Emberállat
szeptember 25, 2019
Jéghideg,
fagyos szél süvített végig a fák között az erdőben, megállíthatatlanul betörve
a Marshall temető mohával fedett, kopott kriptái és fejfái közé. A sírkertben
lévő bokrok tehetetlenül, groteszk táncot jártak a gazzal benőtt ösvények
között. A Wind Meadow-tól északra fekvő, 1800-as évek elején létesített
temetőbe már régóta nem temettek el senkit. Fejfái elhagyatottan meredeztek az
egyre növekvő gyom és gaz között, a legtöbbjükön már a neveket és az évszámokat
sem lehetett elolvasni.
A
sírkert legalább félórányi sétára volt a város utolsó házaitól, közvetlenül az
erdő mellett. Vastag, magas kőkerítés vette körbe, a főbejárata tekintélyt
parancsoló kovácsoltvasból készült. A kerítésből több helyen hiányoztak a
kövek, a hátsó bejárat közelében pedig egy nagyobb szakaszon le is omlott.
Számos rémmese keringett az ódon helyről, amiket főként a gyerekek vettek
komolyan, éjszakai bátorságpróbák színhelyévé téve a temetőt.
Egy
terebélyes tölgy ágán tanyát verő bagoly olyan hangosan és váratlanul vijjogott
fel, hogy a tizenegy éves Charlie Thomson riadtan felszisszent, majd
elemlámpájával gyorsan a hang forrása felé világított.
–
A kis beszari, nézzétek már, összecsinálta magát! – Frank Taylor hangosan
vihogott és egy üresen tátongó kripta belsejébe dobta elszívott cigarettáját.
Két magas, csinos lány állt az amerikai foci csapat izompacsirtája mellett,
akik lelkesen szurkoltak a városi csapat meccsein. Frank viccesnek szánt
beszólása után ők is kuncogni kezdtek.
–
Ha nem tudtok kussolni, húzzatok innen a picsába! – A hat főből álló csapat
élén haladó Andrew Morris hangja egyszerre volt szigorú és parancsoló.
Huszonkét évével ő volt a legidősebb, de nem csak kora miatt vált a csapat
vezérévé. Legendás volt Wind Meadow fiataljai körében, de a felnőttek előtt se
volt ismeretlen a fiú neve. Számos ittas randalírozás, rongálás, egy esetben
pedig a Baltimore street–i vegyesbolt éjszakai kirablása, majd felgyújtása
öregbítette kétes hírnevét, amit Charlie Thomson bátyjával, Steve-vel hajtott
végre. Kizárólag a Morris család összeköttetéseinek köszönhették, hogy az
ügynek nem lett komolyabb következménye, hisz Andrew nagykorúként már a börtönt
kockáztatta. A két fiú ezen az éjszakán is egymás mellett sétált a Marshall
temetőben, a leghírhedtebb kripta felé véve az irányt. Ahogy közeledtek az
előre megbeszélt úti céljukhoz, a síremlékek mellett műanyag tálkák és üres
konzervdobozok jelezték, hogy valaki mégis rendszeresen járkál a múlt
elfeledett emlékei között.
–
Az a dilinyós Rachel már ezer éve eteti itt a kóbor dögöket – súgta oda Frank
Nancy Barker–nek aki a balján állt. Barbara Adams erre kíváncsian közelebb
hajolt a fiúhoz, aki kihasználva népszerűségét és vonzerejét igyekezett mindig
úgy elhelyezkedni a lányok között, hogy legalább egyikükhöz mindig
hozzáérhessen. Frank, aki időnként nagyokat kortyolt a kezében szorongatott
whisky–s üvegből ezen az éjszakán úgy döntött, hogy inkább a két lány kabát
alatt domborodó melleihez szeretne közelebb kerülni, és kicsit rájátszva a
részegségre, még közelebb húzódott hozzájuk.
A
barna zsák mélyén gubbasztó fekete macska sorsába beletörődve, egyre ritkábban
nyávogott, Andrew, aki szorosan befogta a zsák száját tudomást sem vett a
panaszos hangokról.
1985.
október 31-én éjjel, mikor Wind Meadow városában az összes gyerek aludni tért,
elfáradva a szomszédok végig látogatásától és teli hassal a kapott
édességektől, az elhagyott erdőszéli temetőben a hat fiatal elérte úti célját.
A monumentális kripta díszes faragványai már megkoptak, de a Garrett család
neve még könnyen kiolvasható volt a márványtáblán. A városban rengeteg
mendemonda terjengett a családról, a sátánian gonosz családfőről és nem kevésbé
kegyetlen famíliájáról, akik több mint 100 évvel ezelőtt éltek ezen a
környéken. Azt senki sem tudta megmondani, hogy valóban Garrett-ék gyilkolták-e
meg az öt eltűnt gyerekeket, minden esetre a gyanú árnyékát soha nem tudták
lemosni magukról.
A
kripta előtt állva a négy újonc megborzongott, a lányok Frank-be karoltak és
már korántsem voltak olyan vidámak, mint pár perccel korábban. Charlie Thomson
riadtan kémlelt körbe a kőszobrok, kripták és keresztek rémítő közelségében.
Nem mert közelebb lépni a rettegett kriptához, inkább a többiektől lemaradva
megállt az ösvényen. Andrew és Steve, mintha semmitől nem félne, a síremlékhez
lépett és ünnepélyes, lassú mozdulatokkal meggyújtott három gyertyát a kripta
szélvédett szegletében.
–
Te csak maradj hátul és őrködj! – vakkantotta Frank Charlie-nak, aki egyáltalán
nem bánta, hogy lemarad az eseményekről. Valójában ekkor már tudta, hogy nem
akar a csapathoz tartozni, és ha lett volna bátorsága azonnal hazaszaladt
volna. Ezt azonban nem merte megtenni, a sötét temető egyedüli átszelése és a
többiek csúfolódásától való félelme maradásra kényszerítette. A macskáról sem
volt tudomása egészen addig, amíg meg nem hallotta a nyávogást a zsákban. A
saját kedvencére gondolt és örült neki, hogy gondosan bezárta a szobájába, mielőtt
bátyjával elindultak volna a késői találkozóra. Egy szó nélkül visszasétált a
legközelebbi kriptáig, majd hátát a hideg kőfalhoz nyomva csendesen várakozott
a többiekre.
Fülsértő
nyávogás hasított a csendbe, mikor Andrew a nyakánál megragadva kivette az
elcsigázott macskát a zsákból. A fekete állat kitágult pupillákkal, rémült
tekintettel pásztázta környezetét, miközben minden megmaradt erejét összeszedve
rángatta testét, harapni és karmolni próbált mintegy megérezve a szörnyű
sorsot, amit elrablói szántak neki. Esélye sem volt a menekülésre, Andrew és
Steve a Garrett kriptát körbe vevő, alacsony vaskerítéshez kötözték a
felborzolt bundájú macskát. Steve, valamint Frank a hölgykísérőivel egyenesen
rá világítottak elemlámpáikkal.
Andrew
elővett a zsebéből egy gyűrött papírlapot, ami az ő kusza betűivel volt
teleírva. Megköszörülte a torkát és hangosan olvasni kezdte a beszédét
Halloween-ről, mikor megnyílik a kapu az élők és holtak világa között, a
Garrett család kapcsolatáról az ördöggel, majd a gyerekek eltűnésére is kitért.
Mikor annál a bekezdésnél járt, ami a gyerekek megkínzásáról és
meggyilkolásáról tárt fel borzalmas részleteket, akkor ütötte meg fülüket
először a hang, ami leginkább állati morgásra hasonlított.
–
Jézusom, ez meg mi volt? – sikoltotta Barbara, majd ösztönösen megragadta Frank
karját.
–
Mit tudom én, biztos egy kóbor kutya, de te csak bújj ide Frank bácsihoz, majd
ő megvéd tőle! – Frank hangosan felröhögött és szorosan magához vonta a rémült
lányt.
Andrew
hangja alig észrevehetően megremegett, de folytatta az olvasást, áttérve egy
érthetetlenül megfogalmazott, buta hangzású, szertartásszerű liturgiára, amit
fennhangon adott elő hallgatóságának.
