A fekete hajó
január 09, 2018A greyporti kikötő sötét titkai, a világítótorony titokzatos lakója, a sötét óceán hívogató mélysége. A fekete hajó kegyetlen kapitányának vérfagyasztó története.
Greyportban hosszú évek óta él a makacs szóbeszéd az elátkozott sziklaszirtről, ahonnan az elkeseredett, mindenre elszánt emberek a mélybe vetik magukat. A legidősebb, ősz hajú polgárok, akik hosszúévtizedeket éltek le az árnyékában, még ők sem tudták megfejteni a Halál-szikla titkát, csak sugdolóztak róla egymás közt a hideg, sötét estéken, melyeken rendszerint összegyűltek a rémálmok elől menekülve. A rettegett szikla pedig évről évre kitartóan szedte áldozatait, akik mintha egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedtek volna, úgy járultak hozzá és vetették magukat a tenger vad hullámai közé. A holttestek rendszerint nem kerültek elő, mert a roppant víztömeg magával ragadta őket és elsodorta a tenger végtelen mélységei felé. Néha azonban mégis partra mosott a víz közülük néhányat, leírhatatlan állapotban. Testüket összezúzták a szirt éles kiszögellései, miközben szédítő sebességgel zuhantak a borzalmas mélység felé, ahol a könyörtelen hullámok várták őket. Itt a sós víz és a benne élő tengeri állatok újabb, rettenetes pusztítást végeztek a valaha eleven szövetekben. Mikor eltűnt a városból egy polgár, akinek voltak még élő hozzátartozói, azok a szerencsétlenek szinte eszüket veszítve rótták a kavicsos partszakaszt, rettegve várva szerettük holttestének előkerülését. Mikor a parton meglelték a bomlásnak indult tetemeket, szívtépő jajveszékelésük és üvöltésük messzire elhallatszott. A kikötőben lézengő matrózok és kivénhedt tengerészek ekkor megálltak egy pillanatra, sapkájukat levéve tisztelegtek az elhunyt emléke előtt. Csendes tisztelgésük után rögtön folytatták útjukat a móló deszkáin, hisz sajnálatos módon az ilyen esetek túlságosan gyakoriak voltak ahhoz, hogy több időt vesztegessenek a gyászra.
Greyport elöljárói több alkalommal igyekeztek elkeríteni
a sziklát, ám a halálba vágyók minduntalan megtalálták útjukat hozzá.
Leggyakrabban éjjel osontak ki otthonukból, szerelmi bánattól, vagy egyéb lelki
kíntól űzve, és a Halál-szikla már várta őket rideg nyugalommal, sötét és
csúszós felülettel. A közeli világítótorony fénye enyhén megvilágította az
iszonyatos helyszínt, ahol más hangot nem hallhattak szerencsétlen áldozatok,
mint a tenger hullámzását sok-sok méterre a talpuk alatt és a roppant víztömeg
belseje felől érkező hideg szelek suhogását. Ekkor jött el a döntő pillanat,
mikor végképp elhatározták magukat a borzalomra, és reszketve leléptek a szikla
pereméről, átadva testüket a zuhanásnak. Azok a tengerészek és halászok, akik
életüket a veszedelmes vizeken töltötték dacolva viharokkal és a sok méteres
hullámokkal, vénségükre mellőzöttekké és nyomorgókká lettek. A greyporti
kikötőben lézengtek, és bármilyen alkalmi munkát elvállaltak. Az ebből szerzett
fizetés nagy részét a helyi kocsmákban hagyták, ahol véget nem érő éjszakákon
át mesélték történeteiket a kalandra vágyó utazóknak és mindenkinek, aki
hajlandó volt meghallgatni őket. Az utasszállítókról a kikötő mólójára lépve az
utasok rögtön felfigyeltek a környék különös hangulatára. A sziklák felől
felszálló ködre, a tenger baljós morajlására és a kikötőnegyed szürke, halszagú
és lehangoló atmoszférájára. Hiába hozta a szél a tenger sós, üdítő illatát,
mégis félreismerhetetlenül a rothadás szaga érződött a levegőben. A
szárazföldre lépve legtöbben a kikötőtől balra fekvő és az egész város fölé
magasodó sziklaszirt felé vetették tekintetüket, melynek legmagasabb pontján
állt a messziről világosszürkének tűnő világítótorony. A szirtre csupán egy
meredek, veszélyes ösvény vezetett fel, mely a kikötői negyed keleti részéből
indult, de a városban időző utazók közül senki nem vette a bátorságot, hogy
felkapaszkodjon rajta. A helyi anyák gyermekeik lelkére kötötték, hogy még
véletlenül se induljanak el a csúszós úton, bármennyire is szeretnék felfedezni
a környéket.
A gyerekek csupán izgalmas, játékra csábító helyként
tekintettek a szirtre és a toronyra, ahogy a baljós legendáról mit sem sejtő idegenek
fantáziáját is megragadta a magányosan álló épület és a szirt szédítő magassága.
Ők azonban ösztönösen megborzongtak a sötét felhők övezte magaslattól és a
rajta álló szikár világítótoronytól, melynek tetején egyfolytában világított a
jelzőláng. Részben a félelmetes, borongós hangulat miatt inkább a
kikötőnegyeden át a fényűző városi szállodák felé vették útjukat, ám a
magányosan érkezők közül sokan meglátogatták az olcsó és kétes tisztaságú kocsmákat,
így bepillantást nyerve a szegény tengeri emberek mindennapjaiba.
A part mentén hosszasan húzódott a Tengerészek Negyede,
ami ócska deszkákból összeeszkábált kunyhókból állt, amikben többnyire a
hátrahagyott feleségek, gyerekek és öregek éltek, szoros összefogásban a
szomszédsággal, míg a családfők a sötét és félelmetes hullámokat szelték a
halászhajók fedélzetén. A hátrahagyottak élete javarészt rettegésből és
aggódásból állt, kiváltképp akkor, mikor a tengeren vad viharok tomboltak, és a
világítótorony fényén kívül semmi sem vezethette ki a hajókat a partra az éjszaka
feneketlen sötétségben. Leginkább ezek a babonás, szóbeszédre fogékony emberek
hitték szilárdan, hogy a szikláról leugró szerencsétlenek nem lelki kínok elől
menekültek, sokkal inkább valami természetfeletti lény hívásának engedelmeskedve
oltották ki az életüket. A kikötői kocsmák dohányfüstös félhomályában a tengerészek
és a sokat megélt öregek hosszú estéken át mesélték félelmetes történeteiket a
rettegett szikláról és az attól nem messze álló világítótoronyról. A kényelmes hajókkal
érkező idegenek érdeklődve, de hitetlenkedve hallgatták a helyieket, amint azok
a természetfeletti erővel rendelkező szikláról, vagy a lidércek lakta
világítótoronyról beszéltek. Mindegyikük fantáziáját megérintették a szavak, ám
senki nem vette a bátorságot arra, hogy az említett helyszínre merészkedjen, még
Greyport lakói is igyekeztek elkerülni a Halál-szikla környékét. A város gazdag
negyedeiben élők számára a világítótorony és a Halál-szikla megmaradt kétes
hírű kuriózumnak, amiknek történetei távoli településekre is eljutott, ennek
ellenére a gyorsan fejlődő gyárak és üzletek dolgozói ritkán jártak a koszos és
halszagú kikötőben. A tengerpartra kirándulni, vagy fürdeni jártak, a
világítótorony vészjósló, magasra nyúló alakja csak távolról jelent meg előttük.
Bár nem hittek a szóbeszédnek, mégsem akadt közülük egy sem, aki a borzalmas
mendemondák mélyére nézett volna.
