman’s Hill tetején, utat törve a vaksötét éjszakában, sárgás-vöröses izzásban lüktetve, miközben a léptek kopogása szinte elviselhetetlen hangerővel zengett. A nő füleire tapasztotta a kezét, de hiába kémlelte az utcai lámpa fényében a környéket, egy alakot sem látott odakint. Ebben a feszült várakozásban Adam a vállára tette a kezét, majd mikor Alice riadt arccal felé fordult a férfi villámgyors kézmozdulatokkal a tudtára adta, hogy el akarja vinni a temetőbe, hogy végre feltárja előtte az ott zajló, borzalmas eseményeket.

A nő hirtelen ötlettől vezérelve, mindenre elszántan a kabátjáért nyúlt, majd egy viharlámpást megragadva kinyitották a kulcsra zárt bejárati ajtót. Úgy vélte eljött az ideje annak, hogy a dolgok mélyére pillantson, mindemellett gyomra fájdalmasan összerándult az idegességtől és a döbbenettől. Amint kiléptek az utcára a jéghideg szél elemi erővel tört rájuk, de egymásba kapaszkodtak, úgy indultak el a temető felé. Miután a csúszós úttesten átértek, még legalább negyedórányi séta várt rájuk a borzalmas hidegben. Dideregve, egymást ölelve haladtak előre, miközben a néhol térdig érő hószakaszok fagyos felszíne beszakadt a lábuk alatt. Adam riadalma keveredett az elszántsággal, ami arra ösztönözte, hogy húgát is a félelmetes jelenség közelébe vigye, miközben gyenge lábai és zsongó feje emlékeztette őt a hosszú, álmatlanul töltött éjszakákra. Alice gyakran hosszú másodpercekre becsukta a szemeit, mert a széltől minduntalan könnyezett. A Hangman's Hill meredekebb és magasabb volt, mint ahogyan azt korábban gondolta és mivel a szél szemből fújt, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt a megmászása. A két testvér vacogva előrehajolt, úgy próbáltak megküzdeni a természet kegyetlen erejével; a lámpa fénykörén kívül teljes feketeség honolt, mert a felhők eltakarták a Holdat és a csillagokat is. Az éjszaka hangjai néha olyan hirtelen szakították meg a szél zúgását, hogy villámcsapásszerű ijedtség hasított beléjük amint egy ág megreccsent, vagy mikor egy bagoly váratlanul huhogni kezdett. A felfele kaptatás közben Adam talált egy hosszú botot, ennek segítségével próbálta megőrizni egyensúlyát, Alice pedig a karjába kapaszkodott, de a talaj egyenetlensége miatt gyakran így is megbotlottak. A végtelennek tűnő menetelés közben a nő érezte, hogy öccse utolsó erejével küzd a viszontagságok ellen.  

A domb tetején már csak pár lépést kellett megtenniük és a feketeségből előtűnt a temető hátsó bejárata. A robosztus kőkerítést egy kovácsoltvas kapu szakította meg, ami nyitva állt mintha csak hívogatná a látogatókat, és pár pillanat múlva Adam, húga kíséretében be is lépett a holtak birodalmába.

Alice-ben a kimerültségen és zaklatottságon kívül zsigeri félelem ébredezett és elborzadt a tudattól, hogy éjnek idején egy régi temetőben jár. A viharlámpa fénykörében a sírokat díszítő szentek és angyalok alakjai leírhatatlanul riasztóvá váltak, megannyi démon és szörnyalak elevenedett meg a tanítónő szemei előtt és kezdett visszataszító, félelmetes tekergésbe.

Mivel közeledtek a különös és titokzatos fény forrásához Adam jobbnak látta, ha eloltja a lámpát, így a beálló vaksötétben csakis a vakítóan izzó fény volt az egyetlen tájékozódási pontjuk. A férfi ment előre, lehajolt és kezével a sírokat kitapintva vezette maga után a nővérét, aki legbelül még győzködte magát arról, hogy akik a testvérét ijesztgették az elmúlt hetek során csupán gonosz emberek, semmiképp sem természetfeletti lények. Meggyőződése azonban már korábban elszállt a maróan hideg széllel, szíve szerint azonnal visszafordult volna a meleg lakás irányába, de még élt benne a remény, hogy Adamet meggyőzheti a saját igazáról.