–
Most pedig megidézzük Robert Garrett lelkét – miközben kiejtette a szavakat,
előhúzott kabátja mély zsebéből egy hosszú, éles kést, Steve elemlámpájának
fényénél a magasba emelte, majd a folyamatosan mély hangon nyávogó macska
nyakához érintette a hegyét. A hold elől elúsztak a vékony fátyolfelhők, így a
csillagok fényével együtt sikerült gyenge világítást adnia a szörnyű
jelenetnek.
–
Vérét vesszük ennek az élőlénynek, aztán… – a morgás ezúttal közvetlenül a
Garrett kripta mögül zengett fel vészjósló közelségből, hatására Andrew ijedten
hátraugrott kicsit, és kiejtette kezéből a kést.
–
Inkább húzzunk el innen haver! – Steve kezében megremegett az elemlámpa.
–
Ha beszartál egy rühes kutyától, akkor szaladj csak! – Andrew leplezetlen
megvetéssel nézte a többieket, akik hátrálni kezdtek és riadtan pásztázták
lámpáikkal a kriptát és az azt körülvevő bozótost. Andrew azonban a helyén
maradt, felvette a kést és színpadias mozdulattal magasba emelte, miközben a
macska felé fordult felemelte a tekintetét, mintha felsőbb hatalmakhoz
fohászkodna, ahogy a filmekben látta.
Steve,
aki a fiú mögött állt, elemlámpájával követte a kés útját a levegőben és a
fénysugár hirtelen megvilágította az alakot, ami a kripta tetején állva, néma
csendben figyelte őket. A látvány villámcsapásként érte Steve–t, aki éles
hangon felkiáltott.
–
Ott van! – a lábai földbe gyökereztek a sokk hatására.
Minden
villámgyorsan zajlott, a lény Andrew-ra vetette magát és iszonyatos sikolyok
közepette, pengeéles fogaival halálra marta őt. Steve hátrálni próbált, de
ijedtében megbotlott és hanyatt esett. Ezután még egy utolsó, kétségbeesett
kiáltást hallatott, mielőtt a szörny örökre elcsendesítette.
Frank
a két lánnyal kicsit messzebbre jutott, de ők sem kerülhették el a végzetüket.
A lény egyszerre sodorta el mindhármukat és gyors, kegyetlen halált mért ki
rájuk, vérfürdővé változtatva a környező sírhelyeket.
Charlie
Thomson, mikor meghallotta Andrew iszonyatos sikolyait egész testében reszketni
kezdett. Minden bátorságát összeszedve, szaporán véve a levegőt megtett pár
lépést a hangok irányába. Elemlámpájának fénye egy pillanatra megvilágította a
borzalmas jelenetet és szemtanúja lett annak, ahogy egy hatalmas, állatszerű
lény Frank mellkasát marcangolja. A fiú sikoltani sem mert, azonnal futásnak
eredt, lámpájának fénye vadul ugrált a fejfák hideg kőfelületén. Nem tudhatta
mi történt, de abban biztos volt, hogy valami szörnyűség, amit már egyáltalán
nem tudott elviselni a sötét temetőben. Kirontva a kapun egyenesen az erdő felé
vette az irányt, többször elesett, mert futás közben minduntalan hátrapillantott.
Aggódott a bátyjáért, sírt és szipogott, de nem tudott volna visszamenni
érte.
1985
októberének utolsó éjjelén, az első igazán hideg szelekkel együtt valami
rettenetes, valami vérfagyasztó érkezett Wind Meadow-ba. Abba a városba, ahol a
többség éjszakára sem zárta kulcsra az ajtókat és emberemlékezet óta nem
történt erőszakos haláleset, minden megváltozott a mészárlás után. Az első sokk
után a félelem mélyen berágta magát az emberek szívébe, ahonnan már nem is
költözött ki többé.
Nagy
levegőt véve, a hátsó bejárat felől közelítette meg a Garrett kriptát, ami az
átkozott szadisták megszokott törzshelye volt. A csípős hajnali széltől
kipirult arccal és szipogva lépkedett a gazcsomók között, mikor hirtelen egy
nagy, zsemleszínű kutya rohant oda hozzá. Rachel kinyújtotta a kezét, hogy
megsimogassa az állatot, mikor észrevette, hogy annak orra és szája körül véres
a szőre. Gyorsan visszarántotta a kezét, miközben lábai reszketni kezdtek, mert
azonnal az állatkínzók újabb áldozatára gondolt. Sietve tette meg az utat, ami
az ominózus síremléktől elválasztotta, és már messzebbről látta a kutyákat egy
terebélyes bokor mellett, a kripta bejáratával szemben. Az állatok nagy
érdeklődéssel álltak körül valamit, amit folyamatosan szimatoltak és bökdöstek
orrukkal. Rachel feléjük vette az irányt, miközben hangosan szidta a
nyomorultakat, akik Halloween-kor kegyetlenkednek.
Mindenre
fel volt készülve, csak arra a látványra nem, ami ott fogadta: a három kutya
húscafatokat szagolgatott és nyalogatott, pofájukat vér borította és a közeledő
nőről alig vettek tudomást. Andrew Morris megcsonkított, vérbe fagyott teteme
feküdt a fűben, szeme leírhatatlan iszonyatról és fájdalomról tanúskodott.
Ruhái véres rongyokként lógtak, akárcsak a hús a mellkasán. Az öregasszony
hisztérikusan felsikoltott és a szíve majdnem megállt rémületében miközben ösztönösen
hátrálni kezdett.
–
Istenem, Istenem! – ahogy a szavakat ismételte, bőre hófehérre vált, egész
testében reszketni kezdett. Idegesen járatta körbe tekintetét, ekkor meglátta a
fekete macskát a kerítéshez kötözve. Az állat még élt és halkan nyávogni kezdett,
de Rachel-nek nem voltereje ahhoz, hogy eloldozza. Az öregasszony a
kriptafalába kapaszkodva hányni kezdett és nem hiányzott sok ahhoz, hogy
elveszítse az eszméletét. Amint sikerült kicsit összeszednie magát, még egyszer
idegesen körbenézett a temetőben, de a kopár fejfák és kripták között nem
látott semmit, ami mozgott volna, és veszélyt jelenthetett volna rá. A
rosszullét újabb hullámaival küzdve, vacogó fogakkal sietett el a temetőből,
egyenesen a város felé véve az irányt, ahol a rendőrségen sírva, sokkos
állapotban hadarta el az őrmesternek, mit talált a Marshall temetőben.
***
Három
nappal a gyilkosságok előtt sűrű, sötét felhők takarták el az eget Wind Meadow
fölött, gyakran hideg, apró szemű esővel öntözve a szürke háztetőket.
John
Harrison fekete esernyőjét összecsukva, dideregve lépett be a város szélén álló
házukba, majd levetette a cipőjét az ajtó mellett. A neszre elcsigázott, vékony
női hang reagált az emeletről, mire John fiatalosan felsietett a lépcsőn,
duplán szedve a fokokat.
A
hálószobába benyitva meglátta feleségét, Mathilde-ot, aki falfehér, beesett
arccal, elcsigázva feküdt az ágyban. Az éjjeliszekrényen gyógyszeres dobozok és
üvegek sorakoztak, a szoba levegőjének nehéz, betegséggel teli szaga volt. Az
asszonynál két éve diagnosztizálták a gyilkos kórt, azóta orvos férje minden
erejével a gyógyulásáért küzdött. Októberben tértek vissza hosszabb ideig
tartó, ázsiai utazásukról, amitől John túl sokat remélt. Az ottani orvosok és
bölcs öregek számos titkos gyógymódot tártak fel az alternatív orvoslásra
fogékony férfi előtt, a végső megoldást mégsem hozták el.
–
Hogy érzed magad? – John leült az ágy szélére és kezébe vette a nő vékony,
kissé ráncos kezét.
–
Kicsit jobban, az altatótól tudtam aludni. – a nő őszülő haja gondos kontyba
volt fogva, szép arca a betegség ellenére is megőrizte nemesi vonásait. –
Megetetted már?
