Távoli Kunyhó

A greyporti kikötő sötét titkai, a világítótorony titokzatos lakója, a sötét óceán hívogató mélysége. A fekete hajó kegyetlen kapitányának vérfagyasztó története.

Greyportban hosszú évek óta él a makacs szóbeszéd az elátkozott sziklaszirtről, ahonnan az elkeseredett, mindenre elszánt emberek a mélybe vetik magukat. A legidősebb, ősz hajú polgárok, akik hosszúévtizedeket éltek le az árnyékában, még ők sem tudták megfejteni a Halál-szikla titkát, csak sugdolóztak róla egymás közt a hideg, sötét estéken, melyeken rendszerint összegyűltek a rémálmok elől menekülve. A rettegett szikla pedig évről évre kitartóan szedte áldozatait, akik mintha egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedtek volna, úgy járultak hozzá és vetették magukat a tenger vad hullámai közé. A holttestek rendszerint nem kerültek elő, mert a roppant víztömeg magával ragadta őket és elsodorta a tenger végtelen mélységei felé. Néha azonban mégis partra mosott a víz közülük néhányat, leírhatatlan állapotban. Testüket összezúzták a szirt éles kiszögellései, miközben szédítő sebességgel zuhantak a borzalmas mélység felé, ahol a könyörtelen hullámok várták őket. Itt a sós víz és a benne élő tengeri állatok újabb, rettenetes pusztítást végeztek a valaha eleven szövetekben. Mikor eltűnt a városból egy polgár, akinek voltak még élő hozzátartozói, azok a szerencsétlenek szinte eszüket veszítve rótták a kavicsos partszakaszt, rettegve várva szerettük holttestének előkerülését. Mikor a parton meglelték a bomlásnak indult tetemeket, szívtépő jajveszékelésük és üvöltésük messzire elhallatszott. A kikötőben lézengő matrózok és kivénhedt tengerészek ekkor megálltak egy pillanatra, sapkájukat levéve tisztelegtek az elhunyt emléke előtt. Csendes tisztelgésük után rögtön folytatták útjukat a móló deszkáin, hisz sajnálatos módon az ilyen esetek túlságosan gyakoriak voltak ahhoz, hogy több időt vesztegessenek a gyászra.

Greyport elöljárói több alkalommal igyekeztek elkeríteni a sziklát, ám a halálba vágyók minduntalan megtalálták útjukat hozzá. Leggyakrabban éjjel osontak ki otthonukból, szerelmi bánattól, vagy egyéb lelki kíntól űzve, és a Halál-szikla már várta őket rideg nyugalommal, sötét és csúszós felülettel. A közeli világítótorony fénye enyhén megvilágította az iszonyatos helyszínt, ahol más hangot nem hallhattak szerencsétlen áldozatok, mint a tenger hullámzását sok-sok méterre a talpuk alatt és a roppant víztömeg belseje felől érkező hideg szelek suhogását. Ekkor jött el a döntő pillanat, mikor végképp elhatározták magukat a borzalomra, és reszketve leléptek a szikla pereméről, átadva testüket a zuhanásnak. Azok a tengerészek és halászok, akik életüket a veszedelmes vizeken töltötték dacolva viharokkal és a sok méteres hullámokkal, vénségükre mellőzöttekké és nyomorgókká lettek. A greyporti kikötőben lézengtek, és bármilyen alkalmi munkát elvállaltak. Az ebből szerzett fizetés nagy részét a helyi kocsmákban hagyták, ahol véget nem érő éjszakákon át mesélték történeteiket a kalandra vágyó utazóknak és mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni őket. Az utasszállítókról a kikötő mólójára lépve az utasok rögtön felfigyeltek a környék különös hangulatára. A sziklák felől felszálló ködre, a tenger baljós morajlására és a kikötőnegyed szürke, halszagú és lehangoló atmoszférájára. Hiába hozta a szél a tenger sós, üdítő illatát, mégis félreismerhetetlenül a rothadás szaga érződött a levegőben. A szárazföldre lépve legtöbben a kikötőtől balra fekvő és az egész város fölé magasodó sziklaszirt felé vetették tekintetüket, melynek legmagasabb pontján állt a messziről világosszürkének tűnő világítótorony. A szirtre csupán egy meredek, veszélyes ösvény vezetett fel, mely a kikötői negyed keleti részéből indult, de a városban időző utazók közül senki nem vette a bátorságot, hogy felkapaszkodjon rajta. A helyi anyák gyermekeik lelkére kötötték, hogy még véletlenül se induljanak el a csúszós úton, bármennyire is szeretnék felfedezni a környéket.

A gyerekek csupán izgalmas, játékra csábító helyként tekintettek a szirtre és a toronyra, ahogy a baljós legendáról mit sem sejtő idegenek fantáziáját is megragadta a magányosan álló épület és a szirt szédítő magassága. Ők azonban ösztönösen megborzongtak a sötét felhők övezte magaslattól és a rajta álló szikár világítótoronytól, melynek tetején egyfolytában világított a jelzőláng. Részben a félelmetes, borongós hangulat miatt inkább a kikötőnegyeden át a fényűző városi szállodák felé vették útjukat, ám a magányosan érkezők közül sokan meglátogatták az olcsó és kétes tisztaságú kocsmákat, így bepillantást nyerve a szegény tengeri emberek mindennapjaiba.