A torony őrének személye egyszerre ébresztett undort és ösztönös
idegenkedést a lakosság köreiben, sokan az életükre esküdve állították, hogy a
borzalmas öngyilkosságok valamilyen módon Alexanderhez kapcsolhatók. Alexander
magányosan élt az ódon, rideg épületben, és a jelzőfény kezelése volt az
egyetlen feladata, amiért szerény jövedelmet kapott, ám ez mégis elégnek
bizonyult ahhoz, hogy egyszerű szükségleteit fedezni tudja belőle. A toronyőr
meglehetősen ritkán járt a parthoz közeli, jobbára szegény tengerészfeleségek
látogatta kereskedésbe, ahol élelmiszert és egyéb, az élethez szükséges árukat
vásárolt. Leginkább szürkületben, a zárás előtti órában indult útnak abban
bízva, hogy kevés vevővel találkozik az amúgy is szűkös boltban. Hosszú
kabátjának csuklyáját a fejére húzva, bizonytalanul mozgott Greyport
kikötőjében és annak környékén; az egyetlen közeg, ahol biztonságban érezhette
magát, az a világítótorony magánya volt. Az emberek többsége félt tőle, mégis
elismerték, hogy számos életet mentett már meg kitartó munkájával, amint
éjjel-nappal készenlétben állva figyelte a tengert. Minden viharnál
rendíthetetlenül égett a jelzőfény a toronyban, ami sok hajóban segített
megtalálni az utat a biztonságot nyújtó kikötőbe. A kereskedő ennek ellenére
soha nem kérdezte Alexandertől, hogy mit szeretne vásárolni, pultja mögött
állva, ugrásra készen fürkészte a furcsa alak minden mozdulatát.
A negyvenes éveinek elején járó férfiről számos
mendemonda élt a kocsmákban.
Sokan állították róla, hogy gonosz erők birtokosa, és
bele sem mernek gondolni abba, milyen förtelmes praktikákat űz a toronyban.
– Hogy került ez az Alexander Greyportba? – kérdezte egy
elegáns, fekete öltönyt viselő úr a vele szemben ülő aggastyánt, akinek ősz
szakálla bozontosan keretezte arcát.
Charles Fosternek esze ágában sem volt szóba állni a
hívatlanul mellé telepedő öregemberrel, csupán szeretett volna meginni pár
pohár italt, mielőtt kocsit fogadva a greyporti Atkinson szállodába utazott
volna. Az öreg Csíkos Bob viszont kitartóan mesélte történetét a világítótorony
őréről, és Foster, legnagyobb meglepetésére figyelni kezdett a szavaira. Magas,
vékony ember volt, valaha sötét hajába itt-ott ősz foltok vegyültek, öltönye
pár számmal nagyobb volt, mint szükséges lett volna, hisz sokat veszített
testsúlyából az utóbbi egy év alatt. Mindössze pár napot szeretett volna a városban
tölteni, a terve az volt, hogy Millstone városba utazik, ahol régi jó barátjánál,
dr. Pine–nál vendégeskedik néhány hetet. Abban az esti, borús órában, miután kikötött
a hajója, komor, szinte teljesen közönyös állapotban ücsörgött egy félreeső asztalnál,
mikor a vén tengerész melléje telepedett, és rumszagú lehelettel beszélni
kezdett hozzá.
– Alexander még szinte gyerekként került a toronyba –
mondta, majd nagyot kortyolt a Foster által rendelt söréből. – A kapitány hozta
magával egy messzi országból. Senkinek sem árulta el, melyikből. Az biztos,
hogy a Fekete hajón kívül más nem járt még azokon a vizeken, nekem elhiheti uram!
Mindenféle lények és szörnyek élnek arrafelé, és senki másnak nincs annyi
bátorsága, hogy odautazzon. Charles Foster soha életében nem hitt a mesékben, már
gyermekként is a racionális, empirikus dolgok iránt érdeklődött. A rendszerek
és átlátható folyamatok megszállottjaként fiatalon szülővárosa legnagyobb könyvtárának
igazgatójává vált.
Boldogsággal töltötte el a rengeteg dokumentáció, a
végtelen listák és a pontosan
sorrendbe állított könyvek látványa, a grandiózus könyvespolcok
roppant jelenléte az óriási térben. Élete a megszokások és pontos szertartások
mentén zajlott, amint reggel megérkezett munkahelyére, és mindent az
ellenőrzése alá vont.
A greyporti Vasmacska nevű kocsmába csupán a véletlen
vezérelte, mert amint
lába a szárazföldet érte, hideg, kellemetlen eső eredt
el, ezért betért az első ivóba, ami az útjába esett. A barátságtalan
vízfüggönyön át is feltűnt neki a világítótorony karcsú alakja és a tetején
villogó fény. Megborzongott, de nem tudta eldönteni, hogy a bőréhez érő hideg
esőcseppek, vagy a vészjósló torony látványa művelte ezt vele, ezért lépéseit
szaporázva közelítette meg a durva fából eszkábált, bódéra emlékeztető Vasmacskát.
Első benyomása az volt, hogy a város méltán kapta a Greyport nevet, hisz minden
sötétszürkének hatott az esti félhomály és a jeges eső függönyén keresztül. A
pultos – egy sovány, petyhüdt bőrű és fekete hajú asszony – mosolyt erőltetve magára
az egyik asztalhoz kísérte, ami a terem közepén állt, ám Foster egy félreeső helyet
kért magának. Egyáltalán nem szeretett volna feltűnést kelteni az előtt a pár helyi
öregember előtt, akik főként egyedül ültek rozoga asztalaiknál. Mikor az első adag
rumot megitta és kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon, akkor hallotta meg
a mellette álló szék hangját, amint Csíkos Bob kihúzta az asztal alól és lassú
mozdulatokkal elhelyezkedett rajta.
– Milyen kapitányról beszél maga? – Foster figyelmét nem
kerülte el a zavart félelem, ami az öregember szemében megjelent a hajóskapitány
említése közben.
– Róla nem szerencsés dolog beszélni, mert soha nem
tudhatjuk, milyen szavak jutnak el a fülébe – Bob suttogva ejtette ki a
szavakat, amint akaratlanul is közelebb húzódott az idegen utazóhoz, és
szemében immár leplezetlen rettegés jelent meg, amit beszélgetőtársa részben az
elfogyasztott tetemes alkoholmennyiségnek tulajdonított. Charles Foster ezen a
késő estén – mikor az eső egyre jobban zuhogott, és a feltámadt szél süvítése
behallatszott a kocsmába – megtudta, hogy majdnem harminc éve történt, hogy
Thomas Dunn kapitány visszatért szülővárosába egy idegen, fiatal fiút magával
hozva. Abból a pár mondatból, amit a kapitányról megtudott, világossá vált számára,
hogy csempészek alkották a Fekete hajó legénységét, és kétséges utakon szereztek
tekintélyes vagyont. Ahogy Bob a szikár, szinte érzelmek nélküli kapitányról beszélt,
aki félelmet keltett mindenkiben, aki ránézett, Foster teljesen belefeledkezett
az öreg szavaiba. Akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, fejük szinte összeért.
A férfi nem értette, mi az, ami régóta tartó búskomorságából hirtelen az érdeklődés
ösvényére rántotta, és pár percre elűzte borús gondolatait. Ekkor vette észre a
pultos alakjának sziluettjét az asztalon álló gyertya fényében. A vékony asszony
szigorú szemekkel meredt Bobra, beszélgetőtársára szinte ügyet sem vetve, majd
hirtelen ráförmedt az öregemberre.
– Veszélyes szavak ezek, ezerszer mondtam, hogy a
kocsmámban ne ejtsd ki őket többet. Maga meg ne higgyen a vén bolond szavainak!
Mindenkinek elmondja a zagyvaságait, aki tovább bírja hallgatni őket egy
percnél – gyorsan keresztet vetett, és elindult vissza a pult mögé. Hátra sem nézve
közölte, hogy jobb lenne, ha mindketten távoznának a fedele alól.
Foster kíváncsiságát tovább fokozta a kocsmáros ingerült
félelme, holott ő maga is megborzongott a hallottaktól. Az elfogyasztott rumnak
is köszönhetően egyre több részletet szeretett volna megtudni Greyport kísérteties
történeteiről. Kifizette a számlát, majd Bob társaságában kilépett az utcára.