–
Még nem, de rögtön lemegyek hozzá. – ezzel a férfi megcsókolta a törékeny
termetű Mathilde-ot, és mosolyogva kisétált a hálószobából. Magas, izmos
termetét az évek alatt is megőrizte, korára leginkább teljesen ősz hajából és
az arcán elmélyülő ráncokból lehetett következtetni.
Egyenesen
a konyhába ment, a hűtőből kivette és előkészítette a húst, amit egy nagy fém
tálba helyezett, ezután visszasétált a nappaliba, kulcsra zárta a bejárati
ajtót és kinézett az ablakon. Miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem
figyeli ténykedését, lenyomta a pince ajtajának kilincsét. Lágy fényű
villanykörte világította be a teret, John pedig megtette a 15 lépcsőfokot, ami
elválasztotta a nyikorgó, fából készült padlótól. A helyiségben, valamivel
szemmagasság fölött téglalap alakú, kisméretű ablakok nyíltak, amiket kívülről
fehér fémráccsal erősítettek meg, a kilátás az erdő fáira esett.
A
rendezett teremben egy kanapé és asztal állt a fal mellett három székkel, a
jobb oldali fal előtt pedig régi könyves szekrény húzódott. Azt csupán a
házaspár tudta, hogy a szekrényt egy szerkezet segítségével el lehet mozgatni a
helyéről, hogy egy keskeny, zöld ajtót tegyen szabaddá. Ez az ajtó egy steril,
modern eszközökkel felszerelt laboratóriumba vezetett, itt John Harrison
orvosként a nyugdíjazását követően is folytatta a kutatással, soha nem adva fel
a reményt, hogy megtalálja az ellenszert felesége betegségére. Tekintetét a labor
bejáratán tartva az eddig elért eredményeire gondolt, mikor az asztal alól
mocorgás hallatszott, ő pedig mosolyogva fordult a zaj felé. A következő
pillanatokban hatalmas, fekete kutya lépett elő az asztal alól, az állat feje
majdnem John hasáig ért. Izmos testét kinyújtóztatta és fegyelmezetten leült a
férfi elé, aki letette a földre a tálat, amiben a csontos húscafatok voltak, a
kutya közben türelmesen várt, amíg engedélyt kapott az evésre. Ekkor nekiesett
a véres tápláléknak, izmos állkapcsa rögtön szétroppantotta a legvastagabb
csontokat is. Percek alatt elfogyasztotta a vacsoráját és visszaült John lába
elé.
Az
este hátralevő része a szokásos módon folytatódott: a férfi tanította,
idomította kutyáját a több, mint 20 négyzetméteres pincében, majd miután
besötétedett kivitte az erdőbe, hogy az állat kedvére szaladgálhasson a fák és
bokrok között.
John
tekintete többször a házuk felé tévedt, a hálószoba ablakot kémlelte és tudta,
hogy felesége is őket keresi a szemével. Ez a ház lényegesen kisebb volt, mint
a korábbi otthonuk, a férfi beleborzongott az emlékek iszonyú súlyába,
valahányszor felidézte az évekkel ezelőtti eseményeket, melyek ott zajlottak
le. Akkoriban még beljebb laktak Wind Meadow városában, egy fehérre festett
falú házban, aminek nagy hátsó udvara volt, nagy melléképületekkel. Kisvártatva
visszahívta a fák között szimatoló állatot és visszatértek Mathilde-hoz a
házba.
***
A
temetői mészárlást követő napokban az egész város felbolydult. A temetőt és
annak környékét lezárták, az erdőt átfésülték, mindenhol rendőrök nyüzsögtek,
akik a szomszédos városokból kaptak erősítést a rendkívüli ügy részleteinek
felderítéséhez.
A
kis Charlie Thomson, akit az erdőben találtak meg egy önkéntes a városból,
egyelőre érthetetlen, zavaros beszámolókkal állt elő az őt faggató nyomozóknak.
Idegen nyelvű mondókáról, állatáldozatról, az ördögről beszélt és szörnyű
kiáltásokról, amikbe egy szörnyeteg hangja vegyült. A gyerek arra sem tudott
érdemi választ adni, hogy egyáltalán miért mentek éjszaka a temetőbe.
Amint
az orvosok megvizsgálták közölték, hogy a fiú fizikailag teljesen egészséges,
viszont az átélt borzalmak hatására komoly sokkot kapott. Szülei kifejezéstelen
arccal ülve találták a kórházi ágyán, miután másik fiúk, Steve tetemét
azonosították az alagsori boncteremben.
Hiába
halmozták el szeretetükkel, hiába ölelték át, Charlie egy szót sem szólt, nem
mosolygott, nem sírt, mintha a lelke kiköltözött volna a testéből. Az orvosa az
idő jótékony hatásától és pszichiáterek bevonásától várt javulást.
–
Egyetlen év sem múlhat el állatkínzás nélkül itt! – mutatott a temetőre Rachel
Gillis, aki a kiérkező TV–seknek és újságíróknak mesélte készségesen annak a
reggelnek az eseményeit, mikor megtalálta Andrew Morris tetemét. – Most pedig
jött valami, ami őket nyírta ki.
A
rendőrök a fejüket csóválták, mikor meglátták a flúgosnak titulált öregasszonyt
az erdő szélén, a tragédia hírére idesereglett sajtósok gyűrűjében. Az asszony,
mintha csak magán érezte volna a rosszalló tekinteteket, gúnyos félmosollyal
biccentett a rend őrei felé.
A
nyomok és holttestek vizsgálata során a szakértők arra a következtetésre
jutottak, hogy a mészárlást kétség kívül egy állat vitte véghez. Egy hatalmas
farkasra vagy medvére gyanakodtak, ami igen szokatlan jelenség volt az
országnak ezen a részén.
A
városban a gyilkosságok utáni éjszaka a mély gyász jegyében telt, a temetőhöz
vezető úton és az erdő szélén mécsesek sorakoztak egészen a sárga szalagokkal
körbezárt sírkertig. Az emberek sírtak, a lemészárolt gyerekek szülei összetörve,
egymást támogatva álltak az esti félhomályban. A sötétedést azonban nem várták
meg, mert csontjaikban érezték a veszélyt, amihez egyáltalán nem voltak
hozzászokva.
A
másnapi újságok címlapon hozták a „Borzalmak éjszakája” néven elhíresült Halloween-i
mészárlás hírét, ami futótűzként terjedt az országban. A TV-ben külön műsorok
foglalkoztak az esettel, állat szakértők találgatták a lehetséges okokat, míg a
másik oldalon állatvédők léptek fel a sátánista fiatalok ellen. A kegyetlenség
viszont, amivel az öt tinédzsert megölték lebénította mindkét tábort.
A
megrázkódtatásból felocsúdva, a harmadik este nagyjából ötvenfős csapat
verődött össze a város fő terén. Férfiak és nők vegyesen alkották a társaságot,
a többségük az áldozatok rokona, vagy ismerőse volt. Lámpákkal, puskákkal és
egyéb fegyverekkel felszerelkezve indultak el az erdő irányába. Először a
vérengzés helyszínének környékét kutatták át, majd láncot alkotva az erdőt is.
A tehetetlen harag és kétségbeesés, ami ide vezette őket méterről méterre nőtt,
ahogy a sötét erdőben gázoltak és keresték a szörnyet, ami lemészárolta a helyi
fiatalokat. Egyesek sírtak, míg mások féktelen haraggal érkeztek a
hajtóvadászatra, aminek a végén két kóbor kutyát sikerült lelőniük. A rémség,
ami rettegésben tartotta Wind Meadow–t még mindig életben volt és az emberek a
zsigereikben érezték, hogy újra le fog csapni.
A
fővárosból érkezett nyomozók és állatszakértők fokozott óvatosságra intették a
lakosságot, sötétedés után egyáltalán nem volt ajánlatos az erdő közelében és
elhagyatott utcákban tartózkodni. Noha nem helyeselték a lakosság által
szervezett hajtóvadászatot, senkit sem állítottak elő a leterített kutyák
miatt.
