A furcsa szóbeszédek akkor kaptak szárnyra velük kapcsolatban, miután Victoria betöltötte a tizenkettedik életévét. A birtokon csak azok az alkalmazottak éjszakáztak, akiknek olyankor is feladatuk akadt. Ezek a férfiak, akik főként az állatokkal foglalkoztak különös fényekről és hangokról számoltak be, amik a villa ablakain át szűrődtek ki a szabadba.
Legtöbbször telihold idején történt, hogy az éjszaka legsötétebb óráiban vendégek érkeztek a házhoz. lyenkor a ház személyzete kimenőt kapott, és maga Egar Mornay nyitotta ki előttük a roppant bejárati kaput, majd egy fáklyával világítva kísérte be őket az otthonába. Egy ilyen alkalommal, a birtokon tartózkodó nyugtalan napszámosok sorsot húztak maguk között, hogy valaki végre kiderítse a különös összejövetelek okát. A szerencsétlen lovászfiú, aki a rövidebbet húzta reszketve a ház közelébe lopódzott, ahonnan kántálást, éneklést hallott kiszűrődni a falakon belülről. Legszívesebben hazarohant volna, fittyet hányva a szégyennek és gúnyolódásnak, amivel a társai illetnék, de mégis sikerült erőt vennie magán. A hangok egyre erősödtek, ismeretlen nyelven ejtették ki a szavakat, amik megmagyarázhatatlan félelmet váltottak ki a fiatal férfiból, ennek ellenére létrát támasztott a falhoz és felmászott a második emeletig, ahhoz az ablakhoz, ahonnan a fények kiszűrődtek. Attól, amit odabent látott még a szívverése is kihagyott. A hatalmas szobát legalább húsz nagy gyertya világította meg. Ezeknek fényében a fiú fekete csuklyás alakokat pillantott meg, akik egymás kezét fogva álltak körül egy kőből készült, leginkább ősi pogány oltárra emlékeztető emelvényt. Ezen az emelvényen Victoria feküdt fekete, fényes selyemmel letakarva. A kántálás folytatódott, majd az idegenekből álló körből kivált egy magas és vékony alak, kezében aranyszínű kelyhet tartva. Egyenesen a csontsovány Victoriához lépett és lassan a mellkasára öntötte a vörös, vérnek látszó folyadékot. Az ablakon át bámuló fiú szinte levegőt sem kapott a bénító félelemtől, ahogy a förtelmes jelenetet szemlélte. A gyertyalángok táncoló fényénél a falakra rajzolt, különös szimbólumokat vett észre, amik látványa tovább fokozta iszonyatát. Beszámolójából derült ki, hogy a legnyugtalanítóbb szimbólum egy fejtetőre állított, kérdőjelre hasonlító jel volt.
Nem sokáig tudta megbabonázva bámulni ezeket a jeleket, mert Victoria borzalmas, minden képzeletet felülmúló sikolyt hallatott és vad vonaglásba kezdett a kemény kő oltáron. A hívatlan bámészkodó nem bírta tovább, azonnal lemászott a létráról és visszarohant a társaihoz, akik már azt fontolgatták, hogy dacolva félelmükkel a keresésére indulnak. Miután a fiú sűrű keresztvetések közepette elmesélte nekik a látottakat a legtöbben kijelentették, hogy másnap felmondanak munkaadójuknál.
– Az Ördögnek mutattak be áldozatot, így próbálták megidézni a Gonoszt a mi világunkba – mondta nagyanyám, és ő is gyorsan keresztet vetett a biztonság kedvéért.
– Mi történt ezután? – kérdeztem és igyekeztem leplezni hangom remegését.
– Újabb szörnyű dolgok történtek. Az Ashbrook–i erdőben eltűnt egy fiatal lány és a keresésére indulók holtan találták meg egy kiszáradt patakmederben. A városban számos kutya a gazdájára támadt teliholdkor, a Mornay birtokon dolgozók közül többen súlyosan megbetegedtek. A környéket megszállta a gonosz, az erdőben tisztátalan lelkek bolyongtak és áldozatokra lestek. Az anyák nem engedték ki a gyermekeiket sötétedés után, mégis újabb lány halt meg, akire szintén az erdőben találtak rá. Pontosan emlékszem rá, mennyire féltem, és arra is, hogy milyen kíváncsian vártam a történet folytatását, ezért nem mertem kérdéseket feltenni, amikkel kizökkenthettem volna a mesélésből.