A part mentén hosszasan húzódott a Tengerészek Negyede, ami ócska deszkákból összeeszkábált kunyhókból állt, amikben többnyire a hátrahagyott feleségek, gyerekek és öregek éltek, szoros összefogásban a szomszédsággal, míg a családfők a sötét és félelmetes hullámokat szelték a halászhajók fedélzetén. A hátrahagyottak élete javarészt rettegésből és aggódásból állt, kiváltképp akkor, mikor a tengeren vad viharok tomboltak, és a világítótorony fényén kívül semmi sem vezethette ki a hajókat a partra az éjszaka feneketlen sötétségben. Leginkább ezek a babonás, szóbeszédre fogékony emberek hitték szilárdan, hogy a szikláról leugró szerencsétlenek nem lelki kínok elől menekültek, sokkal inkább valami természetfeletti lény hívásának engedelmeskedve oltották ki az életüket. A kikötői kocsmák dohányfüstös félhomályában a tengerészek és a sokat megélt öregek hosszú estéken át mesélték félelmetes történeteiket a rettegett szikláról és az attól nem messze álló világítótoronyról. A kényelmes hajókkal érkező idegenek érdeklődve, de hitetlenkedve hallgatták a helyieket, amint azok a természetfeletti erővel rendelkező szikláról, vagy a lidércek lakta világítótoronyról beszéltek. Mindegyikük fantáziáját megérintették a szavak, ám senki nem vette a bátorságot arra, hogy az említett helyszínre merészkedjen, még Greyport lakói is igyekeztek elkerülni a Halál-szikla környékét. A város gazdag negyedeiben élők számára a világítótorony és a Halál-szikla megmaradt kétes hírű kuriózumnak, amiknek történetei távoli településekre is eljutott, ennek ellenére a gyorsan fejlődő gyárak és üzletek dolgozói ritkán jártak a koszos és halszagú kikötőben. A tengerpartra kirándulni, vagy fürdeni jártak, a világítótorony vészjósló, magasra nyúló alakja csak távolról jelent meg előttük. Bár nem hittek a szóbeszédnek, mégsem akadt közülük egy sem, aki a borzalmas mendemondák mélyére nézett volna.

A torony őrének személye egyszerre ébresztett undort és ösztönös idegenkedést a lakosság köreiben, sokan az életükre esküdve állították, hogy a borzalmas öngyilkosságok valamilyen módon Alexanderhez kapcsolhatók. Alexander magányosan élt az ódon, rideg épületben, és a jelzőfény kezelése volt az egyetlen feladata, amiért szerény jövedelmet kapott, ám ez mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy egyszerű szükségleteit fedezni tudja belőle. A toronyőr meglehetősen ritkán járt a parthoz közeli, jobbára szegény tengerészfeleségek látogatta kereskedésbe, ahol élelmiszert és egyéb, az élethez szükséges árukat vásárolt. Leginkább szürkületben, a zárás előtti órában indult útnak abban bízva, hogy kevés vevővel találkozik az amúgy is szűkös boltban. Hosszú kabátjának csuklyáját a fejére húzva, bizonytalanul mozgott Greyport kikötőjében és annak környékén; az egyetlen közeg, ahol biztonságban érezhette magát, az a világítótorony magánya volt. Az emberek többsége félt tőle, mégis elismerték, hogy számos életet mentett már meg kitartó munkájával, amint éjjel-nappal készenlétben állva figyelte a tengert. Minden viharnál rendíthetetlenül égett a jelzőfény a toronyban, ami sok hajóban segített megtalálni az utat a biztonságot nyújtó kikötőbe. A kereskedő ennek ellenére soha nem kérdezte Alexandertől, hogy mit szeretne vásárolni, pultja mögött állva, ugrásra készen fürkészte a furcsa alak minden mozdulatát.

A negyvenes éveinek elején járó férfiről számos mendemonda élt a kocsmákban.

Sokan állították róla, hogy gonosz erők birtokosa, és bele sem mernek gondolni abba, milyen förtelmes praktikákat űz a toronyban.

– Hogy került ez az Alexander Greyportba? – kérdezte egy elegáns, fekete öltönyt viselő úr a vele szemben ülő aggastyánt, akinek ősz szakálla bozontosan keretezte arcát.

Charles Fosternek esze ágában sem volt szóba állni a hívatlanul mellé telepedő öregemberrel, csupán szeretett volna meginni pár pohár italt, mielőtt kocsit fogadva a greyporti Atkinson szállodába utazott volna. Az öreg Csíkos Bob viszont kitartóan mesélte történetét a világítótorony őréről, és Foster, legnagyobb meglepetésére figyelni kezdett a szavaira. Magas, vékony ember volt, valaha sötét hajába itt-ott ősz foltok vegyültek, öltönye pár számmal nagyobb volt, mint szükséges lett volna, hisz sokat veszített testsúlyából az utóbbi egy év alatt. Mindössze pár napot szeretett volna a városban tölteni, a terve az volt, hogy Millstone városba utazik, ahol régi jó barátjánál, dr. Pine–nál vendégeskedik néhány hetet. Abban az esti, borús órában, miután kikötött a hajója, komor, szinte teljesen közönyös állapotban ücsörgött egy félreeső asztalnál, mikor a vén tengerész melléje telepedett, és rumszagú lehelettel beszélni kezdett hozzá.

– Alexander még szinte gyerekként került a toronyba – mondta, majd nagyot kortyolt a Foster által rendelt söréből. – A kapitány hozta magával egy messzi országból. Senkinek sem árulta el, melyikből. Az biztos, hogy a Fekete hajón kívül más nem járt még azokon a vizeken, nekem elhiheti uram! Mindenféle lények és szörnyek élnek arrafelé, és senki másnak nincs annyi bátorsága, hogy odautazzon. Charles Foster soha életében nem hitt a mesékben, már gyermekként is a racionális, empirikus dolgok iránt érdeklődött. A rendszerek és átlátható folyamatok megszállottjaként fiatalon szülővárosa legnagyobb könyvtárának igazgatójává vált.

Boldogsággal töltötte el a rengeteg dokumentáció, a végtelen listák és a pontosan

sorrendbe állított könyvek látványa, a grandiózus könyvespolcok roppant jelenléte az óriási térben. Élete a megszokások és pontos szertartások mentén zajlott, amint reggel megérkezett munkahelyére, és mindent az ellenőrzése alá vont.