A
napok és hetek múlásával azonban az élet lassan kezdett visszaállni a
megszokott kerékvágásba. A városban uralkodó hangulatba ugyan még gyász és
félelem vegyült, de a munkába igyekvő reggelek és a nap végi fáradt hazafelé
utazások során már nem csak a farkas és a véres Halloween éjszaka volt a fő
beszédtéma. A rendőrök még mindig keresték az állatot, esténként sűrűn
járőrözve a környéken, de a szórakozóhelyek ismét megteltek kikapcsolódni
vágyókkal, és az esti kocogók is egyre messzebbre merészkedtek az
otthonaiktól.
***
Azon
a márciusi éjszakán, amikor a Jonas ház szokás szerint zengett a veszekedés
hangjainak kakofóniájától, a hold és a csillagok tisztán megvilágították a
rendezetlen, szemét meg a lomkupacokkal borított udvart. Mindenféle kacatok,
autóalkatrészek, kiselejtezett bútorok és tetemes mennyiségű szemét
éktelenkedett ott, ami a házban lakókat egyáltalán nem zavarta.
Ahogy
a csontsovány, megfakult szőrű kutya sem, ami szomorúan bámulta a Holdat a
felborított, egyik végén nyitott hordó előtt, ami csekély menedékeként szolgált
neki az eső és hideg ellen. Szemében nyoma sem volt annak a fénynek, ami
kölyökként még ott ragyogott benne. Bordái kilátszottak, lábai olyan vékonyak
voltak, hogy alig bírták el meggyötört testét. A lánc, amivel egy földbe vert
karóhoz kötötték túl rövid volt, nem mintha lett volna ereje a szaladgálásra.
Mivel nyakörve nem volt, a lánc szemei szinte belenőttek a húsába, mert a
gazdái azzal sem törődtek, hogy az állat megnőtt az idő múlásával. A seb
gyakran vérzett és el is fertőződött, nyáron bogarak zümmögtek körülötte és
táplálkoztak belőle, de a kutya már régen feladta a harcot ellenük. Tányérja
üresen tátongott és vizet is nagy ritkán kapott, így ült ott az állat
mozdulatlanul az udvaron, a kegyetlenség lélegző szobraként.
A
házban Mrs. Jonas részegen üvöltözött a gyerekeivel, akik ügyet se vetve
anyjukra, kiabálva szaladgáltak és őrjöngtek a szobában. A tíz és tizenhárom
éves fiúk külseje elhanyagolt volt, hajuk a szemükbe lógott és ruháikon is
számos szakadás éktelenkedett. Az asszony, miután kiitta a kezében lévő üveg
tartalmát támolyogva elindult a konyhába, hogy újabb alkoholadagot szerezzen
magának. Mire a konyhába ért eszébe jutott, hogy férje még mindig nem érkezett
haza az új ellátmánnyal, amiért elindult órákkal korábban. Lelki szemei előtt
látta Peter-t, ahogy egyedül issza meg a méregerős italt és ettől olyan haragra
gerjedt, hogy földhöz vágta az üres üveget, majd fenéken billentette az éppen
mellette elnyargaló fiát. Részeg kábulatából a kapu hangos csattanása
ébresztette fel, ahogy férje bevágta az ajtót maga mögött. Ezután hangos szitkozódás
közepette Peter Jonas imbolyogva elindult a ház bejárata felé. Majdnem elérte
célját, mikor megbotlott egy kacatban és elterült a hideg földön. A kezében
tartott, félig üres üveget elejtette, ami a kutya hordójától nem messze állt
meg. Az erős szagú, színtelen folyadék nagy része kifolyt, amit még a fagyos
talaj sem fogadott magába.
Peter
káromkodva egyenesedett fel, mert vékony, csontos testét alaposan megütötte. A
hold fénye ellenére sem volt könnyű megtalálnia az üveget a göncök között,
mikor pedig észrevette, hogy az értékes folyadék majdnem teljesen kárba veszett
éktelen haragra gyúlt. A kutya olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak
bírta és reszketett, mert szerencsétlen tudta már jól, hogy mi vár rá.
A
részeg, koszos férfi meglátta az állatot, amit csak gyerekei unszolására volt
hajlandó az udvarába hozni, és ami csak nyűg volt neki, de ezt ellensúlyozva
legalább mindig remek célpontot biztosított dühe kitöltésére. Nagyot rúgott a
csont és bőr testbe, majd mikor a kutya nyüszítve bevonszolta magát a hordóba,
Peter egy vasrúddal ütni kezdte azt, éktelen zajt csapva. Az eb hang nélkül
rázkódott az imbolygó hordóban, utolsó menedékétől is megfosztva, a
végtelenségig kiszolgáltatva.
–
Hagyd abba te barom, mert megint rendőrt hívnak a piszok szomszédok! – kiabálta
az asszony az ablakból, de mivel az zárva volt, Peter Jonas nem
hallhatta.
A
láncánál fogva kirángatta a kutyát a házából és a magasba emelte. Az eredetileg
nagytestű állat súlya az állandó éhezés miatt nem lehetett több pár kilónál.
Nyüszíteni próbált, de a lánc elszorította a torkát és elviselhetetlen fájdalom
nyilallt sebes nyakába.
Ebben
a pillanatban megzörrent valami a sötétben, elfojtott morgás hallatszott, de
ezek a nyugtalanító jelenségek nem jutottak el a tomboló férfi tudatáig. Csak a
kutya hallotta meg agóniája közepette, tekintetét a zaj forrása felé fordítva,
így nem láthatta, ahogy Peter Jonas épp lesújtani készül rá a kezében tartott
vascsővel. Már a levegőben volt a karja, mikor hirtelen egy hatalmas test vetette
rá magát és rántotta a talajra a férfit, akinek üvölteni sem maradt ideje, mert
éles karmok hasították fel a gyomrát, a vascsövet tartó karját pedig addig
marcangolta a hatalmas fekete állat, amíg az ki nem szakadt a vállából. Vér
spriccelt mindenfelé, Peter csak nyöszörögni bírt egészen addig, amíg borzalmas
kínjai véget értek. Az állat, ami a húsát tépte olyan kegyetlen és dühös volt,
mintha apró darabokra akarta volna tépni áldozatát. Mély hangja
hátborzongatóan, mégsem teljesen állatiasan szólt, mintha valami ismeretlen,
borzalmasan emberszerű is vegyült volna bele.
Az
asszony, aki az ablakból nézte a leírhatatlan jelenetet mozdulni sem bírt,
sikoltani akart, de egy hang sem jött ki a száján, csak bámulta a fekete szőrű
lényt, ami cafatokra tépte a férjét. Miután az állat végzett a gyomorforgató
pusztítással felegyenesedett, két lábra állt és izzó tekintetét a nőre vetette.
Mrs. Jonas– nak nem sok ideje volt szemügyre venni az állatot, de rögtön
feltűnt neki a szokásosnál sokkal nagyobb, robosztus test, a roppant állkapocs
és a borostyánszínű, iszonyatos szempár. Pár pillanattal később ájultan zuhant
a hideg konyhakőre.
A
közelben lévő járőr rutinszerűen csengetett be a házba, hisz ezen a héten a
szomszédok már kétszer is feljelentették az állandóan zajongó, agresszív
Jonas-ékat. Mivel senki sem jött ki a fogadásukra, a férfi lenyomta az utcaajtó
kilincsét és belépett az udvarra. A rendetlenség és szeméthalom látványa nem
okozott újdonságot neki, elemlámpájával unottan pásztázta a lomokat. Új társa,
egy fiatal, alacsony nő első alkalommal járt itt, ezért jóval több érdeklődést
mutatott az igénytelen környezet iránt. Mikor beljebb mentek a ház bejárata
felé, az egyik hatalmas alkatrész halom mögül förtelmes látvány tárult eléjük.
A lámpák fénye Peter Jonas-ra esett, azaz arra, ami maradt belőle. Leszakított
végtagok, vér és belsőségek borították a földet, a férfit csak arcának egy
részletéből ismerte fel a rendőr, aki azonnal erősítést hívott.
A
nő, miután hányt egy kiszuperált fotel mellett, igyekezett jobban szemügyre
venni az udvart. Ekkor vette észre a hordót. Amint bevilágított meglátta a
benne reszkető, összegömbölyödött kutyát, ami halkan nyüszített
félelmében.