– Az emberek közt szóbeszéd terjedt a fertelmes szertartásokról, és az azokon részt vevő, idegen városokból érkező emberekről. Szinte mindenki elhitte, hogy a Mornay család sötét, istenkáromló cselekedeteket hajt végre. Nem mondták ki hangosan, de a két halálesetet is nekik tulajdonították.
– Mi történt vele? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
– Nagyon régen volt már, biztosat nem tudok. Annyit hallottam csak, hogy rettenetesen lefogyott és az utolsó időkben már mozogni sem tudott, szegény teremtésnek igen nagy fájdalmakat kellett átélnie. A sugdolózások arról szóltak, hogy a saját szülei áldozták fel őt a Sátánnak.
Magamnak sem tudtam megmagyarázni, de együttérzés szikrája gyúlt a lelkemben a család iránt az ördögi szeánszok ellenére is. A sötét erdőben hangtalanul suhanó Gonosztól viszont sokáig rettegtem, főleg míg nagyanyámnál vendégeskedtem.
A történet annyira megragadta a fantáziámat, hogy évekkel később kutatni kezdtem a Mornay család után. Mivel újságíróként dolgoztam, az esetek túlnyomó többségében könnyebben hozzájutottam az információkhoz, mint a legtöbben. Könyvtárakba jártam, és az interneten is megkerestem minden létező adatot. Ekkor jöttem rá, hogy nagyanyám elhallgatta a história nem egy, igazán tragikus részletét, de biztosra vettem, hogy fiatalkoromra való tekintettel tette.
– Na és melyiket? – kérdezte, és pont olyan képet vágott, mint aki legszívesebben kiköpne egyet a fagyos talajra. Mogorvasága még ellenszenvesebbé tette, és én igyekeztem mielőbb megszabadulni kellemetlen társaságától.
Miután sietve a tudtára adtam, hogy a Mornay kriptát szeretném látni, mintha kicsit megenyhült volna. Közelebb lépett hozzám, és nekem nagy erőfeszítésembe került, hogy ne tegyek két lépést hátra.
– Ne tébláboljon itt egyedül, inkább odakísérem – mondta reszelős hangján, majd kezével intett, hogy kövessem. Általában nem bízom meg gyanús alakokban, és nem követem őket nyomasztó temetők ösvényein, ezúttal kíváncsiságom mégis legyőzte aggályaimat. A goromba férfi egy szót sem szólt hozzám, némán, kissé bicegve baktatott előttem a sírok között.
Gondoltam, aki a halottak társaságához szokott, kevesebbet beszélget, ennek ellenére mégis különös viszolygást és ellenszenvet ébresztett bennem.
Pár perc múlva egy mohával benőtt, repedezett falú kriptát pillantottam meg, ami csak a szerencsének köszönhette, hogy még nem omlott össze. Monumentális méretei ellenére szívszorongató látványt nyújtott. A kapu felett őrködő, kivont kardú angyalok arca lekopott, egyiknek az orra is letört az idők folyamán. A leggyalázatosabb mégis a számos firkálmány volt, ami a falakat borította. Ezek, legjobb tudomásom szerint okkult, vagy sátánista jelek lehettek, kisebb és nagyobb méretben éktelenkedve.
– Mégis mit gondol? Ha ismeri a Mornay–k történetét, nem nehéz kitalálni miket művelnek itt. Főleg teliholdkor, azt hiszik ezek a sátánisták, hogy itt meg tudják idézni az ördögöt, vagy tudja a fene. Nem győzöm elkergetni a sok rohadékot! – a sírásó olyan utálattal ejtette ki a mondatokat, hogy jobbnak láttam, ha inkább nem feszegetem tovább a témát. Helyette elővettem a táskámból a mécsest, amit magammal hoztam és öngyújtómmal meggyújtottam a kanócát. Amint lehajoltam, hogy a kripta bejáratához helyezzem a fehér mécsest éreztem, ahogy bőrömön kellemetlen borzongás fut át, ahogy a sírásó a hátam mögött állva figyelte ténykedésemet. Gyorsan felegyenesedtem és kezemmel végigsimítottam a névtáblán. A kő jéghideg volt és több betű is lekopott már róla, de ha nehezen is, felismertem Victoria, Agate és Edgar nevét is a többi Mornay között. A remélt cikkemet szerettem volna pár fényképpel illusztrálni, ezért telefonommal gyorsan megörökítettem a kriptát, majd a névtáblát is, utána pedig néma imába kezdtem. Pár percig állhattam ott csendesen, mikor vezetőm hangja olyan hirtelen csattant fel a semmiből, hogy megriadtam tőle.