A meghatározhatatlan színű fény beborította az egész kriptát, ahonnan eredt, a testvérek pedig hipnotizálva bámulták, holott érezték, nem lenne szabad ezt tenniük. A férfi egy másik, szintén tekintélyes méretű kripta mögé vezette testvérét a kísértetiesen irizáló fényforrás közelében, ahol leguggoltak és a viszonylag szélvédett helyen várakoztak. Adam intett Alice-nek, hogy várjon türelemmel és csendre intette, bár erre egyáltalán nem lett volna szükség.  A nő fejében zavarba ejtő gondolatok kergették egymást, magának sem tudta megmagyarázni, hogy tanult nőként mit keres éjszaka a temetőben, gyanús fényeket és jelenségeket kémlelve; majd hirtelen lépések hangjára lett figyelmes. Azt nem tudta megállapítani hány embertől származhatnak, ám abban biztos volt, hogy több alak közeledik feléjük. A temetőt hosszában átszelő út kopott macskakövein haladtak, majd rátértek a keményre fagyott földútra, a hó ropogott a talpuk alatt és egyenletes tempóban, megállás nélkül vonultak a fény felé. A tanítónő kísérletet tett rá, hogy kikémleljen a kripta sarka mögül, mert látni szerette volna a zaj okozóit, de Adam egy határozott mozdulattal maradásra bírta. Alice már a türelme végén járt, amikor kezdetét vette a valódi borzalom.

A szél süvítése ellenére is tisztán hallották a több torokból előtörő kántálást. A mély, hangos szónoklat nyelvezete emberi fül számára idegenül és bizarrul hatott, a testvérek mozdulatlanná dermedtek mikor elérte őket az ördögi kánon. Az ismétlődő frázisokat hallgatva a lélegzetük is elakadt, de ha menekülni próbáltak volna, lábuk biztos, hogy nem engedelmeskedett volna nekik. Amint a kripta mögött gubbasztva füleltek, meghallottak egy másik, dübörgő hangot is, ami úgy hatott, mintha időről időre válaszolna a monoton és fülsértő kántálásra. A rémes, nem emberi torokból származó, mély morajlásszerű hang végigáradt a fagyos temetőn és mintha gyenge földrengések is kísérték volna a legnagyobb borzalom pillanataiban.  Alice riadtan a kripta falába kapaszkodott, miközben a kórus időnként pár pillanatra elhallgatott; talán az ismeretlen válaszokat nyugtázták magukban. A vérfagyasztó hangok kakofóniája már hosszú percek óta kavargott a jéghideg levegőben, a tanárnő úgy érezte menten megőrül, leginkább az idegen eredetű hang taszította a kétségbeesés szélére, amiről szentül hitte, hogy a kripta belsejéből fakad. Elkeseredetten próbált ésszerű magyarázatot keresni a jelenségekre, de a félelem az elméjét ugyanúgy gúzsba kötötte, mint törékeny testét.

Adam kérdőn nézett nővérére, akinek szeméből rettegést és hitetlenkedést olvasott ki, miközben a kántálás egyre hangosabbá vált és csakhamar kiabálássá fokozódott. Alice a fülére tapasztotta a kezeit, ahogy csak bírta, ennek ellenére eljutottak hozzá a visszataszító szavak, amiknek jelentésével egyáltalán nem volt tisztában, mégis ismerősnek találta és minél többször hallotta őket, annál inkább kétségbe ejtették. Biztosra vette, hogy elméje azonnal megbomlik, ha továbbra is hallja a rettenetes szózatot, de nem tudott elmenekülni. Percekkel később a borzalmas párbeszéd szinte elviselhetetlen hangerőre fokozódott, a fény pedig minden eddiginél élesebben hasított az éjszaka sötétjébe és egyre inkább kiszorította a vaksötétet a temetőből. A kriptát is elérte a ragyogása, ami mögött a Townsend testvérek immár az életükért reszkettek, és rendíthetetlenül haladt tovább feléjük.