A greyporti Vasmacska nevű kocsmába csupán a véletlen vezérelte, mert amint

lába a szárazföldet érte, hideg, kellemetlen eső eredt el, ezért betért az első ivóba, ami az útjába esett. A barátságtalan vízfüggönyön át is feltűnt neki a világítótorony karcsú alakja és a tetején villogó fény. Megborzongott, de nem tudta eldönteni, hogy a bőréhez érő hideg esőcseppek, vagy a vészjósló torony látványa művelte ezt vele, ezért lépéseit szaporázva közelítette meg a durva fából eszkábált, bódéra emlékeztető Vasmacskát. Első benyomása az volt, hogy a város méltán kapta a Greyport nevet, hisz minden sötétszürkének hatott az esti félhomály és a jeges eső függönyén keresztül. A pultos – egy sovány, petyhüdt bőrű és fekete hajú asszony – mosolyt erőltetve magára az egyik asztalhoz kísérte, ami a terem közepén állt, ám Foster egy félreeső helyet kért magának. Egyáltalán nem szeretett volna feltűnést kelteni az előtt a pár helyi öregember előtt, akik főként egyedül ültek rozoga asztalaiknál. Mikor az első adag rumot megitta és kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon, akkor hallotta meg a mellette álló szék hangját, amint Csíkos Bob kihúzta az asztal alól és lassú mozdulatokkal elhelyezkedett rajta.

– Milyen kapitányról beszél maga? – Foster figyelmét nem kerülte el a zavart félelem, ami az öregember szemében megjelent a hajóskapitány említése közben.

– Róla nem szerencsés dolog beszélni, mert soha nem tudhatjuk, milyen szavak jutnak el a fülébe – Bob suttogva ejtette ki a szavakat, amint akaratlanul is közelebb húzódott az idegen utazóhoz, és szemében immár leplezetlen rettegés jelent meg, amit beszélgetőtársa részben az elfogyasztott tetemes alkoholmennyiségnek tulajdonított. Charles Foster ezen a késő estén – mikor az eső egyre jobban zuhogott, és a feltámadt szél süvítése behallatszott a kocsmába – megtudta, hogy majdnem harminc éve történt, hogy Thomas Dunn kapitány visszatért szülővárosába egy idegen, fiatal fiút magával hozva. Abból a pár mondatból, amit a kapitányról megtudott, világossá vált számára, hogy csempészek alkották a Fekete hajó legénységét, és kétséges utakon szereztek tekintélyes vagyont. Ahogy Bob a szikár, szinte érzelmek nélküli kapitányról beszélt, aki félelmet keltett mindenkiben, aki ránézett, Foster teljesen belefeledkezett az öreg szavaiba. Akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, fejük szinte összeért. A férfi nem értette, mi az, ami régóta tartó búskomorságából hirtelen az érdeklődés ösvényére rántotta, és pár percre elűzte borús gondolatait. Ekkor vette észre a pultos alakjának sziluettjét az asztalon álló gyertya fényében. A vékony asszony szigorú szemekkel meredt Bobra, beszélgetőtársára szinte ügyet sem vetve, majd hirtelen ráförmedt az öregemberre.

– Veszélyes szavak ezek, ezerszer mondtam, hogy a kocsmámban ne ejtsd ki őket többet. Maga meg ne higgyen a vén bolond szavainak! Mindenkinek elmondja a zagyvaságait, aki tovább bírja hallgatni őket egy percnél – gyorsan keresztet vetett, és elindult vissza a pult mögé. Hátra sem nézve közölte, hogy jobb lenne, ha mindketten távoznának a fedele alól.

Foster kíváncsiságát tovább fokozta a kocsmáros ingerült félelme, holott ő maga is megborzongott a hallottaktól. Az elfogyasztott rumnak is köszönhetően egyre több részletet szeretett volna megtudni Greyport kísérteties történeteiről. Kifizette a számlát, majd Bob társaságában kilépett az utcára. Az eső már elállt, de a hőmérséklet érezhetően több fokot esett, mióta átlépték a Vasmacska küszöbét. Az öregember, aki élete során rengeteg szeszt tüntetett el a gyomrában, határozott kézmozdulattal mutatta az utat újdonsült ismerősének, és elindultak balra, a világítótorony irányába. Bob valaha izmos alakja összement az évek során, bőre száraz, aszott takaróként fedte csontos testét. Erősen sántított, Fosternek lassítania kellett bizonytalan lépéseit, nehogy hátra hagyja a férfit.

Már majdnem teljesen besötétedett, az égen nyomasztóan sötét felhők úsztak újabb esőzésekkel fenyegetve a város lakóit. A szél feltámadt, és a hullámok egyre hangosabban és vadabbul morajlottak, ahogy a móló cölöpjeinek és a kikötőben horgonyzó hajók falához csapódtak. Foster megborzongott, fekete kalapját még jobban a fejébe húzta, és begombolta kabátja legfelsőbb gombját. Ittas állapotában is kételkedett az öregember szavaiban, mégis ismeretlen eredetű erő ösztönözte rá, hogy még többet megtudjon tőle a Fekete hajóról és annak kapitányáról.

– Az ott fent a világítótorony – a két sovány alak egymás mellett állva nézett fel a szirt tetején álló magas, valaha fehérre mázolt falú toronyra.

Foster hosszú percekig bámulta az épületet, szinte nem is pislogott közben. Élete során számos világítótornyot látott, nem egyben meg is fordult, a greyporti viszont különleges benyomást gyakorolt rá. A fekete felhők alatt, a magas szirt tetején álló épület egyszerre volt fennkölt és félelmetes látvány. A jelzőfény egyenletesen, nyugodtan világított a tetején, Foster szinte látta maga előtt a torony őrét, amint az időnként kipillant az ablakon, a tengert kémlelve. A szél enyhén suhogásán, a tenger morajlásán és a sirályok hangján kívül mást nem lehetett hallani, a városi zajoktól tökéletesen távol voltak.