Az eső már elállt, de a hőmérséklet érezhetően több fokot esett, mióta átlépték
a Vasmacska küszöbét. Az öregember, aki élete során rengeteg szeszt tüntetett
el a gyomrában, határozott kézmozdulattal mutatta az utat újdonsült ismerősének,
és elindultak balra, a világítótorony irányába. Bob valaha izmos alakja
összement az évek során, bőre száraz, aszott takaróként fedte csontos testét.
Erősen sántított, Fosternek lassítania kellett bizonytalan lépéseit, nehogy
hátra hagyja a férfit.
Már majdnem teljesen besötétedett, az égen nyomasztóan
sötét felhők úsztak újabb esőzésekkel fenyegetve a város lakóit. A szél
feltámadt, és a hullámok egyre hangosabban és vadabbul morajlottak, ahogy a móló
cölöpjeinek és a kikötőben horgonyzó hajók falához csapódtak. Foster megborzongott,
fekete kalapját még jobban a fejébe húzta, és begombolta kabátja legfelsőbb
gombját. Ittas állapotában is kételkedett az öregember szavaiban, mégis ismeretlen
eredetű erő ösztönözte rá, hogy még többet megtudjon tőle a Fekete hajóról és
annak kapitányáról.
– Az ott fent a világítótorony – a két sovány alak egymás
mellett állva nézett fel a szirt tetején álló magas, valaha fehérre mázolt falú
toronyra.
Foster hosszú percekig bámulta az épületet, szinte nem is
pislogott közben. Élete során számos világítótornyot látott, nem egyben meg is
fordult, a greyporti viszont különleges benyomást gyakorolt rá. A fekete felhők
alatt, a magas szirt tetején álló épület egyszerre volt fennkölt és félelmetes látvány.
A jelzőfény egyenletesen, nyugodtan világított a tetején, Foster szinte látta maga
előtt a torony őrét, amint az időnként kipillant az ablakon, a tengert kémlelve.
A szél enyhén suhogásán, a tenger morajlásán és a sirályok hangján kívül mást nem
lehetett hallani, a városi zajoktól tökéletesen távol voltak.
– Az ott, a toronytól keletre a Halál-szikla. – Csíkos Bob
szavai kijózanítóan hatottak Fosterre, aki megbabonázva szemlélte a tornyot.
Ezután a vén tengerész részletesen beszámolt Fosternek a
szikláról, annak borzalmas legendájáról és a félelemről, amit a helyiekben kelt.
Az idegen kétkedve hallgatta az öngyilkosságokról szóló történetet, és arra a
hirtelen elhatározásra jutott, hogy pár napot eltölt ezen a babonás helyen.
Kísérője lelkesen felajánlotta a kikötőnegyed egyetlen, rozoga állapotú
szállóját, melyet főként a hajókon dolgozó, végletekig túlhajszolt emberek
vettek igénybe. Elindultak visszafele, a Vasmacska irányába, közben Bob, Foster
kérésére Dunn kapitányról mesélt, gondosan ügyelve arra, hogy csak nagyon
halkan ejtse ki a szavakat.
Az öregember mondandójából világosan kitűnt, hogy Thomas
Dunn különösen kegyetlen, kemény ember volt. Az évek során, melyeket
kalózkodással és olyan ügyek bonyolításával töltött, melyek igencsak megkérdőjelezhetők
voltak a törvény szempontjából, tetemes vagyonra tett szert.
Egyik útjáról hatalmas, impozáns hajóval tért vissza. A
kikötőben csodálattal, ám valami okból kifolyólag félelemmel és idegenkedéssel
szemlélték az emberek. A Fekete hajó már messziről jól látható volt a horizonton,
és a dörzsölt tengeri medvék gyomra is összeszorult a látványtól, hisz az Dunn
kapitány közeledtét jelezte. A Kikötőnegyedben rendszerint pár napot töltött a
hajó, ez alatt az idő alatt feltöltötték készleteiket, eladták az út során szerzett
javakat, és a legénység eltöltötte rövid kimenőjét, amit szigorú parancsnokuk engedélyezett
nekik.
Thomas Dunn néha megfordult a helyi kocsmákban, különösen
kedvenc helyén, a Fogadó az Octopushoz nevűben. A kocsma jelenleg is nyitva
állt, ám a babona miatt a helyieknek csak kis hányada látogatja. Itt a Fekete hajó
legénységén kívül csupán a legbátrabb és kalandvágyóbb helyiek itták az italaikat,
ám az ő kezükben is megállt a pohár, amint a kapitány besétált a helyiségbe. Magas,
erős alakja tekintélyt parancsolóan uralta a teret, ahogy fekete ruhájában a pulthoz
sétált. A csapos remegő térdekkel szolgálta ki Dunnt, aki mindig jelentős borravalót
adott. Aki a szemébe nézett, soha nem felejtette el az acélszürke tekintetet,
melyből megmagyarázhatatlan hidegség áradt.
A Fekete hajó legénysége egyszerre tisztelte és rettegte
kapitányát, aki a legkegyetlenebb büntetésektől sem riadt vissza. Kiváltképp
akkor, mikor valaki megszegte az első és legfontosabb szabályt, miszerint szigorúan
tilos arról beszélniük a szárazföldön, amit a tengeren átéltek. Mikor valaki mégis
kikotyogott pár részletet az útról, az kegyetlen megtorlásra számíthatott.
Ilyen alkalmakkor került elő a rettegett korbács, és még nagyobb rémületet
keltett a matrózokban a felismerés, amit akkor nyertek, mikor korbácsolás
közben látták vezetőjüket.
Az izmos, ereje teljében lévő férfi szinte örömét lelte
abban, hogy másnak pokoli kínokat okozott. Az áldozatai gyakran belehaltak a
vérveszteségbe, holttestüket pedig elnyelte a tenger végtelen mélysége, miután durva
szövetbe csavarva a vízbe hajították őket.
Charles Foster látott már szebb szállodát a kikötői Ezüst Horgonynál,
mégis úgy érezte, itt kell maradnia a halszagú, nyirkos tengerparti negyedben.
A szoba ára meglehetősen kedvező volt, Mr. Stevens, a tulaj és recepciós egy
személyben pedig kimért és szívélyes modorával rögtön jó benyomást tett az
utazóra. A rozoga és szűk fa lépcsőkön a második emeletre vezetett Foster útja,
ahol a 24-es szobát foglalta el. Ennek berendezése még szerényebb volt, mint a
szálloda előteréé: csupán egy keskeny ágy és egy íróasztal, a hozzá tartozó, ránézésre
is kényelmetlen székkel. A mosdóhelyiség a folyosó végén volt, amit Foster
különösen kellemetlennek ítélt meg.
A szoba rideg hangulata viszont különös módon
megnyugtatóan hatott rá. Bőröndjét az ágy mellé helyezte, és rögtön kivett belőle
egy üveg whiskey-t két kis pohárral. Leült az íróasztalhoz, és mindkét poharat színültig
töltötte, majd az egyiket felemelte és a másikhoz koccintotta. Ezt a szokást az
egy évvel ezelőtti, végzetes napon vette fel, mikor 54 évesen elveszítette azt
a személyt, akihez igazán közel érezte magát.
Megitta az italát, majd azonnal töltött magának még egyet.
Rendszerint addig tartott ez folyamat, amíg Charles az alkoholtól kábultan
hanyatlott a párnáira, és végre aludni is tudott egy keveset. Ezen a hideg greyporti
éjjelen azonban nem itta ájulttá magát. Még önmagának is szégyenkezve vallotta
be, hogy van valami, ami kizökkenti régóta tartó, szinte katatón állapotából, és
arra ösztönzi, hogy figyelmet szenteljen neki a gyász végtelen óráiban. Felállt
és kinézett az ablakon, a helyiek bódéira esett a kilátás, a tengerből csupán
kis részleteket látott. Elhatározta, hogy másnap felszáll a postakocsira és
Greyportba utazik, hogy barátjának, dr. Pine-nak táviratozzon. Nem szerette volna,
hogy a kedves, mindenkivel törődő, precíz orvos aggódjon érte. Foster másik terve
az volt, hogy ellátogat a Városi Könyvtárba, ahol utánanéz annak, hogy van-e valóságalapja
a kikötőben hallott mendemondáknak.