Alice szája először néma sikolyra nyílt az eddig még soha nem érzett rémület súlya alatt, pár pillanat múlva pedig valóban elkezdett üvölteni, miközben sötét, sűrű vér szivárogott az orrából. Hangja teljesen elveszett a borzalom kórusának zengésében, miközben minden erejével igyekezett elhúzódni a feléje terjeszkedő fény elől, de teste megbénult, már a legkisebb mozdulatra is képtelen volt. Mielőtt ösztönösen becsukta a szemét azt látta, hogy Adam holttá vált tekintettel bámul maga elé és nem is próbálja betapasztani a füleit. Bármennyire is próbált öccse segítségére sietni, saját iszonyatán kívül nem tudott másra figyelni.

Mikor végre kinyitotta a szemét, a látvány, ami eléje tárult minden borzalmat túlszárnyalt, amit el tudott képzelni. Adam hófehér arcát látta nagyon közel a sajátjához, az erős fénytől megvilágítva. A szemei tágra nyitva, leírhatatlan iszonyatot tükrözve meredtek a nőre, és szakállában mintha ősz szálak is megjelentek volna. A születése óta néma férfi szája mozgott és úgy tűnt mintha nem csak artikulálatlan hangok hagynák el azt. A tanítónő reszketve elvette a kezét a fülétől és ekkor meghallotta öccse hangját, amint rekedten csatlakozott az iszonyat kórusához és egymás után ejtette ki a rettegett szavakat.

A nő rémületében hátrálni kezdett, de hanyatt esett a kemény talajon és onnan nézett fel Adamre, aki szakaszos, természetellenes mozdulatokkal felegyenesedett és nővéréről tudomást sem véve elindult a fény irányába. Alice testét megbénította a rémület, se kiáltani se mozdulni nem bírt, a fejét beverte a fagyott földbe, émelyegni és szédülni kezdett. Amint Adam alakja eltűnt és hangja csatlakozott a kóruséhoz a nő visszamászott a kripta sarkához, ám riadt iszonyatában nem volt bátorsága rá, hogy kinézzen a fal mögül. Csak gubbasztott ott kezét ismét a fülére szorítva, szemét becsukva az elméjét tépázó vakrémületben.

Nem tudta megállapítani mennyi ideig lapult az öreg kripta mögött, ám egy idő után a kántálás abbamaradt és a vakító fény túlvilági ragyogása is elhalt. Ismét az éjszakai sötétség uralta a temetőt, mikor a csönd beállt és nem maradt más csupán a szél féktelen süvítése.

Alice nehezen, a síremlék hideg falába kapaszkodva kibotorkált rejtekhelyéről.

A kimúlt éjszakai fény forrásának irányába nézett, de csak egy romos, borzalmasan régi, hatalmas méretű kriptát pillantott meg, aminek súlyos vas kapuja szélesre volt tárva. A különös alakoknak és velük együtt öccsének nyoma veszett.  

Adam nevét kiabálta rekedt és kétségbeesett hangon, de nem kapott választ. A hóban egyetlen lábnyomot sem talált, mintha testvére és a kántálók kórusának lába nem érintették volna a talajt. Remegő kézzel tartotta lámpáját, a láng ugrált az üvegburában, amint lassú léptekkel a nyitott kripta felé tartott, abban bízva, hogy Adam talán oda húzódott be. Előbb a lámpát tartotta be az ajtónyílásba, majd egyre fokozódó kétségbeeséssel átlépett az ajtaján. Odabent azonban nem talált semmit, se élő se holt nem tartózkodott a falakon belül, teljesen üres volt, a valaha ott nyugvók földi maradványai is eltűntek. Kétségbeesetten szaladni kezdett, kiért a macskaköves útra, majd lefordult róla és az időtlen sírok közt őrjöngve kereste elveszett öccsét. Többször elesett, egész teste verejtékben fürdött, kalapja leesett a fejéről, lángvörös haja összekuszáltan lobogott a hideg levegőben, tagjait a rémület és az iszonyat hajtotta előre. Kirohant a nagy főkapun és Adam lakása felé iramodott abban bízva, hogy öccsét ott találja.