–
A család kutyája, szarul tartják, de nem adják oda Rachel Gillisnek,
bármennyire rimánkodik érte a szipirtyó. – mondta a férfi, miután visszatért a
kocsitól.
A
rendőrnő bármennyire igyekezett sajnálatot tanúsítani az áldozat iránt rájött,
hogy csakis a hosszú ideje szenvedő kutya iránt érez ilyet.
Az
ájult Mrs. Jonas még mindig erősen ittasan és zaklatott állapotban próbált
válaszolni a nyomozóknak, miközben egy orvos nyugtatót adott be neki.
–
Kérem próbáljon meg emlékezni! Milyen állat végzett a férjével?
–
Farkas volt az! Vagy valami olyasmi… – az olcsó alkohol szaga, ami a szájából
áradt lassan betöltötte a koszos hálószoba poshadt levegőjét.
–
Mit jelent az, hogy olyasmi?
–
Állat volt, de olyan, mint egy ember. – Az asszony nagyot csuklott. – Ez egy
emberállat volt! Két lábra is állt és a füle furcsa volt!
A
rendőrök jobbnak látták később kihallgatni a nőt, amint az kijózanodik végre.
Az „emberállat” kifejezést azonban megtartották és egymás között így emlegették
a szörnyet. A furcsa elnevezés gyorsan kiszivárgott a rendőrség falai közül és
az újságokban is így kezdtek hivatkozni a rémségre, ami ismét felbukkant a
városban.
Miután
egyértelművé vált mindenki számára, hogy a lény a kegyetlen állatkínzókat
gyilkolja, Wind Meadow-ban is egyre több állatvédő fejezte ki sajnálatát,
mindemellett nem is burkolt egyetértését.
***
Frank
Morris-nak egyáltalán nem fűlött a foga a rábízott felad ellátásához, mégsem
talált módot arra, hogy kibújhasson alóla. A rendőrség oszlopos, közismert
tagjaként részt kellett vennie a nagyszabású intézkedésben, ami a városban
tartott, nagytermetű kutyák összeírásából és megtekintéséből állt. A
kellemetlen modorú, nagydarab őrmester nehézkesen kászálódott ki szolgálati
autójából a Harrison ház előtt és azonnal rágyújtott egy cigarettára. A
házaspárt régóta ismerte, a legközelebbi szomszéd bejelentéséből pedig azt is
tudta már, hogy egy hatalmas termetű kutya él velük, amit John éj leple alatt
sétáltat.
Kopogására
Rachel Gillis nyitott ajtót, elmaradhatatlan fekete sapkájában.
–
Jó napot Rachel, a húgához és John-hoz jöttem! – Frank levette sötétbarna
kalapját és belépett a házba.
A
nappaliban Mathilde-ot találta, aki sokkal jobb színben volt, mint legutóbbi
látogatásakor. A két nő épp teát fogyasztott egy szép, kék és fehér díszekkel
borított teáskészletből, amiből készségesen megkínálták az őrmestert is.
–
Ha szeretné, adok bele egy kis rumot – mondta Rachel, és felemelte az asztalról
kopott laposüvegét. Frank azonban nem kívánt élni a lehetőséggel, minél előbb
teljesíteni akarta a kötelességét, hogy hazatérhessen végre.
Rachel
segítőkészen felpattant és éveit meghazudtoló fürgeséggel a pinceajtó felé
iramodott. Az öreg, zsemleszínű kutya, ami ez alkalommal a kíséretéül szolgált
lomhán követte őt.
John
a laboratóriumában tartózkodott, mikor meghallotta sógornője reszelős hangját.
A férfi azonnal felpattant a székről, levette a gumikesztyűket és sietve
lehajtotta bal karján az ing ujját, hogy eltakarja a szúrásnyomokat, amik a
bőrén éktelenkedtek. Végigsimított a haján, majd a biztonság kedvéért a zakóját
is felvette.
Ahogy
kinyitotta a labor ajtaját, meglátta az óriási fekete kutyát, amint a fal
mellett fekszik. Rámosolygott és gyors mozdulattal a zöld ajtó elé tolta a
könyves szekrényt, majd sietve elindult a pince feljáró felé.
Mire
felér a sötét hajópadlóval borított folyosóra, már Morris is ott állt Rachel
mellett.
–
Ne haragudjon, amiért megzavartam, doki – mondta mosolyogva és felé nyújtotta a
jobb kezét.
John,
azóta a végzetes éjszaka óta, amit igyekezett kiűzni a gondolatai közül, mindig
zavarba jött ettől a mozdulattól, ugyanis jobb karját és kézfejét csúnya
égésnyomok borították. Erőt véve magán mégis sikerült megráznia az őrmester
kezét.
–
A kutya a pincében lakik, legalábbis még egy kis ideig – felelte a férfi és
ezúttal Frank társaságában sétált le a pincébe, hogy a rendőr megtekinthesse az
állatot.
Ahogy
Frank Morris tekintete a kutyára esett, még a lélegzete is elakadt pár pillanat
erejéig. A hatalmas, szinte felfoghatatlanul izmos, rövidszőrű kutya a pince
közepén ült, feszülten várva gazdája parancsára.
–
Azt nem mondták, hogy lovat tartanak… – mondta az őrmester, akinek hangja nem
csak a döbbenettől remegett. – Hogy hívják?
–
Az eredeti nevét nem tudnám kimondani, de harcos-t jelent. Mi Zelda-nak
hívjuk.
–
Harcos? Ez a név elég szerencsétlen választás. Főként a lezajlott események
tükrében. – Frank gyanakodva méregette az állatot.
–
Nem én neveztem el így. Mielőtt megmentettük, viadalokon kellett részt
vennie.
–
Szóval ezek a sebhelyek nem frissek? – a férfi a szemeit meregette, de nem
merte jobban megközelíteni a fegyelmezetten várakozó állatot. – Honnan hozta
tulajdonképpen?
–
Egy kis ázsiai faluból – John megköszörülte a torkát –, és nem, egyik sebhelye
sem friss.
–
Miért tartja a pincébe zárva? – Frank hangjából sütött az egyre erősödő
gyanakvás. Szemét körbe járatta a pince berendezésén és az orvos homlokán
verejtékcseppek jelentek meg, mikor a rendőr hosszabb időt töltött a
könyvespolc tanulmányozásával.
John
nagy levegőt vett és elmagyarázta neki, hogy a kutya erőszakos előélete miatt
szükséges a karantén és a különleges nevelés, amíg hozzá nem szokik új
életkörülményeihez.
–
Szóval az állat vad? – Frank hangja jóval magasabb volt, mint máskor. –
Ránézésre simán megölne egy gyereket. Vagy egy felnőtt férfit.
–
Zelda, gyere ide! – a felszólításra a kutya felállt és engedelmesen odalépett
John elé. – Megsimogathatja, nem harap.
Frank
Morrist gyerekkora óta állatok vették körül, számos kutyája volt már az évek
során, de ilyen fajtát, mint ami mellette állt, még soha nem látott. Az állat
rövid füleit hegyezve, farkát csóválva várta mi fog történni. Végül az őrmester
a fejére tette a kezét. A húsos, nagy kéz szinte eltörpült a hatalmas koponyán
és Frank csodálkozva vette észre, hogy Zelda szőre milyen kellemesen puha.
Egyre bátrabban simogatta a kutya fejét, amit az állat egyértelműen élvezett és
közelebb lépett a férfihez.
–
Jól van, jól! Rendes kutya vagy te! – Frank úgy paskolta meg Zelda hátát, hogy
egy csöppet sem kellett lehajolnia hozzá. Válaszul a kutya megnyalta a kezét és
teljes testével nekidőlt, amitől az őrmester elveszítette az egyensúlyát és
majdnem hanyatt esett a padlón. – Tudja, valahol megértem, hogy rejtegetik ezt
a jószágot. Az a pár éve történt tűzeset, nos…
–
Úgy tudom az áldozatokat egy farkas, vagy medve ölte meg, miért ellenőrzik a
város kutyáit? – John gyorsan a szavába vágott, mert egyáltalán nem volt ínyére
a múlt feszegetése, és elindult felfele a lépcsőn.