Éjszaka erős szél támadt, suhogása megrázta a vékonyfalú
szállodát, és nagy hullámokat korbácsolt a tengeren. A világítótorony fénye
azonban kitartóan jelezte az irányt a vízen úszó hajóknak. Foster másnap reggel az esőcseppek
barátságtalan kopogására és a szél süvítésére ébredt. Megborzongott a hűvös
szobában, majd takarójába burkolódzva az ablakhoz lépett és kikémlelt rajta.
Barátságtalan és lehangoló látvány fogadta, nagy esőcseppek hullottak a sötét
felhőkből, feláztatva a talajt és szürkeségbe burkolva a halásznegyedet. A keskeny
utcákon elejtett papírdarabokat és szemetet sodort magával az erős szél,
hozzácsapva őket a deszkaházak falához. Lenézve halászokat pillantott meg, akik
sötét esőköpenyt viseltek, a csuklyát a fejükbe húzták, ami a szürkeséggel
együtt vészjósló külsőt kölcsönzött nekik.
A recepción Stevens készségesen tájékoztatta vendégét a
postakocsi indulásának helyszínéről, ami a környék egyetlen élelmiszerboltja előtt
volt. Foster erőt véve magán kilépett a szálló ajtaján, a hideg szél rögtön az
arcába sodorta a vigasztalanul szakadó esőcseppeket. Hiába próbálta kinyitni az
esernyőjét, a hirtelen felerősödő széllökések minduntalan kicsavarták a
kezéből, így bőrig ázva, vacogva tette meg az utat a csúszós deszkajárdán. A
bolt előtt két asszony várakozott, akik az eresz alá állva igyekeztek menedéket
találni az eső elől.
Az utasoknak kivételes szerencsében volt részük, ugyanis
a kocsi pontban kilenckor megérkezett, ezután Charles és a két nő jegyet
vásárolt a bakon ülő férfitól.
Fostert megdöbbentette a kocsis módfelett rossz modora és
rút külseje, amit a kellemetlen időjárás még taszítóbbá tett. Alig foglalt helyet
a kényelmetlen, kemény padon az ablak mellett, a kocsi nagy rázkódásokkal máris
elindult velük. Útitársai főként halászfeleségek voltak, akik kíváncsi pillantásokat
vetettek az ázott ruhájú idegenre. Amint elhagyták a Kikötőnegyedet,
érintetlen, dús mezőre érkeztek, aminek sötétzöld színű fűtakarója különösen
nagy ellentétként szolgált a lehangoló bódékkal szemben. Az eső továbbra is
szakadt, a szél pedig időnként erősen kibillentette a kocsit, ami a rázkódás
következtében igencsak kényelmetlenné tette az utazást.
A síkság egyhangúságát néha egy-egy nagyobb kőszikla
látványa szakította meg, és Foster hátra pillantva meglátta a világítótornyot, ahogy
a kocsi a kanyargós úton haladt Greyport felé. Amint ott magasodott a fekete és
sötétszürke felhők alatt, a férfi akaratlanul is megborzongott, és
megmagyarázhatatlan félelem kúszott fel a torkába. Kellemetlen érzését próbálta
a borús időjárás számlájára írni, de tartott tőle, hogy ragyogó napsütésben is
érezné a torony nyugtalanító hatását, ez a felismerés pedig még inkább arra
ösztönözte, hogy folytassa a kutatását.
Legalább egy órán át zötykölődtek a kényelmetlen kabinban,
mikor megpillantották a város első épületeit, ezután szűk, nyomasztó utcákon
kanyarogva érkeztek meg a postakocsi egyetlen megállójáig, ami közvetlenül a
piactér mellett állt. A korai óra és az eső ellenére is hangyabolyként nyüzsgött
a tömeg a téren, valamint a környező utcákban. Valaki esőkabátot viselt, de
voltak olyanok is, akik minden védőruházat nélkül végezték munkájukat a
forgatagban, miközben az eső komoran ömlött rájuk.
Foster igyekezett gyorsan elhagyni ezt a halszagú és
zsúfolt közeget, ahol a dolgukra siető emberek gyakran félrelökték vékony
alakját a járdán. Egy helyinek tűnő, idős férfit szólított meg útbaigazítás
céljából, aki barátságtalanul elmagyarázta neki az útvonalat a könyvtárig, majd
köszönés nélkül tovább állt.
Ahogy a meghatározott úton sétálva távolodott a piactértől,
legnagyobb megelégedésére egyre magányosabb utcákban és sikátorokban találta
magát. Az eső ekkor már csak szemerkélt, ennek ellenére a város lehangoló és
nyomasztó benyomást tett rá. Foster magának sem tudta megmagyarázni a furcsa,
viszolygó érzést, amit a magas lakóházak és a túl szűk, dohszagú utcák
váltottak ki belőle. A klausztrofób érzés addig fojtogatta, míg rá nem tért a
Main Streetre, ami Greyport legjelentősebb utcája volt. Az utca üdítően széles
volt, lovas kocsik és elvétve automobilok haladtak rajta, fényűző, kastélyszerű
épületek sorakoztak a két oldalán. Üzletek és kávézók váltogatták egymást, a
munkába siető hivatalnokok cipősarkai kopogtak a járdákon.
A Városi Könyvtárat a 63-as szám alatt találta meg, az
épület egyáltalán nem illett az utca díszes homlokzatú, gondosan karbantartott házai
mellé. Falai szürkék voltak, néhol a vakolat nagy foltokban mállott róla. Hosszú
kőlépcső vezetett a nehéz és vastag fa bejárati ajtóhoz, ezen lépkedve Charles
Fosterben olyan érzések kavarogtak, melyeket már rég nem tapasztalt. Mikor
benyitott az épületbe, egy tágas előcsarnokot pillantott meg, melyet kő járólap
fedett, pár lépés után ismét egy újabb ajtó következett, amin át a könyvek
birodalmába érkezett. Foster egy pillanatra becsukta a szemét és magába szívta
a jól ismert, könyvekből származó illatot, amit olyan sok éven át érzett, és
ami élete egyik legfontosabb illatává vált. A könyvtár téglalap alakú volt,
falainál könyvespolcok húzódtak, a magasan lévő nagy ablakok szintjéig, a terem
belsejét is polcok osztották szűk folyosókká. Fosteren kívül csak kevesen bolyongtak
a sorok között, könyveket válogatva és lapozgatva. Charles a pulthoz lépett,
aminek túloldalán alacsony, molett és mogorva arcú asszony ült. Állán méretes szőrszálak
éktelenkedtek, homlokát gondterhelten ráncolta. Mrs. Watts csalódottan fordult
Foster felé, aki megzavarta addigi nyugalmát, mikor pedig a férfi kiejtette a Halál-szikla
nevét és a nő segítségét kérte, Mrs. Watts a korábbinál is ellenszenvesebb modort
engedett meg magának.
– Ebben a témában nem tudok a segítségére lenni, de hallottam
én is arról a helyről és az onnan leugró szerencsétlenekről. Ha elfogad egy jó
tanácsot, nem bolygatja ezt az ügyet. Épp elég nagy baj, hogy ilyen sok fiatal
meghalt, és még nem robbantották fel azt az átkozott sziklát.
Foster érdeklődve hallgatta Mrs. Watt mondandóját, és
különös módon annak elrettentő szavai
még jobban felcsigázták érdeklődését. Több percnyi unszolásra a köpcös asszony
megvető pillantást vetve Fosterre felállt, és a háta mögött álló, magas szekrények
egyikéhez lépett. Kihúzta a megfelelő fiókot, és kutatni kezdett az ott sorakozó
cetlik között, közben a férfi csendben megállapította, hogy ennek a könyvtárnak
a precizitása nagyban eltér az általa vezetett intézményétől.