Sikoltott, mikor felötlött emlékezetében a hangosan kántáló fivérének az arca és leírhatatlan feldúltságában arról sem vett tudomást, hogy Adam lakásának ajtaja tárva nyitva állt, mikor lélekszakadva berohant a folyosóról.

Hiába nyitott be a hálóba is, senki nem tartózkodott ott, csalódottan, hisztérikusan verte le a könyveket a polcról és a tányérokat az asztalról. Mikor kilépett a ház ajtaját és a bejárati kaput összekötő folyosóra, meglátta, hogy a szemközti lakásban élő fiatal férfi az ajtajában állva, elképedve szemléli tombolását. Kirontott az utcára és pár lépést megtéve, minden erejével dörömbölni kezdett Abramsék ajtaján. Az éjszakai időpont ellenére gyorsan résnyire tárult az ajtó, majd Margareth álmos és zavart arca jelent meg benne. Alice sikoltva lökte beljebb az ajtószárnyat és egy pillanat múlva már a lakásban állva zokogott. Ajkát összefüggéstelen mondatok hagyták el, Adam eltűnéséről, különös fényekről és ördögi kántálásokról hadart, miközben tekintetéből színtiszta kétségbeesés áradt a tehetetlen dühtől és aggodalomtól.

A rettenetes sikítozástól és sokktól kimerülve Alice pár perc múlva ájultan esett össze az Abrams lakás folyosóján.

Az öreg Abrams lépett ki szobájából, botja hangosan kopogott a padlón, ahogy közelebb vonszolta petyhüdt testét az ájult nőhöz és halálra rémült lányához. Szája visszataszító mosolyra húzódott és fejét csóválva intézte szavait Margareth-hez.

- Ugyanolyan bolond ez is, mint az öccse!

 

Alice egy hűvös levegőjű, fehérre meszelt falú szobában ébredt. Amint fel akart ülni észrevette, hogy végtagjai nem mozdulnak és mikor jobb csuklójára nézett meglátta, hogy kemény, barna színű bőrszíjjal rögzítették az ágyhoz. Sikítani és rángatózni szeretett volna, ám semmi ereje nem maradt hozzá és testén tompán bizsergő érzés futott végig. Pislognia kellett, mert homályosan látta a tárgyakat, a fehér ajtót, a kis ablakot, a szobában álló szekrényt, elmosódott, alaktalan foltok úsztak előtte a levegőben, émelyegni kezdett; újra elájult.

Pokoli sikolyok és hangos csattanások zajára riadt. Kétségbeesetten rángatta a végtagjait, ám a szabadulás esélytelennek bizonyult a számára, ahogy reszketve hallgatta a beszűrődő förtelmes zajokat. Kiabálást hallott, előbb hangos, majd nyöszörgő segítségkéréseket, amik a kint tartózkodó férfiak és nők száját hagyták el. Kábult elmével is megértette, hogy az intézet dolgozói haláltusájukat vívják a folyosókon, amit ismeretlen támadók okoznak. Ami igazi vakrémület töltötte el, az az ismerős léptek zaja volt, ami ismét felhangzott az elmegyógyintézet kövén és pár pillanat lefolyása alatt olyan hangossá váltak, hogy teljesen elnyomták az üvöltő szerencsétlenek szörnyű hangját.

Alice sorsába beletörődve, de egész lényében rettegve hallgatta a rettenetes koppanásokat, de a füleit ezúttal nem tudta befogni. Egy kis csendet követően óriási erő tépte miszlikbe szobája ajtaját, az iszonyat leírhatatlanná fokozódott, mikor három, fekete kámzsát viselő alakot pillantott meg a folyosón, akik sorban beléptek a szobájába. Szorosan álltak egymás mellett és mereven bámulták a magatehetetlen nőt, aki félelmében egy hangot sem bírt már kiadni. A látogatók arcát nem láthatta, mert mindegyiket feketeségbe rejtette a csuklya, ám úgy látta, hogy a középen álló férfi leple alól sűrű, vörösesbarna szakáll tűnik elő egy pillanatra.

Alice teste megállíthatatlanul remegett, de elmosolyodott, mikor a három fekete alak lassan közeledni kezdett hozzá.