Ekkor
Frank hátulról megfogta a karját jelezve, hogy még ne térjenek vissza a
házba.
–
Nézze doki, magának elmondom, mert bízom önben. A helyzet az, hogy egyáltalán
nem biztos, hogy farkas volt. A boncolást végző orvosok és az állatszakértők
teljesen tanácstalanok. Beszélnek össze-vissza mindent.
–
Akkor mégis mire gyanakodnak?
–
Sajnos többet nem mondhatok erről.
–
Nem állt módomban eddig mondani, de nagyon sajnálom az unokaöccsét,
Andrew-t.
–
Égetni valóan rossz kölyök volt, az már igaz. De ez a vég, ami neki jutott, ép
ésszel felfoghatatlan. – Frank megköszörülte a torkát és biccentett, jelezve,
hogy véget kíván vetni a társalgásnak.
A
nappaliba érve ugyanott találták Mathilde-ot és Rachel-t, ahol hagyták őket, a
kanapén ülve. A dohányzóasztalon, a teáskészlet mellett a Wind Meadow Journal
reggeli száma hevert, aminek címlapján Charlie Thomson fényképe volt látható,
ahogy az ágyában fekszik, hűséges macskája társaságában.
A
kisfiú végre válaszolt néhány kérdésre, amelyek közül a legfontosabb az volt,
hogy őt miért nem bántotta a szörny: „Azért, mert én nem akartam bántani a
fekete cicát”. A megdöbbentő válasz további érdekes kérdéseket vetett fel, amit
kétoldalas cikkben taglalt a szerzője. Több szakértő esküdözött rá, hogy a
fiatalokat egy ember által irányított, irreálisan nagy vadállat gyilkolta meg,
a megfelelő parancsszóra.
–
A dög nem bírja az állatkínzókat – vakkantotta oda Frank a nők felé.
–
Senkinek sem kéne bírnia őket! – replikázott rögtön Rachel, és a szemét
forgatta felháborodásában.
Az
őrmesternek esze ágában sem volt tovább időzni a házban, pár sort jegyzetelt le
a noteszébe és elköszönt a családtól.
–
Amúgy majd’ elfelejtettem: ne nagyon mászkáljon éjszaka az erdőben! Akkor sem,
ha egy harcos kutya kíséri! – kiabálta Frank a kocsija mellől, majd intett
egyet és behuppant az ülésre.
–
Majd vigyázunk! – válaszolta kedvesen John és visszatért a nappaliba.
–
Minden rendben volt? – kérdezte Mathilde, akinek szépségét kiemelte a
világoskék, kötött pulóver, amit viselt.
A
férfi bólintott és helyet foglalt a barna mintás fotelben. Felvette Rachel
laposüvegét az asztalról és jó nagyot kortyolt belőle.
***
Ahogy
a nyár betört és egyre melegebb lett az idő, a sok napsütéstől az emberek
közérzete is pozitívabbá vált. A város keleti részén üzemeltetett strand szinte
minden nap megtelt és a közeli réteket piknikezők lepték el hétvégente. A
szörnyeteg árnyéka azonban esténként mégis Wind Meadow-ra vetült, sötétedés
után csak a legbátrabbak merészkedtek távolra otthonaiktól, hisz’ jól tudták,
hogy a fenevad már a város szélén is portyázott.
Joe
Parker nem ismerte a félelmet, gyakran mondogatta, hogy olyan kemény a szíve,
mint a föld egy hosszú aszály után. A várostól egy órányi autóútra fekvő
farmján már a dédapja is földműveléssel és állattartással foglalkozott, így
kisfiúként megismerkedett ezzel a küzdelmekkel teli, nehéz életformával.
Jócskán
elmúlt 40 éves, mikor felesége végre egy gyermekkel ajándékozta meg. A kis
Alice, bár egyáltalán nem mutatott érdeklődést a mezőgazdaság iránt, az
állatokat rajongva szerette. Főleg Spot nevű kutyáját, a kis fehér és barna
színű foxterrier keveréket, akivel a hatalmas réteken és erdei ösvényeken
szaladgált minden szabadidejében.
1986
augusztusának egyik perzselően forró napján a nyolc éves Alice a tyúkok etetése
után sehol nem találta a kiskutyáját. Hangosan kiabált az udvaron és még az
erdőig is elsétált, de hiába, az állat nem jelent meg. A kislány nyugtalanul
szaladt be a konyhába, ahol anyját mosogatás közben találta. A magas, szikár nő
igyekezett kerülni a gyerek tekintetét és kitérő válaszokat adott a
kérdéseire.
Nem
merte elmondani a lányának, hogy Joe fogta a kutyát és feltette a furgon
platójára, majd elhajtott vele. A férfi nem volt hajlandó több esélyt adni
Foltosnak, miután az előző éjszaka újabb 3 tyúkot ölt meg a korábbiak mellett.
Az asszony nem bírt szembe szegülni a férjével, mert tudta, hogy az fájdalmas
pofonok kiosztására képes. Pokolian fájdalmasakra.
Mikor
Alice a szántóföldet járva szólongatta legjobb barátját, Joe Parker
megállította a kék furgon motorját, közel az erdő első fáihoz.
Kiszállt
örökké sáros csizmájában és kantáros farmernadrágjában, és becsapta a kocsi
ajtaját. Füttyentett, mire a platón várakozó kutya fürgén lehuppant a sűrű
fűbe. Szaladgálni, ugrándozni kezdett a váratlan kirándulástól megrészegülve.
Időnként a kocsi utasterére pillantott, mintha hiányolt volna valakit, de az
erdőből áradó illatok és hangok hamar elvonták a figyelmét.
Már
sötétedett, mikor Joe és a kutya az ösvényen lépkedve elindultak az erdő
belseje felé. Spot vidáman szimatolt, szaladgált és Joe lába körül sündörgött.
A férfi rá se nézett a kutyára, gondolatait a farm körüli teendők kötötték le,
és az erős elhatározás, amit hajnalban meghozott.
Természetesen
hallott mendemondákat a város környékén vérengző farkasról, de neki se türelme
se kedve nem volt a városiak nyivákolásával törődni, így a legkisebb félelem
nélkül tért le balra az ösvényről. A kutya rögtön követte a magas, izmos
férfit, aki azoknak a magabiztosságával mozgott a természetben, akik ott nőttek
fel. Bagolyhuhogás, énekesmadarak hangja és ágak reccsenése vegyült a kutya
vidám csaholásába.
Joe
legalább negyed óra gyaloglás után egy kevésbé vastag törzsű tölgyfa mellett
állt meg, és kötelet húzott elő a zsebéből. A kutyát hívni sem kellett, már a
lába mellett ülve leste őt. A férfi soha nem törődött Spot-tal, kizárólag a
lánya miatt tűrte meg az először haszontalannak, később kártékonynak bizonyuló
állatot, amibe belerúgott ugyan párszor, de aki még így is feltétel nélkül
megbízott benne.
A
farmer körbenézett a félhomályban, de a sűrűn egymás mellett álló fák és bokrok
között nem látott egyetlen vadászt, vagy környékbeli kirándulót sem. Lehajolt
és a kutya nyakörvéhez rögzítette a kötél egyik végét. Mikor ezzel elkészült a
másik felét a fa törzséhez csomózta, nagyjából egy méteres mozgásteret hagyva a
kutyának. A felakasztásával egyáltalán nem akart bajlódni, jobbnak látta, ha
kiköti egy megfelelő fához. Dolga végeztével, a lelkifurdalás legcsekélyebb
megnyilvánulása nélkül felállt és Spot-nak hátat fordítva elindult az ösvény
felé. A kutya természetesen a férfi után iramodott, de a rövid kötél azonnal
megfogta és a nyakánál fogva visszarántotta. Ennek ellenére többször is
megpróbált elszaladni, majd tépni, fogaival húzni kezdte a kötelet. A pánik
azonnal eluralkodott kis testén, mikor felfogta, hogy nem tudja követni Joe-t,
akit már alig látott a fák között. Ekkor panaszos hangon nyüszíteni és ugatni
kezdett, kétségbeesett hangja sokáig Joe fülében csengett, de esze ágában sem
volt visszafordulni.