– Az ott, a toronytól keletre a Halál-szikla. – Csíkos Bob szavai kijózanítóan hatottak Fosterre, aki megbabonázva szemlélte a tornyot.

Ezután a vén tengerész részletesen beszámolt Fosternek a szikláról, annak borzalmas legendájáról és a félelemről, amit a helyiekben kelt. Az idegen kétkedve hallgatta az öngyilkosságokról szóló történetet, és arra a hirtelen elhatározásra jutott, hogy pár napot eltölt ezen a babonás helyen. Kísérője lelkesen felajánlotta a kikötőnegyed egyetlen, rozoga állapotú szállóját, melyet főként a hajókon dolgozó, végletekig túlhajszolt emberek vettek igénybe. Elindultak visszafele, a Vasmacska irányába, közben Bob, Foster kérésére Dunn kapitányról mesélt, gondosan ügyelve arra, hogy csak nagyon halkan ejtse ki a szavakat.

Az öregember mondandójából világosan kitűnt, hogy Thomas Dunn különösen kegyetlen, kemény ember volt. Az évek során, melyeket kalózkodással és olyan ügyek bonyolításával töltött, melyek igencsak megkérdőjelezhetők voltak a törvény szempontjából, tetemes vagyonra tett szert.

Egyik útjáról hatalmas, impozáns hajóval tért vissza. A kikötőben csodálattal, ám valami okból kifolyólag félelemmel és idegenkedéssel szemlélték az emberek. A Fekete hajó már messziről jól látható volt a horizonton, és a dörzsölt tengeri medvék gyomra is összeszorult a látványtól, hisz az Dunn kapitány közeledtét jelezte. A Kikötőnegyedben rendszerint pár napot töltött a hajó, ez alatt az idő alatt feltöltötték készleteiket, eladták az út során szerzett javakat, és a legénység eltöltötte rövid kimenőjét, amit szigorú parancsnokuk engedélyezett nekik.

Thomas Dunn néha megfordult a helyi kocsmákban, különösen kedvenc helyén, a Fogadó az Octopushoz nevűben. A kocsma jelenleg is nyitva állt, ám a babona miatt a helyieknek csak kis hányada látogatja. Itt a Fekete hajó legénységén kívül csupán a legbátrabb és kalandvágyóbb helyiek itták az italaikat, ám az ő kezükben is megállt a pohár, amint a kapitány besétált a helyiségbe. Magas, erős alakja tekintélyt parancsolóan uralta a teret, ahogy fekete ruhájában a pulthoz sétált. A csapos remegő térdekkel szolgálta ki Dunnt, aki mindig jelentős borravalót adott. Aki a szemébe nézett, soha nem felejtette el az acélszürke tekintetet, melyből megmagyarázhatatlan hidegség áradt.

A Fekete hajó legénysége egyszerre tisztelte és rettegte kapitányát, aki a legkegyetlenebb büntetésektől sem riadt vissza. Kiváltképp akkor, mikor valaki megszegte az első és legfontosabb szabályt, miszerint szigorúan tilos arról beszélniük a szárazföldön, amit a tengeren átéltek. Mikor valaki mégis kikotyogott pár részletet az útról, az kegyetlen megtorlásra számíthatott. Ilyen alkalmakkor került elő a rettegett korbács, és még nagyobb rémületet keltett a matrózokban a felismerés, amit akkor nyertek, mikor korbácsolás közben látták vezetőjüket.

Az izmos, ereje teljében lévő férfi szinte örömét lelte abban, hogy másnak pokoli kínokat okozott. Az áldozatai gyakran belehaltak a vérveszteségbe, holttestüket pedig elnyelte a tenger végtelen mélysége, miután durva szövetbe csavarva a vízbe hajították őket. Charles Foster látott már szebb szállodát a kikötői Ezüst Horgonynál, mégis úgy érezte, itt kell maradnia a halszagú, nyirkos tengerparti negyedben. A szoba ára meglehetősen kedvező volt, Mr. Stevens, a tulaj és recepciós egy személyben pedig kimért és szívélyes modorával rögtön jó benyomást tett az utazóra. A rozoga és szűk fa lépcsőkön a második emeletre vezetett Foster útja, ahol a 24-es szobát foglalta el. Ennek berendezése még szerényebb volt, mint a szálloda előteréé: csupán egy keskeny ágy és egy íróasztal, a hozzá tartozó, ránézésre is kényelmetlen székkel. A mosdóhelyiség a folyosó végén volt, amit Foster különösen kellemetlennek ítélt meg.

A szoba rideg hangulata viszont különös módon megnyugtatóan hatott rá. Bőröndjét az ágy mellé helyezte, és rögtön kivett belőle egy üveg whiskey-t két kis pohárral. Leült az íróasztalhoz, és mindkét poharat színültig töltötte, majd az egyiket felemelte és a másikhoz koccintotta. Ezt a szokást az egy évvel ezelőtti, végzetes napon vette fel, mikor 54 évesen elveszítette azt a személyt, akihez igazán közel érezte magát.

Megitta az italát, majd azonnal töltött magának még egyet. Rendszerint addig tartott ez folyamat, amíg Charles az alkoholtól kábultan hanyatlott a párnáira, és végre aludni is tudott egy keveset. Ezen a hideg greyporti éjjelen azonban nem itta ájulttá magát. Még önmagának is szégyenkezve vallotta be, hogy van valami, ami kizökkenti régóta tartó, szinte katatón állapotából, és arra ösztönzi, hogy figyelmet szenteljen neki a gyász végtelen óráiban. Felállt és kinézett az ablakon, a helyiek bódéira esett a kilátás, a tengerből csupán kis részleteket látott. Elhatározta, hogy másnap felszáll a postakocsira és Greyportba utazik, hogy barátjának, dr. Pine-nak táviratozzon. Nem szerette volna, hogy a kedves, mindenkivel törődő, precíz orvos aggódjon érte. Foster másik terve az volt, hogy ellátogat a Városi Könyvtárba, ahol utánanéz annak, hogy van-e valóságalapja a kikötőben hallott mendemondáknak.