Hirtelen borzongani kezdtem, ezért elindultam abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Búcsúzóul még visszafordultam a szomorú látványt nyújtó kriptához, és elbúcsúztam a bent nyugvó családtagoktól. Ahogy az elhagyatott temetőszakaszon haladtam át, szemügyre vettem pár érdekesnek tűnő sírkövet és kriptát, amik rendszertelenül, összevissza helyezkedtek el a nagy területen. Próbáltam a neveket és az évszámokat kibetűzni, több– kevesebb sikerrel. Már majdnem elhagytam az utolsó öreg sírt is, mikor egy nagy, szépen faragott kövekkel díszített kripta előtt megtorpantam. A megdöbbenéstől szapora lélegzettel hajoltam közel az egyik momentumhoz, ami ugyan nem volt könnyen kivehető, nekem mégis feltűnt. Egy fejjel lefele álló, kérdőjelre emlékeztető szimbólum rejtőzött kőangyal kezében lévő könyvön, a Bibliából vett idézet sorai között. Annyira pontosan nem ismertem a Mornay család történetét, mint nagyanyám, de a különös ikon külalakjának leírása megragadt az emlékezetemben.
Csak álltam ott, és megbabonázva bámultam a jelet, amit a Mornay házban tartott szeánsz során, a falon pillantott meg a lovászfiú. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ugyanerről a jelről volt szó, ami alig néhány centiméternyire állt tőlem. A névtábla olyan kopott volt, hogy alig tudtam kibetűzni a nevet, ami rajta állt. Abbott család – csupán ennyit tudtam kivenni és az évszámot, ami 1875 volt. Természetesen azonnal összekapcsoltam a dátumot és a jelet a Mornay–kkal és telefonom fényképezőjével lefotóztam őket magamnak. Erősen sötétedni kezdett, ezért jobbnak láttam azonnal továbbmenni, de az összes impozáns kriptánál megálltam, hátha újabb furcsa motívumra bukkanok, ám az Abbott család nyughelyén kívül máson nem rejtették el a fejtetőre állított kérdőjelet. A kijárat közelében jártam már, mikor megpillantottam a templom kis ablakain kiszűrődő fényt. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, de szinte önkéntelenül arra vettem az irányt, titkon abban reménykedve, hogy az ott miséző pap a segítségemre lehet a különös jellel kapcsolatban.
A nehéz fa ajtó hangtalanul nyílt ki, és én egy puritánul díszített, hidegséget sugárzó kövekből épült, egyhajós templomban találtam magam. A tömjén nehéz illata töltötte meg a levegőt, vastag, fehér színű gyertyák árasztották a fényt. A díszítést pár kőszobor, és néhány olajfestmény alkotta. A tér jobb és bal oldalán sötét színű fából ácsolt padsorok húzódtak, a templomban azonban látszólag egy lélek sem tartózkodott rajtam kívül. Csalódottan úgy döntöttem, hogy megpihenek az egyik padban, és várok kicsit, hátha valaki előkerül, akivel beszélhetnék. A súlyos csendben megilletődve ültem a helyemen hosszú percekig, miközben néma imákat mondtam Victoria lelki üdvéért.
Mikor ismét felnéztem a kis kőoltár irányába, egy tagbaszakadt, fekete ruhát viselő férfit pillantottam meg, aki egyenesen engem nézett. Halkan felsikoltottam ismét, és gyorsan szemügyre vettem az előttem álló alakot. A férfi kétségkívül pap volt, erről ruházata tanúskodott. Látszólag a negyvenes évei közepén járt, magas, erős testalkatú volt, fekete haját pedig számos ősz hajszál tarkította. Arca merev és szigorú volt, ahogy apró sötét szemei is. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, ahogy a padom előtt állva engem bámult, ezért gyorsan köszöntöttem, és igyekeztem jó benyomást kelteni benne.
Mély hangon válaszolt megkérdezve, hogy miben lehetne a segítségemre. Úgy döntöttem, hogy azonnal a lényegre térek, és egy határozott mozdulattal elővettem a telefonom, és megmutattam neki a titokzatos jelet. A tiszteletes érdeklődve pillantott a kijelzőre, majd legnagyobb megrökönyödésemre azonnal elszakította a tekintetét róla és hirtelen hátralépett egyet.
– Nem kellene ezzel foglalkoznia! – mondta szárazon és biztos voltam benne, hogy részéről le van zárva beszélgetés. Bennem ekkorra már felülkerekedett az újságírói kíváncsiság, ezért nem akartam ennyiben hagyni a dolgot.