A
férfit nem a kutya további sorsa nyugtalanította, hanem a kellemetlen
szorongás, amit már percek óta érzett. Tapasztalt erdőjáróként hamar feltűnt
neki az a változás, ami a fák között beállt. A korábbi zajok teljesen
elhallgattak, csak a sorsára hagyott kutya kétségbeesett vonítása és saját
lépteinek zaja törte meg a csendet. A madarak pont úgy hallgattak, mint a fák
között élő többi állat. További aggasztó körülménynek számított a túl hirtelen
beállt sötétedés, ezért Joe felkapcsolta elemlámpáját és körbe pásztázta
fényével a környéket, ám semmi szokatlant nem látott. Megborzongott és lépteit
szaporázva haladt visszafele, a furgonja felé. Nem tett meg túl sok lépést,
mikor faágak hangos reccsenése hasított a csendbe. A férfi egyáltalán nem volt
ijedős, ekkor mégis megállt egy pillanatra, majd folytatta útját. Mikor örülni kezdett
annak, hogy a kutya végre elhallgatott, és abbahagyta fülsértően magas hangú
vinnyogását, a mélyről jövő morgás hangja olyan hirtelen hangzott fel, hogy Joe
Parker kezéből kiesett az elemlámpa. Földbe gyökerezett lábakkal állt, és
hallgatta a másodszor is felcsattanó morgást, ami rémítően közelinek hatott.
Bátorságát visszanyerve lehajolt a lámpáért és fényével körbefordult a tengelye
körül. Nem látott semmit, de azonnal eszébe jutottak az emberfarkasról szóló
rémhírek és homlokát hideg veríték öntötte el. Ahogy ott állt léptek zajára
lett figyelmes és arra az összetéveszthetetlen hangra, mint mikor egy állat
megnyalja a pofáját. Ez már sok volt Joe-nak, hirtelen futásnak eredt, olyan
gyorsan, ahogyan csak a lába bírta. Az lámpa fénye össze–visszaugrált a fák
törzsén és a talajon, miközben a férfi menekült az autója felé. Többször
hátranézett, mígnem elesett egy kiálló gyökérben. Alaposan megütötte magát, de
rögtön felpattant és rohant tovább. Zilálásától nem hallotta a recsegő, ropogó
zajt, ami arra utalt, hogy valami szorosan a nyomában van. Mintha játszana
áldozatával, a rém megvárta, amíg Joe a furgon közelébe ér, abban a pillanatban
velőtrázóan felvonított. Hangjára megelevenedett az erdő, több száz madár
röppent ki vijjogva a fák koronájáról, paták dobogása hallatszott és ismeretlen
állatok vinnyogása tette elviselhetetlenné a borzalom kakofóniáját. Már Joe
Parker is ordított, szeme kidülledt, és a szíve majdnem kiszakadt a helyéről,
ekkor terítette le őt a fenevad. Az állat a hátára ugrott, hegyes karmai úgy
tépték le a ruhát a férfi testéről, mintha papírból lett volna.
Joe
Parker üvöltött a pokoli fájdalomtól, ahogy a húsát marcangolta támadója, egy
örökkévalóságnak élte meg, míg eljött érte a kegyes halál. Hason fekve, szinte
felismerhetetlenné tépve találták meg másnap délelőtt a tetemet. Az újabb
borzalom híre futótűzként kezdett terjedni és ismét felszínre hozta azt az
elemi rettegést, amiről az emberek annyira szerettek volna elfeledkezni.
Egyedül a kis Alice Parker gyászába vegyült némi vigasz, mikor a rendőrök
hazavitték Spot-ot, akit az erdőben találtak meg, egy fához kötve.
***
Mikor
a legelevenebb és legfájóbb rémálmok kínozzák verejtékben úszva, és hangosan
sikoltva riad fel belőlük. Ezek az álmok annyira intenzívek, mintha minden alkalommal
újra átélné a borzalmakat, érezné a füst fojtogató szagát, hallaná a fájdalmas
üvöltéseket és mintha látná, hogyan szakadnak be a tető lángoló gerendái.
Mindig ugyanúgy kezdődnek ezek a rémes látomások. Egy orvosi rendelőben ülve
egy rezzenéstelen arcú professzor közli vele, hogy soha nem szülhet gyereket. A
sírással és depresszióval töltött órák száma napokká duzzad és a tompa fájdalom
soha nem múlik el. Mathilde tudja, hogy nem tehet meddőségéről, a bűntudat
mégis forró méregként áramlik az ereiben. A következő álomképen hazafele sétál
az iskolából, ahol amerikai történelmet tanít. A kedvenc, fekete bőrcipőjét
viseli, látja a lábait és saját vékony árnyékát, ahogy sétál az úton. A
helyszín Wind Meadow, a város, ahol mindig is élt. A házuk a legelőkelőbb
környéken áll, a férje orvosként dolgozik az alsó szintjén. A nővére, Rachel
várja a kapuban és együtt hátra mennek az udvarra, ahol több kutya is üdvözli
őket. Nagy, fából készült épületet lát, amibe belépve boldog csaholás hangjai
fogadják. Kényelmes kennelekben kutyák élnek, a testvérével együtt mentették
meg őket. Macskák is vannak, jól elkülönítve az ebektől. Az a rengeteg
szeretet, amit ezektől a kóbor lényektől kap, jelentősen enyhíti a fájó hiányt,
amit egyfolytában érez. Hiába bizonygatták az orvosok, hogy nem az ő hibája a
rendellenesség, ami miatt nem eshet teherbe, a bűntudat mégis égető méregként
kering az ereiben minduntalan.
A
következő képeken a lángoló épületet látja az éjszakai égbolt alatt, aminek
ajtaját a támadók erősen lelakatolták. Ő és John pánikszerűen kiabálnak és
próbálják kinyitni az ajtót, a szomszédok segíteni akarnak, de már túl késő.
John keze és karja megég, perzselt hús szaga terjeng az éjszakai levegőben. A
legszörnyűbbek a hangok: a sok kutya nyüszítése, üvöltése földöntúlian
borzalmas kánonként zeng, elméje szinte megbomlik az iszonyat hosszú
perceiben.
Ekkor
Mathilde Harrison rendszerint szörnyű sikollyal ébred az ágyában. John próbálja
megnyugtatni és gyógyszerért szalad.
–
Túl sok a gyógyszer – ismételgeti az asszony, de hagyja, hogy férje beadja neki
a szükséges adagot. A rák, ami a testét emészti, nem kegyelmez, és az asszony
nem egyszer a halált választotta volna a kínok helyett. Az évekkel ezelőtti
események, a tűz, az állatok kínhalála rettenetesen mély heget ejtett a
házaspár lelkén. A harag és veszteség érzése után a feledés útjára akartak
lépni, ami sokkal nehezebb volt annál, mint gondolták.
***
1986
októberében a sok éves átlagnál is hidegebb volt Wind Meadow-ban. A szél jeges
fuvallatokban támadt az utcán tartózkodókra, a közeli folyó és tavak vize is
befagyott, de a helyiek leginkább a félelemtől reszkettek. Az ismeretlen
szörny, ami már hosszú hónapok óta rettegésben tartotta a várost, még életben
volt. Az állatkínzások száma szinte nullára csökkent, aminek sokan nagyon
örültek. Helyi önkéntesek magukhoz vették a Marshall temető árváinak nagy
részét, csupán pár macska menekült el a segítőkész kezek elől. Rachel Gillis
házában moccanni sem lehetett anélkül, hogy egy kutya vagy macska farkára léptek
volna a vendégek. Halloween közeledtével kiürültek az esti szórakozóhelyek és
egyedül senki sem merészkedett az utcára. A feszültség napról napra nőtt, a
félelem átszőtte az emberek életét. Annak ellenére, hogy tudták, a szörny az
állatkínzókra vadászik, mégsem érezték biztonságban magukat a nyugalomhoz
szokott, békés polgárok.
Wind
Meadow keleti részén egy elhagyatott raktárépület árválkodott. Legalább 20 éve
nem használták semmire, miután a tulajdonosa csődbe ment és meghalt. A fia nem
tudta újjáéleszteni az üzletet, így az épület fokozatosan adta át magát az
enyészetnek. Kevesen tudták a városban, hogy a hatalmas raktárt időnként kétes
alakoknak adta ki, akik aztán kegyetlenül véres kutyaviadalokat rendeztek
benne.