Éjszaka erős szél támadt, suhogása megrázta a vékonyfalú szállodát, és nagy hullámokat korbácsolt a tengeren. A világítótorony fénye azonban kitartóan jelezte az irányt a vízen úszó hajóknak. Foster másnap reggel az esőcseppek barátságtalan kopogására és a szél süvítésére ébredt. Megborzongott a hűvös szobában, majd takarójába burkolódzva az ablakhoz lépett és kikémlelt rajta. Barátságtalan és lehangoló látvány fogadta, nagy esőcseppek hullottak a sötét felhőkből, feláztatva a talajt és szürkeségbe burkolva a halásznegyedet. A keskeny utcákon elejtett papírdarabokat és szemetet sodort magával az erős szél, hozzácsapva őket a deszkaházak falához. Lenézve halászokat pillantott meg, akik sötét esőköpenyt viseltek, a csuklyát a fejükbe húzták, ami a szürkeséggel együtt vészjósló külsőt kölcsönzött nekik.

A recepción Stevens készségesen tájékoztatta vendégét a postakocsi indulásának helyszínéről, ami a környék egyetlen élelmiszerboltja előtt volt. Foster erőt véve magán kilépett a szálló ajtaján, a hideg szél rögtön az arcába sodorta a vigasztalanul szakadó esőcseppeket. Hiába próbálta kinyitni az esernyőjét, a hirtelen felerősödő széllökések minduntalan kicsavarták a kezéből, így bőrig ázva, vacogva tette meg az utat a csúszós deszkajárdán. A bolt előtt két asszony várakozott, akik az eresz alá állva igyekeztek menedéket találni az eső elől.

Az utasoknak kivételes szerencsében volt részük, ugyanis a kocsi pontban kilenckor megérkezett, ezután Charles és a két nő jegyet vásárolt a bakon ülő férfitól.

Fostert megdöbbentette a kocsis módfelett rossz modora és rút külseje, amit a kellemetlen időjárás még taszítóbbá tett. Alig foglalt helyet a kényelmetlen, kemény padon az ablak mellett, a kocsi nagy rázkódásokkal máris elindult velük. Útitársai főként halászfeleségek voltak, akik kíváncsi pillantásokat vetettek az ázott ruhájú idegenre. Amint elhagyták a Kikötőnegyedet, érintetlen, dús mezőre érkeztek, aminek sötétzöld színű fűtakarója különösen nagy ellentétként szolgált a lehangoló bódékkal szemben. Az eső továbbra is szakadt, a szél pedig időnként erősen kibillentette a kocsit, ami a rázkódás következtében igencsak kényelmetlenné tette az utazást.

A síkság egyhangúságát néha egy-egy nagyobb kőszikla látványa szakította meg, és Foster hátra pillantva meglátta a világítótornyot, ahogy a kocsi a kanyargós úton haladt Greyport felé. Amint ott magasodott a fekete és sötétszürke felhők alatt, a férfi akaratlanul is megborzongott, és megmagyarázhatatlan félelem kúszott fel a torkába. Kellemetlen érzését próbálta a borús időjárás számlájára írni, de tartott tőle, hogy ragyogó napsütésben is érezné a torony nyugtalanító hatását, ez a felismerés pedig még inkább arra ösztönözte, hogy folytassa a kutatását.

Legalább egy órán át zötykölődtek a kényelmetlen kabinban, mikor megpillantották a város első épületeit, ezután szűk, nyomasztó utcákon kanyarogva érkeztek meg a postakocsi egyetlen megállójáig, ami közvetlenül a piactér mellett állt. A korai óra és az eső ellenére is hangyabolyként nyüzsgött a tömeg a téren, valamint a környező utcákban. Valaki esőkabátot viselt, de voltak olyanok is, akik minden védőruházat nélkül végezték munkájukat a forgatagban, miközben az eső komoran ömlött rájuk.

Foster igyekezett gyorsan elhagyni ezt a halszagú és zsúfolt közeget, ahol a dolgukra siető emberek gyakran félrelökték vékony alakját a járdán. Egy helyinek tűnő, idős férfit szólított meg útbaigazítás céljából, aki barátságtalanul elmagyarázta neki az útvonalat a könyvtárig, majd köszönés nélkül tovább állt.

Ahogy a meghatározott úton sétálva távolodott a piactértől, legnagyobb megelégedésére egyre magányosabb utcákban és sikátorokban találta magát. Az eső ekkor már csak szemerkélt, ennek ellenére a város lehangoló és nyomasztó benyomást tett rá. Foster magának sem tudta megmagyarázni a furcsa, viszolygó érzést, amit a magas lakóházak és a túl szűk, dohszagú utcák váltottak ki belőle. A klausztrofób érzés addig fojtogatta, míg rá nem tért a Main Streetre, ami Greyport legjelentősebb utcája volt. Az utca üdítően széles volt, lovas kocsik és elvétve automobilok haladtak rajta, fényűző, kastélyszerű épületek sorakoztak a két oldalán. Üzletek és kávézók váltogatták egymást, a munkába siető hivatalnokok cipősarkai kopogtak a járdákon.