– Egy Greyportról szóló könyvben említést tesznek a
Halál-szikla legendájáról, leírhatom önnek, hogy hol találja – Mrs. Watts láthatóan
megkönnyebbült, amiért végre sikerült megszabadulni a kéretlen érdeklődőtől,
átadta a papírt neki, és befejezettnek tekintette a diskurzust. Foster határozott
léptekkel közelítette meg a polcot, közben olyan érzés bizsergette a bőrét,
mintha hazatért volna. Ismét megérintette a lázas kutatás izgalma és a sorrendbe
állított könyvek látványa okozta öröm. Ez a kedélyállapot változás nem tartott
tovább pár percnél, mégis reménykedésre adott okot a férfinek arra nézve, hogy
talán egyszer majd megszabadulhat a búskomorság terhétől.
Miután megtalálta a keresett, sötétbarna bőrkötésű könyvet
egy, a fal mellett lévő asztalhoz sétált, és leült a székre. Felkapcsolta az
olvasólámpát, és minden figyelmével az írás felé fordult. Legnagyobb meglepetésére
egy teljes oldalt kitöltő, fekete-fehér képet pillantott meg, ami a Halál-sziklát,
és a mellette álló világítótornyot ábrázolta. Közel hajolt a papírhoz, ahogy
minden részletét igyekezett felderíteni. A rajzot készítő, a vonalakból ítélve
durva szénceruzával dolgozó művész kitűnően érzékeltette a hely hangulatát, még
az, aki személyesen nem is látogatott el a kikötőbe, az is érezhette a képből áradó
borongós, titokzatos atmoszférát. Az eget sötét felhők borították, a tenger
vize tajtékos hullámokban csapódott a meredek sziklafalhoz. A toronyban
erőteljesen világított a jelzőfény, és a háttérben maga a szikla volt látható,
a kép legsötétebb pontja. Foster megborzongott, és úgy érezte, hogy izzadtságcseppek
gördülnek le a hátán a ruhája alatt. A képen egyetlen emberi alak sem volt
látható, csak a puszta természet, az elemi erőkkel és a világítótoronnyal. A
kép alján a művész aláírása és a dátum szerepelt, ami 1859 volt. Foster nem
tudta kibetűzni a rajzoló nevét, de nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget neki,
inkább hátradőlt a székben, és percekig nézte a nyugtalanító alkotást.
A következő oldalon pár sort talált a világítótorony építéséről.
Megtudta, hogy a város az első években legfőképp halászatból tartotta fenn
magát, ezért az alapítás utáni években építették a torony kezdetleges elődjét. Jelenlegi
formáját a folyamatos felújítások során kapta. Csupán pár elejtett szó foglalkozik
az öngyilkosok magas számával, akik a szikláról leugorva oltották ki életüket.
Ezután csak a város kereskedelmével kapcsolatos információkat talált, kíváncsisága
viszont arra sarkallta, hogy tovább kutasson. Már elfáradtak a szemei az apró
betűket olvasva, mikor hirtelen ismerős nevet talált.
Thomas Herbert Dunn hajóskapitány, aki egyszerű matrózból
küzdötte fel magáta legmagasabb rangig. A könyv nem említette a Fekete hajót,
csupán az ifjú Dunn kivételes tehetségét és intelligenciáját taglalta. A szöveg
enyhe utalást tett rá, hogy a tengerész egyáltalán nem riadt vissza a kockázatos,
olykor törvényellenes utaktól sem. Foster izgatottan lapozott tovább, ám megrökönyödésére
a következő lapokat kitépték a könyvből. Tovább lapozott, de semmi egyebet nem
talált már sem a szikláról, sem Dunn kapitányról. Charles hirtelen felugrott és
Mrs. Watts-hoz sietett, aki értetlenül állt a könyv megcsonkítása előtt, és rossz
néven vette az olvasó felháborodását is. Foster gúnyosan megcsóválta a fejét,
és megköszönte az asszony segítségét. Kilépett a könyvtárteremből, és gyors
lépésekkel a kijárathoz sietett. Már a nagy faajtótól fordult vissza, hogy a
Pine-nak szánt táviratot feladja, ami nem volt hosszú üzenet, ám annál lényegre
törőbb. Barátja tudtára adta a vele történt eseményeket, a világítótorony rá gyakorolt
hatását és még Csíkos Bobról is említést tett neki. Szinte biztosra vette, hogy
a gyakorlatias orvos hitetlenkedve fogadja majd a legendáról szóló írását, ám
számított Pine híres türelmére és megértésére. Mivel kifizette a sürgősségi kézbesítést,
Mrs. Watts biztosította Charles-t, hogy a címzett másnap reggel kézhez kapja az
üzenetét.
Foster, a könyvben olvasottak és az eddig átélt események
hatására úgy döntött, hogy még aznap, napfénynél felkapaszkodik a meredek
ösvényen, és szemügyre veszi a sziklát és a világítótorony környékét. Délután kettőkor
lépett le a visszafele tartó postakocsiról, az élelmiszerüzlet előtt. Betért a
szűk, szerény kínálattal rendelkező boltba, séta közben elfogyasztható ételt és
egy üveg whiskey-t vásárolt magának. Fizetéskor váltott pár szót a pénztár mögött
álló, sovány asszonnyal, aki rögtön elkomorult, amint Alexander, a toronyőr neve
szóba került.
– Bizony Isten, a frász kerülget, valahányszor lejön a
toronyból. Higgye el, hogy a pult alatt a seprűnyelet szorongatom, miközben az
áruk között válogat. Nem mintha megvédene attól az idegentől, de van valami félelmetes
abban a fickóban!
Foster megértette, hogy a fiatalember szokatlan bőrszíne
és szemeinek különleges vágása kelti a riadalmat az egyszerű emberek körében.
Megmosolyogtatta a boltos jámbor félelme, és ugyanezzel a mosollyal az ajkán
lépett ki a szabadba. Szerencsére az eső teljesen elállt, de a sötét felhők továbbra
is borús kupolaként borultak a kikötői negyedre. A mólón halászok sürögtek-forogtak,
akiket szorgos asszonyok segítettek a halak szortírozásában, az öbölben hajók
horgonyoztak, az éjszakai halászatról visszatérve. Foster kortyolt egyet az italából,
és kelet felé vette az irányt, egyenesen a világítótoronyhoz vezető ösvény aljához.
Mivel tudta, hogy Alexander csak sötétedés után hagyja el otthonát, semmiféle kellemetlen
találkozástól nem tartott. Az ösvény valóban olyan meredek volt, amilyennek
elmondták, Foster csak lassan haladt felfele rajta. Dús, magas növésű fű nőtte
be két oldalról, ám magát az ösvény is gaz borította, jól demonstrálva, hogy
Alexanderen kívül más csak elvétve gyalogolt rajta. Balra nézve hatalmas, dús
és érintetlen rétet látott, jobbról a tenger végtelen horizontja tárult elé, és
ezekben a percekben a férfi el sem tudta képzelni, hogy a festői helyszínen természetfeletti,
gonosz erők munkálkodhatnak.
Folytatta az útját, és legalább fél órán keresztül
kaptatott az emelkedőn, mire végre sík talajra érkezett, ekkor kifújta magát, és
jó nagyot kortyolt az üvegből. Már csak pár méter választotta el a
világítótoronytól, mikor is borzongani kezdett a látványtól. A szél feltámadt a
sziklafal tetején, és süvítése baljóslatúan lengette a kopár fennsíkon
árválkodó, elszórtan fellehető fák és bokrok ágait. Foster ekkor már erősen
érezte az alkohol hatását, ezért visszafogott természetéhez képest váratlan tettre
szánta el magát, és gyors léptekkel a Halál-sziklához sietett, anélkül, hogy a
toronynál megállt volna. Magának sem tudta megmagyarázni, de a szikla
különleges benyomást tett rá, egyszerre vonzotta és taszította, mindeközben
zsigeri félelmet váltott ki belőle. Nem a feneketlen mélység rémítette meg,
sokkal inkább a kőből sugárzó, ismeretlen eredetű erő, ami arra késztette, hogy
rálépjen, és három tétova lépést tegyen meg rajta, és ekkor a szél süvítése,
mintha varázsütésre tenné, alábbhagyott. A férfi lélegzetvisszafojtva figyelte
az eléje táruló látványt, a tengert, ahogy a végtelen horizontig ér, és a
fekete felhőket, ahogy baljóslatú búraként borulnak a hatalmas víztömegre. A hullámok
morajlása nem hallatszott fel ebbe a magasságba, csak a madarak vijjogása jutott
el a füléhez. Hosszabb időnek kellett eltelnie, mire Foster vette a bátorságot ahhoz,
hogy lenézzen a mélységbe, noha a szikla széléig nem mert teljesen kisétálni, így
is félelmetes kép tárult elé. Legalább hetven méter mélyen húzódott a
sziklaszirt fala, éles kiszögellésekkel és hosszú egyenes szakaszokkal
tarkítva.