– Kérem, segítsen nekem! Ismeri ezt a jelet, igaz? – mondtam kicsit hangosabban, mint szerettem volna. Bíztam benne, hogy papként nem engedheti meg magának, hogy hazudjon nekem.
A férfi nagy levegőt vett, és nyilván azt latolgatta, hogy megszólaljon–e egyáltalán.
– Ha ön nem segít, majd mástól kérdezek! – mondtam magabiztosan és dacosan.
– Ez egy több ezer éves rend szimbóluma.
– Mit jelképez? – erősködtem tovább, mert éreztem, hogy ha ő nem segít nekem, soha nem kapok választ a kérdéseimre.
– Egy gyógyító szimbólum. – mondta olyan elfojtott hangon, hogy szinte sziszegésként hatottak a szavai.
– Többet tényleg nem tudok mondani önnek, gyermekem. Csupán annyit, hogy nem ajánlott egy fiatal nőnek sötétedés után a temetőben bolyongania – olyan baljóslatú volt a hangja, hogy a félelem alattomosan a hatalmába kerített. Biztosítottam róla, hogy tudok vigyázni magamra, mikor közelebb lépett, és fojtott hangon, suttogva beszélni kezdett.
Az egyértelmű és vészjósló fenyegetéstől sóbálvánnyá dermedve ültem a padban, mikor kinyílt a templom kapuja, és a sírásót pillantottam meg a gyertyák fényében, akinek eddig is viszolygást keltő megjelenése még félelmetesebbé vált a félhomályban. Fejemben vadul kergették egymást a gondolatok. Egyáltalán nem értettem, miért viselkedett velem így a pap, de éreztem, hogy olyan dologra bukkantam, amiben egyáltalán nem lett volna szabad kutakodnom. Ahogy a két borzalmas férfira néztem kicsit sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy a legdurvább eszközöktől sem riadnak vissza, ha nem engedelmeskedem az akaratuknak.
– Harry kikíséri önt a kapuig. De előtte kérem, hogy törölje ki a fényképet a telefonjából! Ekkor már kimondottan rettegtem a két borzalmas alak jelenlétében. Attól tartva, hogy valami végzetes dolgot tesznek velem, teljesítettem a kérésüket. Arról természetesen mélyen hallgattam, hogy már rég elküldtem a képet az egyik kollégámnak, mert a jó történeten felül már saját magam is az ügy végére akartam járni. Egyedül azonban semmi esélyem nem lett volna ellenük, ráadásul a temető közelsége, a rideg kőtemplom és a táncoló gyertyalángok gyerekkori félelmeimet hívták elő. Nem tehettem mást, gyorsan felpattantam a helyemről, és a kijárat felé vettem az irányt, cipőm sarka hangosan kopogott a padlón. Világ életemben bátornak tartottam magam, a munkám miatt pedig a végsőkig kitartóvá váltam, ezekben a percekben viszont másra sem tudtam gondolni, csak hogy épségben kijussak a templomból. Hiába szaporáztam a lépteim, Harry a bicegése ellenére is a nyomomban volt. Amint kiléptem a szabadba, megszólaltak a harangok, olyan panaszosan és veszélyt jóslóan, hogy vacogni kezdtem, de nem az időjárás miatt. Hideg szél és hóesés fogadott, valamint teljes sötétség, csupán a legközelebb fekvő sírkövek sziluettjét tudtam kivenni, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a templom bezártságában. Annyira hatalmába kerített a rémület, hogy a kavicsos útról letérve, a sírok közt szaladtam a kijárati kapu felé, ezzel is lerövidítve a távolságot. Rohanás közben hátrapillantottam, hogy meggyőződjek róla Harry a nyomomban van–e még, mikor hirtelen kibicsaklott a bokám és hangos csattanással egy gránitból készült, jéghideg sirkőre zuhantam.
Annyira zaklatott voltam, hogy akkor még nem éreztem fájdalmat sem, csak döbbenetemben egyáltalán nem bírtam megmozdulni pár pillanat erejéig. Arra nem is gondoltam, hogy a sírásó a segítségemre siet, amit viszont helyette tett, az minden képzeletemet felülmúlta. Hangos, hisztérikus nevetésben tört ki, ami a harang rendíthetetlen zúgása mellett szinte elviselhetetlenné fokozódott. Mint egy őrült, bal karjával egy fejfára támaszkodva hahotázott, miközben én feltápászkodtam, és immár lassabban, de a kapu felé igyekeztem. Úgy éreztem, még napvilágban sem mernék visszatérni ebbe a temetőbe, ami az éjfekete égbolt alatt egyenesen a rettegés birodalmává változott.