A Városi Könyvtárat a 63-as szám alatt találta meg, az épület egyáltalán nem illett az utca díszes homlokzatú, gondosan karbantartott házai mellé. Falai szürkék voltak, néhol a vakolat nagy foltokban mállott róla. Hosszú kőlépcső vezetett a nehéz és vastag fa bejárati ajtóhoz, ezen lépkedve Charles Fosterben olyan érzések kavarogtak, melyeket már rég nem tapasztalt. Mikor benyitott az épületbe, egy tágas előcsarnokot pillantott meg, melyet kő járólap fedett, pár lépés után ismét egy újabb ajtó következett, amin át a könyvek birodalmába érkezett. Foster egy pillanatra becsukta a szemét és magába szívta a jól ismert, könyvekből származó illatot, amit olyan sok éven át érzett, és ami élete egyik legfontosabb illatává vált. A könyvtár téglalap alakú volt, falainál könyvespolcok húzódtak, a magasan lévő nagy ablakok szintjéig, a terem belsejét is polcok osztották szűk folyosókká. Fosteren kívül csak kevesen bolyongtak a sorok között, könyveket válogatva és lapozgatva. Charles a pulthoz lépett, aminek túloldalán alacsony, molett és mogorva arcú asszony ült. Állán méretes szőrszálak éktelenkedtek, homlokát gondterhelten ráncolta. Mrs. Watts csalódottan fordult Foster felé, aki megzavarta addigi nyugalmát, mikor pedig a férfi kiejtette a Halál-szikla nevét és a nő segítségét kérte, Mrs. Watts a korábbinál is ellenszenvesebb modort engedett meg magának.

– Ebben a témában nem tudok a segítségére lenni, de hallottam én is arról a helyről és az onnan leugró szerencsétlenekről. Ha elfogad egy jó tanácsot, nem bolygatja ezt az ügyet. Épp elég nagy baj, hogy ilyen sok fiatal meghalt, és még nem robbantották fel azt az átkozott sziklát.

Foster érdeklődve hallgatta Mrs. Watt mondandóját, és különös módon annak elrettentő szavai még jobban felcsigázták érdeklődését. Több percnyi unszolásra a köpcös asszony megvető pillantást vetve Fosterre felállt, és a háta mögött álló, magas szekrények egyikéhez lépett. Kihúzta a megfelelő fiókot, és kutatni kezdett az ott sorakozó cetlik között, közben a férfi csendben megállapította, hogy ennek a könyvtárnak a precizitása nagyban eltér az általa vezetett intézményétől.

– Egy Greyportról szóló könyvben említést tesznek a Halál-szikla legendájáról, leírhatom önnek, hogy hol találja – Mrs. Watts láthatóan megkönnyebbült, amiért végre sikerült megszabadulni a kéretlen érdeklődőtől, átadta a papírt neki, és befejezettnek tekintette a diskurzust. Foster határozott léptekkel közelítette meg a polcot, közben olyan érzés bizsergette a bőrét, mintha hazatért volna. Ismét megérintette a lázas kutatás izgalma és a sorrendbe állított könyvek látványa okozta öröm. Ez a kedélyállapot változás nem tartott tovább pár percnél, mégis reménykedésre adott okot a férfinek arra nézve, hogy talán egyszer majd megszabadulhat a búskomorság terhétől.

Miután megtalálta a keresett, sötétbarna bőrkötésű könyvet egy, a fal mellett lévő asztalhoz sétált, és leült a székre. Felkapcsolta az olvasólámpát, és minden figyelmével az írás felé fordult. Legnagyobb meglepetésére egy teljes oldalt kitöltő, fekete-fehér képet pillantott meg, ami a Halál-sziklát, és a mellette álló világítótornyot ábrázolta. Közel hajolt a papírhoz, ahogy minden részletét igyekezett felderíteni. A rajzot készítő, a vonalakból ítélve durva szénceruzával dolgozó művész kitűnően érzékeltette a hely hangulatát, még az, aki személyesen nem is látogatott el a kikötőbe, az is érezhette a képből áradó borongós, titokzatos atmoszférát. Az eget sötét felhők borították, a tenger vize tajtékos hullámokban csapódott a meredek sziklafalhoz. A toronyban erőteljesen világított a jelzőfény, és a háttérben maga a szikla volt látható, a kép legsötétebb pontja. Foster megborzongott, és úgy érezte, hogy izzadtságcseppek gördülnek le a hátán a ruhája alatt. A képen egyetlen emberi alak sem volt látható, csak a puszta természet, az elemi erőkkel és a világítótoronnyal. A kép alján a művész aláírása és a dátum szerepelt, ami 1859 volt. Foster nem tudta kibetűzni a rajzoló nevét, de nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget neki, inkább hátradőlt a székben, és percekig nézte a nyugtalanító alkotást.

A következő oldalon pár sort talált a világítótorony építéséről. Megtudta, hogy a város az első években legfőképp halászatból tartotta fenn magát, ezért az alapítás utáni években építették a torony kezdetleges elődjét. Jelenlegi formáját a folyamatos felújítások során kapta. Csupán pár elejtett szó foglalkozik az öngyilkosok magas számával, akik a szikláról leugorva oltották ki életüket. Ezután csak a város kereskedelmével kapcsolatos információkat talált, kíváncsisága viszont arra sarkallta, hogy tovább kutasson. Már elfáradtak a szemei az apró betűket olvasva, mikor hirtelen ismerős nevet talált.

Thomas Herbert Dunn hajóskapitány, aki egyszerű matrózból küzdötte fel magáta legmagasabb rangig. A könyv nem említette a Fekete hajót, csupán az ifjú Dunn kivételes tehetségét és intelligenciáját taglalta. A szöveg enyhe utalást tett rá, hogy a tengerész egyáltalán nem riadt vissza a kockázatos, olykor törvényellenes utaktól sem. Foster izgatottan lapozott tovább, ám megrökönyödésére a következő lapokat kitépték a könyvből. Tovább lapozott, de semmi egyebet nem talált már sem a szikláról, sem Dunn kapitányról. Charles hirtelen felugrott és Mrs. Watts-hoz sietett, aki értetlenül állt a könyv megcsonkítása előtt, és rossz néven vette az olvasó felháborodását is. Foster gúnyosan megcsóválta a fejét, és megköszönte az asszony segítségét. Kilépett a könyvtárteremből, és gyors lépésekkel a kijárathoz sietett. Már a nagy faajtótól fordult vissza, hogy a Pine-nak szánt táviratot feladja, ami nem volt hosszú üzenet, ám annál lényegre törőbb. Barátja tudtára adta a vele történt eseményeket, a világítótorony rá gyakorolt hatását és még Csíkos Bobról is említést tett neki. Szinte biztosra vette, hogy a gyakorlatias orvos hitetlenkedve fogadja majd a legendáról szóló írását, ám számított Pine híres türelmére és megértésére. Mivel kifizette a sürgősségi kézbesítést, Mrs. Watts biztosította Charles-t, hogy a címzett másnap reggel kézhez kapja az üzenetét.