A tenger szinte elképzelhetetlen mélységben hullámzott a
talpa alatt, és Foster hirtelen késztetést érzett arra, hogy az ölelésébe vesse
magát. – Egy lépés és véget érne a szenvedés – ezeket a szavakat motyogta, és
egy lépést tett a szikla pereméhez, az alkoholtól zsibbadtan, a félelemtől
megrészegülve szinte robotként mozogva. Elképzelte testét, amint az szédítő
sebességgel zuhan a tenger felé, miközben a kiálló éles sziklák borzasztó
sebeket ejtenek rajta, és csontjait törve zuhan a jéghideg, háborgó vízbe. Mikor
a Halál-szikla szélén állt, és a hullámok hívogatták, akkor tudatosult benne a
felismerés, hogy csupán pár pillanat választja el valami borzalmas, végzetes
tettől. Hirtelen kijózanodva az életet választotta, és egyetlen ugrással a
kopár fennsíkra vetette magát. Izzadt, zihált, és a térdére kellett
támaszkodnia, annyira megrémült a saját gondolataitól, amik átvették az
irányítást a józan esze fölött.
A férfi jobbnak látta, ha elhagyja a helyet, és gyors
léptekkel az ösvény irányába indult, miközben a világítótornyot tanulmányozta. Az
épület meglehetősen jó állapotban volt, ami egyáltalán nem lepte meg, hisz a
kikötőváros számára elengedhetetlen tájékozódási pontként szolgált, csupán a
valaha volt fehér festés kopott meg, szürke foltok tarkították és a torony
teteje, ami a jelzőfényt rejtette, erősen rozsdás volt. Fosternek kedve támadt
lenyomni a fából készült ajtó kilincsét, és a csigalépcsőn át a tetőre sétálni,
de eszébe jutott Alexander alakja, és úgy gondolta, a magának való, különc
fiatalember nem venné jó néven a bejelentés nélküli látogatást. A kopár táj
hangulata szorongással töltötte el, ezért újabb adagot kellett kortyolnia az
italosüvegből, ingatagon elindult az ösvényen, hogy a hotelben pihenje ki a nap
fáradalmait. Időnként hátrapillantott, mert az a különös érzése támadt, hogy
valaki figyeli a torony apró ablakából, ám senkit nem látott meg a sötét
nyílásokban. Még mindig riadtan és borzongva érte el a Kikötőnegyed mólóját, de
nem maradt ideje arra, hogy megnyugodjon, mert hirtelen erős kéz szorította meg
a karját, a rémülettől halk kiáltás hagyta el Foster a száját. Csíkos Bob
lépett mellé, aki érezhetően rumszagú lehelettel faggatta ki Fostert a városban
töltött napjáról.
– A könyvtárban nem lehet semmit megtudni a szikláról és
a toronyról, ezt én megmondhattam volna magának, ha kérdezi. Az is igaz, hogy a
városiak sem hajlandóak az öngyilkosságokról beszélni. Ha ennyire érdekli a
dolog, beszéljen inkább velem.
– Jártam a sziklánál és a toronynál – Foster könnyen
kiolvasta a megdöbbenést az öreg tengerész sötét szeméből – Nincs ott semmi
kísérteties, amitől maga annyira fél! De még csak olyannal se tudtam beszéltem,
aki személyesen látta volna Dunnt! Hagyjon engem békén. – A férfi, befejezettnek
tekintve a beszélgetést határozott léptekkel elindult az Ezüst Horgony irányába.
Bob szinte kétségbeesett hangon kiáltott utána.
– Ma este jöjjön el az Octopus fogadóba!
Foster hangja cinikusan csengett, ahogy megdöbbenésének
hangot adva, élesen bírálta az öreg tengerész ítélőképességét.
– Miből gondolja, hogy elmegyek a kapitány kocsmájába? –
vetette oda cinikus hangon.
Bob biztosította Fostert, hogy nem fogja megbánni a
látogatást, és még több információt ígért neki a régi időkről, mikor Dunn a
kikötőben járt. Charles, mivel már lekéste az utolsó kocsit Greyportba, és egyébként
sem volt jobb dolga, engedett a kíváncsiságnak, és biztosította az öregembert, hogy
számíthat a látogatására.
Foster a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy veszélyes
dolog rábízni magát egy részeges, bolond öregember szavaira, mégsem bírta
elutasítani a meghívást.
Úgy határozott, hogy még egy estét a helyi babonáknak
szentel, és a következő délelőtt elindul Millstoneba, hogy barátjának is részletesen
beszámoljon a hallottakról. Erősen alkoholszagúan érkezett meg az Ezüst Horgony
recepciójára, ahol Stevens szó nélkül adta a kezébe a 24-es kulcsot, hisz
naponta szerencséje volt ittas és tétova járású vendégekhez. Foster, miután
felment a szobájába megette maradék ebédjét, amit a kabátzsebében hozott a
szállodába, és megitta az utolsó korty whiskey-t. Ezt követően az ágyára feküdt
és nyugtalan, felszínes álomba merült, amelyből csak sötétedés után tudott
felébredni. Álmosan és fejfájással küszködve indult el a találkozóhelyre, szerencsére
Csíkos Bobtól részletes leírást kapott az útvonalról, ami az Octopusba vezetett.
Minden nehézség nélkül jutott el a valaha forgalmasabb
napokat megélt kocsmába, ami a Kikötő Negyed keleti szélén, a világítótoronyhoz
vezető ösvényhez közel árválkodott. A vén tengerész elmesélte Fosternek, hogy a
kapitány borzalmas hírneve miatt a környező bódékat elhagyták az ott élők, és
azok az idő múlásával, és a karbantartás hiányában szétestek. A felhasználható
fa alkotóelemeket a helyiek hamar széthordták, fűtés és kunyhó javítás
céljából. A férfi enyhén émelyegve, ám már teljesen kijózanodva kopogott be a
viskóba, aminek ablakaiban gyenge gyertyafény pislákolt. Amint Bob ajtót
nyitott neki, Foster lába a földbe gyökerezett az Octopusban csoportosuló, idős,
ápolatlan külsejű férfiak láttán.
– Ők a barátaim – Bob jobb kezével az asztaloknál ülőkre
mutatott. – Más falvakból is járnak ide, minden hónapban egyszer, hogy a régi
időkre emlékezzünk.
Az idős, bozontos szakállú férfi hirtelen karon ragadta
Fostert, és maga mellé ültette egy rozoga, billegő lábú székre, majd teli rumos
poharat tett elé, utána fenékig ürítette a saját kupicáját. Ezután az idős
tengerészek beszélni kezdtek, megidézve annak az embernek az alakját, aki még
agg korukban is lidércnyomásos éjszakákat okozott nekik. Dunn kapitányról beszéltek,
közülük mindenki szolgált a parancsnoksága alatt, fiatal, többnyire kezdő matrózként.
Borzalmas, kegyetlen történetek kerültek felszínre, késelésekről, kínzásokról
és fertelmes halálesetekről emlékeztek meg. Miközben az öregek meséltek, Foster
figyelmét nem kerülte el, hogy hangjuk sosem volt erősebb a suttogásnál, és
valahányszor a szél megrezgette a vékony ajtót, rémülten összerezzennek. Ezek a
szerencsétlenek még mindig rettegnek Thomas Dunntól, gondolta Foster, és
szándékosan nem nyúlt a teli rumos poharához, mert jobbnak látta, ha tiszta
fejjel rakja össze a félelmetes história darabkáit. A Fekete hajón csak Csíkos
Bob szolgált Dunn irányítása alatt, ám arra a kérdésre, hogy merre jártak a
tengereken és óceánokon, nem mert válaszolni. Annak ellenére sem, hogy Dunn legalább
harminc éve nem mutatkozott a kikötőben, és mindenki biztosra vette, hogy már
nincs az élők sorában, mert pár évnél tovább sosem maradt távol Greyporttól.