Október
21-ére esett a következő viadal időpontja, aminek kezdetét éjfélre időzítették.
A sötétség beállta után érkeztek a szervezők és a kutyák gazdái, majd őket
követte a közönség, meglepően messziről érkező nézőket is vonzott a nézőket
brutális látványosság. Az Emberállat riasztó hírneve miatt fegyveresek védték a
bejáratokat, és a közelben is járőrök vigyázták a nyugalmat és a diszkréciót,
így látszólag a legnagyobb rendben zajlottak az előkészületek.
A
raktár földszintjén, egy hatalmas, nyílt terület adott helyet a kegyetlen
rendezvénynek, aminek ablakait már rég bedeszkázták, így a kiszűrődő fény sem
árulhatta el mi zajlik a falak között. A helyiség több ajtóval rendelkezett,
amik hosszú folyosókra nyíltak, a hatalmas belmagasság miatt pedig egy fémből
készült, nyitott folyosó is körbe ölelte az óriási, négyzet alakú teret. Ez a
megoldás nemrég született és egyetlen célt szolgált: a viadal nagyszámú
közönségének jó rálátást akartak biztosítani a középen felállított, kör alakú
kordonra, ahol az állatok harcoltak. Ezen az éjszakán azonban nem használta
senki ezt a lelátót, kevesen, alig 50-en bolyongtak az óriási hodályban. Halkan
beszélgettek, majd megkötötték a fogadásokat.
A
kordon mellett egy fehér széken álló köpcös férfi bejelentette az első
küzdőpárt, nem sokkal később hangos morgás és ugatás hallatszott a két
ketrecből, amit a küzdőtér mellé szállítottak. Az adott jelre kinyitották a
ketrecek ajtaját és előtörtek a megvadított, éhes ellenfelek. Vadul egymásnak
ugrottak és harapták, tépték a másik bőrét és húsát. Nagyon hamar vér fröccsent
a padlóra, fájdalmas vinnyogások és nyüszítések fülsértő hangjai vegyültek a
szurkolók kiabálására.
Mikor
a hangulat a tetőfokára hágott és a legyőzött, barna bundájú, felnyírt fülű
állat félig fekve várta a végzetes rohamot, a közönség soraiból pánikszerű
kiáltások hangzottak fel. A kiabáló, vadul a kutyákat bíztató emberek közül
többen a padlóra estek, amit friss vér tett sikamlóssá.
A
szörny a fém folyosóról támadt, több méteres ugrás után hajszálpontosan kapta
el az első áldozatát. A vastag kabátot és fekete kalapot viselő férfi hasra
esett, és fel sem tudta fogni mi történik vele, már halott is volt. Az óriási
lény, ami soha nem rontott még rá ekkora tömegre, tombolva és vicsorogva tépett
bele mindenkibe, akibe csak tudott. Az emberek üvöltöttek, miközben rohanni
kezdtek a kijáratok felé, többen elestek és olyanok is akadtak, akiket társaik
tapostak félholttá.
A
rém, amit még sosem láttak ilyen sokan, két lábra állt, több mint két méteres
magasságával mindenki fölé tornyosulva. Karmai irreálisan hosszúnak tűntek,
amikről vér csöpögött a talajra. Felvonított, majd villámgyors ugrásokkal a
kordonnál termett és mancsának egyetlen csapásával felborította annak a legtöbb
elemét. A még életben lévő, feltüzelt terrier eleinte megadva magát a földhöz
lapult, majd látva, hogy az óriási farkas nem akarja bántani felállt, és minden
dühével, amit fogsága alatt felhalmozott, azokra támadt, akik jól szórakoztak
véres szenvedésein.
A
szörny, ami Wind Meadow-t egy évig rettegésben tartotta, újra támadni készült, mikor
lövés zaja dördült a régi raktárépületben, amit több fegyver fülsértő hangja
követett. A fali folyosón felfegyverkezett rendőrök és vadászok jelentek meg,
mind a rémálmokból előlépett, iszonyatos vadállatra célozva. Ott volt Frank
Morris is, aki szigorú arccal lőtt ugyan, de lábai reszkettek a félelemtől. Az
emberfarkas látványától megfagyott az emberek ereiben a vér, ahogy az két lábra
állt és mancsát arra a sebre szorította, ami a jobb oldalán tátongott, pont
úgy, mintha egy ember tenné. Újabb lövések érték, a rém megtörten, vonyítva
állt négy lábra ismét és iramodott a legközelebbi ajtó felé, ami előtt két
fegyveres rendőr várta. Mindketten rálőttek, de még maradt annyi ereje, hogy
egy csapással félredobja a két megtermett férfi testét, mintha azok csak
rongybabák lennének. Az állat a zárt ajtószárnynak rontott, ami szilánkokra
törve nyitott utat neki. Felrohant a negyedik emeletre, megtalálta az ablakot,
amin át behatolt az épületbe, és kiugrott rajta.
Rendőrkutyák
csaholása tarkította a sebesültek jajgatásának hangjait, ahogy az ismeretlen
eredetű állat után eredtek. Legalább húsz fegyveres kísérte őket, akik jól
eltervezett csapdát állítottak a fenevad számára a kutyaviadallal. Azt
gyanították, hogy ellenségük még az épületben van, ezért ők is felrohantak a
szűk lépcsőházakon át ahhoz az ablakhoz, ami a szökés útvonalául szolgált.
Útközben vérnyomokat találtak, az egyik vadász esküdözött, hogy ekkora
veszteséget még egy ilyen hatalmas állat sem élhet túl.
A
csapat kirohant a szabadba és a kutyák követték a nyomokat egészen a Marshall
temető közelében csordogáló patakig, ahol azonban nyomát vesztették. Egész
éjjel keresték a minden képzeletet felülmúló fenevadat és a tűzként izzó sárga
szemeket, de az, még utoljára el tudott menekülni előlük.
A
Harrison ház ablakai sötéten meredtek az éjszakai erdőre, mozgásnak a legkisebb
nyoma sem látszott odabentről. A lépcsőfeljárót, a nappalit és a folyosókat
azonban sírásszerű nyüszítés szívet tépő hangjai töltötték be, mélységes
fájdalmat és agóniát sugározva a hideg falakra.
A
pincében John Harrison a padlón térdelt, Zelda mellette ült és megállás nélkül
sírt, néha fel is vonított kétségbeesésében. A doktor maga is küzdött az őt
fojtogató, kitörni készülő zokogás ellen, ahogy a leírhatatlan fenevad még mindig
bundával borított testét simogatta. A rém arca azonban már az az arc volt, amit
annyi éven keresztül látott, és amit annyira szeretett. Mathilde Harrison
feküdt a karjai között, vérbe fagyva, testén számos lövés okozta sebbel, de még
mindig életben. A szer, amit a férje hosszú hónapok óta adagolt neki, aminek
alapját ázsiai utazása után alkotta meg, még mindig lüktetésre késztette a
félig szörnyeteg, félig emberi szívet a mellkasában. A mély sóhajtások, amik
elhagyták a torkát egyszerre voltak egy fáradt nő és egy sebzett vadállat
hangjai.
John
szeme a labor ajtajára tévedt, ekkor az asszony fájdalmasan megmozdult.
–
Most már el kell engedned… – mosolyogni próbált, amitől láthatóvá váltak a
szájában lévő, hatalmas fogak, majd becsukta sárgán izzó szemét és kilehelte
lelkét.
Ebben a pillanatban Zelda
felvonított, olyan hangosan és olyan mélyről jövő, földöntúli hangszínen, mint
még soha ezelőtt. Üvöltéséhez először a szomszédban élő kutyák csatlakoztak,
majd a város összes négylábúja. Hangjuk hosszan, hátborzongatóan zengett a
fagyos téli éjszakában.
Szeretnék köszönetet mondani Szilágyi Helénának és Tomasics Józsefnek a sok és nagyszerű segítségért, amivel nagymértékben hozzájárultak a novella elkészüléséhez.
0 megjegyzés