Foster, a könyvben olvasottak és az eddig átélt események hatására úgy döntött, hogy még aznap, napfénynél felkapaszkodik a meredek ösvényen, és szemügyre veszi a sziklát és a világítótorony környékét. Délután kettőkor lépett le a visszafele tartó postakocsiról, az élelmiszerüzlet előtt. Betért a szűk, szerény kínálattal rendelkező boltba, séta közben elfogyasztható ételt és egy üveg whiskey-t vásárolt magának. Fizetéskor váltott pár szót a pénztár mögött álló, sovány asszonnyal, aki rögtön elkomorult, amint Alexander, a toronyőr neve szóba került.

– Bizony Isten, a frász kerülget, valahányszor lejön a toronyból. Higgye el, hogy a pult alatt a seprűnyelet szorongatom, miközben az áruk között válogat. Nem mintha megvédene attól az idegentől, de van valami félelmetes abban a fickóban!

Foster megértette, hogy a fiatalember szokatlan bőrszíne és szemeinek különleges vágása kelti a riadalmat az egyszerű emberek körében. Megmosolyogtatta a boltos jámbor félelme, és ugyanezzel a mosollyal az ajkán lépett ki a szabadba. Szerencsére az eső teljesen elállt, de a sötét felhők továbbra is borús kupolaként borultak a kikötői negyedre. A mólón halászok sürögtek-forogtak, akiket szorgos asszonyok segítettek a halak szortírozásában, az öbölben hajók horgonyoztak, az éjszakai halászatról visszatérve. Foster kortyolt egyet az italából, és kelet felé vette az irányt, egyenesen a világítótoronyhoz vezető ösvény aljához. Mivel tudta, hogy Alexander csak sötétedés után hagyja el otthonát, semmiféle kellemetlen találkozástól nem tartott. Az ösvény valóban olyan meredek volt, amilyennek elmondták, Foster csak lassan haladt felfele rajta. Dús, magas növésű fű nőtte be két oldalról, ám magát az ösvény is gaz borította, jól demonstrálva, hogy Alexanderen kívül más csak elvétve gyalogolt rajta. Balra nézve hatalmas, dús és érintetlen rétet látott, jobbról a tenger végtelen horizontja tárult elé, és ezekben a percekben a férfi el sem tudta képzelni, hogy a festői helyszínen természetfeletti, gonosz erők munkálkodhatnak.

Folytatta az útját, és legalább fél órán keresztül kaptatott az emelkedőn, mire végre sík talajra érkezett, ekkor kifújta magát, és jó nagyot kortyolt az üvegből. Már csak pár méter választotta el a világítótoronytól, mikor is borzongani kezdett a látványtól. A szél feltámadt a sziklafal tetején, és süvítése baljóslatúan lengette a kopár fennsíkon árválkodó, elszórtan fellehető fák és bokrok ágait. Foster ekkor már erősen érezte az alkohol hatását, ezért visszafogott természetéhez képest váratlan tettre szánta el magát, és gyors léptekkel a Halál-sziklához sietett, anélkül, hogy a toronynál megállt volna. Magának sem tudta megmagyarázni, de a szikla különleges benyomást tett rá, egyszerre vonzotta és taszította, mindeközben zsigeri félelmet váltott ki belőle. Nem a feneketlen mélység rémítette meg, sokkal inkább a kőből sugárzó, ismeretlen eredetű erő, ami arra késztette, hogy rálépjen, és három tétova lépést tegyen meg rajta, és ekkor a szél süvítése, mintha varázsütésre tenné, alábbhagyott. A férfi lélegzetvisszafojtva figyelte az eléje táruló látványt, a tengert, ahogy a végtelen horizontig ér, és a fekete felhőket, ahogy baljóslatú búraként borulnak a hatalmas víztömegre. A hullámok morajlása nem hallatszott fel ebbe a magasságba, csak a madarak vijjogása jutott el a füléhez. Hosszabb időnek kellett eltelnie, mire Foster vette a bátorságot ahhoz, hogy lenézzen a mélységbe, noha a szikla széléig nem mert teljesen kisétálni, így is félelmetes kép tárult elé. Legalább hetven méter mélyen húzódott a sziklaszirt fala, éles kiszögellésekkel és hosszú egyenes szakaszokkal tarkítva.

A tenger szinte elképzelhetetlen mélységben hullámzott a talpa alatt, és Foster hirtelen késztetést érzett arra, hogy az ölelésébe vesse magát. – Egy lépés és véget érne a szenvedés – ezeket a szavakat motyogta, és egy lépést tett a szikla pereméhez, az alkoholtól zsibbadtan, a félelemtől megrészegülve szinte robotként mozogva. Elképzelte testét, amint az szédítő sebességgel zuhan a tenger felé, miközben a kiálló éles sziklák borzasztó sebeket ejtenek rajta, és csontjait törve zuhan a jéghideg, háborgó vízbe. Mikor a Halál-szikla szélén állt, és a hullámok hívogatták, akkor tudatosult benne a felismerés, hogy csupán pár pillanat választja el valami borzalmas, végzetes tettől. Hirtelen kijózanodva az életet választotta, és egyetlen ugrással a kopár fennsíkra vetette magát. Izzadt, zihált, és a térdére kellett támaszkodnia, annyira megrémült a saját gondolataitól, amik átvették az irányítást a józan esze fölött.