– Az utolsó időkben a kapitány nagyon furcsán viselkedett
– Bob hangja remegett az iszonyattól – éjszaka rémálmok gyötörték, és napközben
is értelmetlenül halandzsázott. A túlvilágról szónokolt, arról, hogy lepaktált
egy felsőbb erővel, de az alku balul sült el, ezzel a halál utáni életre kárhoztatva
a kapitányt, a Fekete hajót és annak legénységét. Így most élőholtként szelik a
tenger vizét, és lelkeket toboroznak a kísértethajó fedélzetére.
Ezen a ponton Foster úgy érezte, túl sokat hallott, fel
akart pattanni és kirohanni a viskóból, ám Bob folytatta a mondandóját, mintha
észre sem vette volna vendége nyugtalanságát.
– Nem tudom miről szólt az alku, de nemsokára Alexanderrel
a fedélzetén futott be a Fekete hajó a kikötőbe. Ezután többé senki sem látta a
sem a hajót, sem a legénység tagjait.
– Ez az egész ostobaság, miért hinnék el egy szót is? Miért
hagyta el a Fekete hajót, ha a kapitány ennyire óvta a titkait? – Foster hangos
szavai után néma csend ereszkedett a poshadt levegőjű teremre.
– Valóban tudni akarja az igazságot? – Bob felállt és a
gyertya fénykörébe lépett. – Régóta vártam egy tudós és bátor ember érkezésére,
aki elmondja a világnak, hogy nem vagyok bolond és az általam elmondott történetek
igazak!
Fostert annyira meglepték Bob szavai, hogy megállt az
ajtóban és kíváncsian szemlélte, mire készül az öregember. A tengerész előbb
rongyos kabátját vette le, majd megsárgult ingét, ezután hátat fordított mindenkinek.
Foster és a jelenlévők elszörnyedve meredtek a sovány, aszott bőrű férfi
testére, mert annak egész hátát borzasztó sebhelyek és hegek borították, vörös
és fehéres árnyalatokban.
– Én átéltem a korbácsolást, és csak a csodának
köszönhetően nem hagytam a fogamat a Fekete hajó fedélzetén. Élet és halál
között lebegtem hetekig, ezután a kapitány kitett egy kikötőben, és a sorsomra hagyott.
Sokak szerint szerencsém, hogy nem dobatott be a tengerbe, bár sokszor azt
hiszem, az is jobb lett volna, mint lidércnyomásban tovább élni.
Foster közelebb lépett Bobhoz, hogy még jobban szemügyre
vegye a hosszabb és rövidebb csíkokat. El sem tudta képzelni, milyen kínokat
kellett átélnie ennek az embernek, mikor a kegyetlen kapitány rámérte az iszonyatos
büntetést. Még jobban elborzadt, mikor megtudta, hogy csupán annyi volt Bob
bűne, hogy a húszas éveinek elején járó fiúként elemelt egy üveg rumot a
rakományból.
– Én mondom magának, az az ember lepaktált az ördöggel!
Miután elhagytam a hajót, a kapitány olyan vizekre és szárazföldekre vezette az
embereket, ahol nem volt se Isten, se könyörület. Onnan hozta Alexandert! Azoknak
a vizeknek a mélyén maga a gonosz aludta álmát, aki arra várt, hogy valaki
felébressze! És Dunn megtette, átkot zúdítva a saját és legénysége fejére!
Bob szinte önkívületbe esett, ahogy a förtelmes szavakat
kimondta, Foster megborzongott a hatásukra, és közel állt ahhoz, hogy mindent
elhiggyen, amit eddig babonának hitt. Mégis szó nélkül elindult, és csendesen
elhagyta az Octopust, majd Bob marasztalásának sem engedve, elindult a hideg és
sötét éjszakába. Vissza akart térni a szállóba, hogy végre kipihenje magát, ám hirtelen
mélységes szégyen öntötte el. Felidézte magában a végzetes napot, amikor elveszítette
a legfontosabbat a számára, az azóta eltelt idő vánszorgását, és az
elfogyasztott, hatalmas mennyiségű alkoholt. Minden utat végig járt
gondolatban, ami Millstone felé vezette, és a véletlenek összejátszását, amik
Greyportban marasztalták, a legnagyobb őrültségnek azt tartotta, hogy egy
percre is elhitte egy öreg, zavarodott tengerész ostoba szavait. Elhatározta, hogy
a végére jár a mendemondáknak, és hirtelen megfordulva a világítótorony felé vette
az irányt. Rajta kívül senki más nem tartózkodott az utcán, leszámítva egy
fiatal, részeg matrózt, aki egy viskó falának dőlve hányt. Foster undorodva
fordította el róla a tekintetét.
Gondolatai annyira lefoglalták, hogy csak a meredek
lejtőt mászva vette észre, hogy a nappali hűvös levegő éjjelre dermesztő hideggé
vált, és sűrű köd ereszkedett a szirtre, ami a kikötő felé gomolygott. Foster elszántan
kaptatott felfele, miközben a távoli erdőből bagolyhuhogást hallott, kezeit összedörzsölte,
majd kabátja összes gombját begombolta. Már majdnem elérte a világítótornyot,
amikor mélyről jövő borzongás környékezte meg, hisz a táj teljesen más arcát
mutatta előtte, mint nappali kirándulása során.
Ahogy a szirt tetejére ért, megállapította, hogy a köd,
ami az ösvényen gomolygott, majdnem teljesen eloszlott, és a felhőtlen égen
ragyogó csillagok a hatalmas Holddal földöntúli fényekkel borították a kopár
fennsíkot. A néma csenddel és hideg levegővel együtt kísérteties és halott volt
a táj, Foster idegennek érezte magát a komor, háborítatlan helyen. Amint
tekintetét a világítótorony tetejére vetette, a lélegzete is elállt a döbbenettől,
mert élénk, villódzó fény vibrált az éjszakában, mintha vihar korbácsolná a
tengert, az azonban tükörsima volt, mint szélcsend idején. A kikötőt elérő sűrű
köd ezt a fényt eltakarta a szemei elől. Megbabonázva, ismeretlen, kényszerítő
erőnek engedelmeskedve indult meg a torony ajtaja felé, és mire felocsúdott
volna, már be is nyitott az áporodott szagú, sötét épületbe, ahol csak a kis ablakokon
át beszűrődő holdfény szolgált silány tájékozódási pontként. Ösztönösen bezárta
az ajtót maga mögött, és kezeit maga elé tartva, araszolva érte el a lépcső
első fokát. A lélegzetét is visszafojtotta, mert tudta és érezte, hogy valaki
más is tartózkodik a világítótoronyban, Alexander azonban nem adott életjelet,
síri csend honolt a régi falak között. Foster majdnem megbotlott, amint
cipőorra a kőlépcsőhöz koppant, ezért még óvatosabban, vállát a falnak vetve,
csendben lépkedett felfele. A csigalépcső, mintha soha nem akarna véget érni,
kitartóan kanyargott a torony csúcsa felé, és a betolakodó minduntalan attól
rettegett, hogy megbotlik és összetöri magát, amint lezuhan rajta. Végtelennek
tűnő percek után mégis kilépett a torony tetejét alkotó, kör alakú, vékony
korláttal körbevett részéhez. Középen rácsokkal körbe zárva villódzott a
jelzőfény nyugtalanító intenzitással.
Foster szíve a torkában dobogott, amint megpillantotta a
tájat, Greyport belvárosának halvány fényeit, a kikötői negyedet, amit a
tejszerű köd szinte teljesen elrejtett, és a tengert. Tükörsima, fekete,
olajszerű felületén megcsillant a holdfény, és Fostert arra késztette, hogy
egészen a korlátig lépkedjen. Először nem akart hinni a szemének, de hosszasan
szemlélve felfogta, hogy nem a képzelete játszik vele, mert nem messze a toronytól
egy hatalmas, sötét árny közelített a tengeren, leeresztett vitorlákkal, mégis
egyenletesen haladva a szélcsendben.
Úgy siklott a szirt felé, hogy a hajótest nem korbácsolt hullámokat
és a kabinok ablakai is sötétek voltak. A Fekete hajó – kiáltotta Foster és azon
nyomban hátrafordult, hogy a csigalépcsőn lesietve visszarohanjon a
biztonságosnak vélt kikötőbe. Ebben a pillanatban azonban olyasvalamit látott,
ami határtalan, elemi rémülettel töltötte el, a fehéren világító, vakító fény
egy emberi alakot világított meg. Magas, izmos férfi volt fekete kabátban, aki
csuklyáját most nem húzta a fejébe, mert nem volt ki elől rejtőzködnie. Alexander
csak állt a lépcsőlejárat előtt, és mereven bámulta Fostert, aki mozdulni sem
bírt az iszonyattól. Nem a sárgás bőrszín és a mandulavágású szemek ijesztették
meg, sokkal inkább az őrület, ami ezekben a szemekben lángolt.
Alexander lassú, de határozott lépésekkel elindult Charles
Foster felé. Nem sokkal később a volt könyvtárigazgató vékony teste pörögve, és
megállíthatatlanul zuhant a végtelen mélység felé, miközben a szél süvítve kísérte
a háborgó hullámok közé. A Hold megvilágította a vízfelszínt, és erőtlen fényében
egy hatalmas, fekete hajó alakját rajzolta ki. Fosterben tudatosult, hogy a
kapitány ezúttal az ő lelkéért érkezett. Hátborzongató, nem evilági sikoly
hagyta el ajkát, mert életének utolsó felismerése az volt, hogy a halálnál
sokkal borzalmasabb dolgok is várhatnak rá. Üvöltött, mikor hangos puffanással
nekicsapódott a sziklaszirt aljának. Holttestét elragadták a jéghideg hullámok,
ahogy a tenger sötét mélysége átölelte és soha többé nem engedte már el.
A következő nap reggelén Csíkos Bob hiába kereste Charles
Fostert az Ezüst Horgonyban. Mr. Stevens kitartóan lóbálta a 24-es kulcsot az
öreg szeme előtt, és ismételgette, hogy vendége nem tért vissza az éjszaka
folyamán. A vén tengerész zavarodottan rótta a halszagú negyedet, mígnem az
éjszaka rosszullétben szenvedő matróztól meg nem tudta, hogy újdonsült ismerőse
a világítótorony felé sétált. Ekkor Bob megértette mi történhetett, és
jajveszékelve híresztelte a kocsmákban, hogy Fostert elragadta a Fekete hajó,
ám szavára senki sem hallgatott. Sokkal inkább hajlottak arra, hogy az átutazó
az éjszaka folyamán gyalogosan indult Greyport belvárosába, hogy az ottani
szállodában pihenje ki a szegénynegyedben elszenvedett kellemetlenségeket. A
biztonság kedvéért a hatóság emberei órákon át járták a partokat, hátha az idegen
holttestére bukkannak, ám nem találtak semmit. Alexandert kihallgatták, és átkutatták
a világítótornyot is, de semmi jel nem utalt arra, hogy a keresett személy ott
járt volna.
Két nap múlva azonban, amikor senki sem számított rá, a hullámok
partra sodorták egy vékony férfi holttestét. Azok, akik életében találkoztak vele,
egyöntetűen Charles Fosterként azonosították az összezúzott tetemet.
Három nappal később kopott, szürke
öltönyt viselő férfi lépett le a Greyport belvárosából érkező postakocsiról,
rettenetes napja volt, ami jól látszott elgyötört arckifejezésén. Nem hagyta
nyugodni jó barátja holttestének a látványa, amit a városi halottasházban
vizsgált meg. Barna orvosi bőrtáskát fogott a kezében, és egyenesen a Vasmacska
Fogadóba sietett, ahol a pultostól megtudakolta, merre találja a Csíkos Bob nevű
öreg tengerészt. Egyáltalán nem lepte meg, hogy a keresett személy a sarokban
lévő asztalnál ült, rumos poharat szorongatva. Lassan odalépett mellé, és
halkan leült egy székre. Pár mondatban bemutatkozott, és gyorsan Charles
Fosterre terelte a szót, ekkor Bob hadarva előadta neki mindazt, ami az utóbbi
napokban történt, nem hagyva ki a Fekete hajót és annak legendáját sem. Dr.
Pine lankadatlan figyelemmel hallgatta az öreg mondandóját, miközben végig az
asztal lapját nézte és táskájának fülét szorongatta.
– A Fekete hajó ragadta el! Hinnie
kell nekem! – Bob olyan csökönyösen ismételgette ezeket a mondatokat, hogy a
türelmes Pine-nak is össze kellett szednie minden önuralmát, hogy higgadtságát
megőrizze.
– Uram, ön nem tud semmit Charles Fosterről.
– Az orvos Bob reszkető, vékony karjára tette a kezét, és elmesélte mindazt, ami
barátját a Halál-sziklához vezette.
Bob hitetlenkedve hallgatta, hogy
Foster több mint egy éve mély depresszióban és alkoholizmusban szenvedett,
mióta különösen tragikus módon elveszítette élettársát. Azóta csak bolyongott a
házában, és dr. Pine hosszas unszolására volt csak hajlandó útnak indulni, ám
soha nem érkezett meg Millstone-ba.
– Sajnos teljesen biztos vagyok benne,
hogy Charles idegei felmondták a szolgálatot és végzetes dolgot tett. Pine mélységesen
megrendült a hírtől, ami a greyporti rendőrségen fogadta. Miután megkapta
Foster nyugtalanító üzenetét, négy nap elteltével útnak indult, mert ösztönei
azt súgták, hogy valami borzasztó dolog történhetett, amiért barátja nem
érkezett meg Millstone-ba. Hiába győzködte
Bobot, hogy azon a szörnyű éjjelen Foster
nyilván részeg volt, és ittasan vetette le magát a szikláról, az öregember
hajthatatlanul állította, hogy Charles hozzá se nyúlt a neki felkínált rumhoz.
Az orvos később, feladva az
értelmetlen győzködést, áttelepedett egy másik asztalhoz, és az utolsó
Greyportba tartó postakocsi indulásáig ott is maradt. Bob az első percekben
igyekezett beszédbe elegyedni vele, de kisvártatva megértette a férfi mély gyászát.
Már sötétedett, mikor dr. Pine
kilépett a Vasmacska ajtaján a szabadba. A szél feltámadt, és a sötét felhők
közelgő vihar ígéretét hordozták magukban. Először úgy döntött, felsétál a
Halál-sziklához, azonban elvetette ezt a gondolatot, mert nem szeretett volna a
csúszós és meredek ösvényen botladozni a félhomályban, és a világítótorony látványa
túlságosan lehangolta. Zaklatott lélekkel csupán a mólóról tekintett fel a
sziklára és a toronyra. Tudta jól, hogy Foster halála a greyporti legendák
részévé válik a babonás tengerészeknek köszönhetően, de egyáltalán nem bánta,
mert tudta, hogy barátjának tetszene ez a történet. Sokáig állt a mólón, a
hideg szelet sem érezve, és igyekezett a látvány minden részletét megőrizni
emlékezetében. Kivette kopott zsebóráját és megnézte a pontos időt, ezután jobbnak
látta, ha elindul a postakocsimegállójához.
Indulás előtt még egy utolsó
pillantást vetett a tájra. Ahogy a tengerre nézett és
a végtelen horizontot kémlelte, egy
pillanatra úgy rémlett, hogy egy távoli, hatalmas, fekete hajó körvonalát
látja. Megrázta a fejét és becsukta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, csak az
Hold fényének ragyogását látta az egyre erőteljesebben hullámzó vízfelszínen.
A novella a Black Aether 7# ben jelent meg 2017-ben.
0 megjegyzés