A férfi jobbnak látta, ha elhagyja a helyet, és gyors léptekkel az ösvény irányába indult, miközben a világítótornyot tanulmányozta. Az épület meglehetősen jó állapotban volt, ami egyáltalán nem lepte meg, hisz a kikötőváros számára elengedhetetlen tájékozódási pontként szolgált, csupán a valaha volt fehér festés kopott meg, szürke foltok tarkították és a torony teteje, ami a jelzőfényt rejtette, erősen rozsdás volt. Fosternek kedve támadt lenyomni a fából készült ajtó kilincsét, és a csigalépcsőn át a tetőre sétálni, de eszébe jutott Alexander alakja, és úgy gondolta, a magának való, különc fiatalember nem venné jó néven a bejelentés nélküli látogatást. A kopár táj hangulata szorongással töltötte el, ezért újabb adagot kellett kortyolnia az italosüvegből, ingatagon elindult az ösvényen, hogy a hotelben pihenje ki a nap fáradalmait. Időnként hátrapillantott, mert az a különös érzése támadt, hogy valaki figyeli a torony apró ablakából, ám senkit nem látott meg a sötét nyílásokban. Még mindig riadtan és borzongva érte el a Kikötőnegyed mólóját, de nem maradt ideje arra, hogy megnyugodjon, mert hirtelen erős kéz szorította meg a karját, a rémülettől halk kiáltás hagyta el Foster a száját. Csíkos Bob lépett mellé, aki érezhetően rumszagú lehelettel faggatta ki Fostert a városban töltött napjáról.

– A könyvtárban nem lehet semmit megtudni a szikláról és a toronyról, ezt én megmondhattam volna magának, ha kérdezi. Az is igaz, hogy a városiak sem hajlandóak az öngyilkosságokról beszélni. Ha ennyire érdekli a dolog, beszéljen inkább velem.

– Jártam a sziklánál és a toronynál – Foster könnyen kiolvasta a megdöbbenést az öreg tengerész sötét szeméből – Nincs ott semmi kísérteties, amitől maga annyira fél! De még csak olyannal se tudtam beszéltem, aki személyesen látta volna Dunnt! Hagyjon engem békén. – A férfi, befejezettnek tekintve a beszélgetést határozott léptekkel elindult az Ezüst Horgony irányába. Bob szinte kétségbeesett hangon kiáltott utána.

– Ma este jöjjön el az Octopus fogadóba!

Foster hangja cinikusan csengett, ahogy megdöbbenésének hangot adva, élesen bírálta az öreg tengerész ítélőképességét.

– Miből gondolja, hogy elmegyek a kapitány kocsmájába? – vetette oda cinikus hangon.

Bob biztosította Fostert, hogy nem fogja megbánni a látogatást, és még több információt ígért neki a régi időkről, mikor Dunn a kikötőben járt. Charles, mivel már lekéste az utolsó kocsit Greyportba, és egyébként sem volt jobb dolga, engedett a kíváncsiságnak, és biztosította az öregembert, hogy számíthat a látogatására.

Foster a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy veszélyes dolog rábízni magát egy részeges, bolond öregember szavaira, mégsem bírta elutasítani a meghívást.

Úgy határozott, hogy még egy estét a helyi babonáknak szentel, és a következő délelőtt elindul Millstoneba, hogy barátjának is részletesen beszámoljon a hallottakról. Erősen alkoholszagúan érkezett meg az Ezüst Horgony recepciójára, ahol Stevens szó nélkül adta a kezébe a 24-es kulcsot, hisz naponta szerencséje volt ittas és tétova járású vendégekhez. Foster, miután felment a szobájába megette maradék ebédjét, amit a kabátzsebében hozott a szállodába, és megitta az utolsó korty whiskey-t. Ezt követően az ágyára feküdt és nyugtalan, felszínes álomba merült, amelyből csak sötétedés után tudott felébredni. Álmosan és fejfájással küszködve indult el a találkozóhelyre, szerencsére Csíkos Bobtól részletes leírást kapott az útvonalról, ami az Octopusba vezetett.

Minden nehézség nélkül jutott el a valaha forgalmasabb napokat megélt kocsmába, ami a Kikötő Negyed keleti szélén, a világítótoronyhoz vezető ösvényhez közel árválkodott. A vén tengerész elmesélte Fosternek, hogy a kapitány borzalmas hírneve miatt a környező bódékat elhagyták az ott élők, és azok az idő múlásával, és a karbantartás hiányában szétestek. A felhasználható fa alkotóelemeket a helyiek hamar széthordták, fűtés és kunyhó javítás céljából. A férfi enyhén émelyegve, ám már teljesen kijózanodva kopogott be a viskóba, aminek ablakaiban gyenge gyertyafény pislákolt. Amint Bob ajtót nyitott neki, Foster lába a földbe gyökerezett az Octopusban csoportosuló, idős, ápolatlan külsejű férfiak láttán.

– Ők a barátaim – Bob jobb kezével az asztaloknál ülőkre mutatott. – Más falvakból is járnak ide, minden hónapban egyszer, hogy a régi időkre emlékezzünk.

Az idős, bozontos szakállú férfi hirtelen karon ragadta Fostert, és maga mellé ültette egy rozoga, billegő lábú székre, majd teli rumos poharat tett elé, utána fenékig ürítette a saját kupicáját. Ezután az idős tengerészek beszélni kezdtek, megidézve annak az embernek az alakját, aki még agg korukban is lidércnyomásos éjszakákat okozott nekik. Dunn kapitányról beszéltek, közülük mindenki szolgált a parancsnoksága alatt, fiatal, többnyire kezdő matrózként. Borzalmas, kegyetlen történetek kerültek felszínre, késelésekről, kínzásokról és fertelmes halálesetekről emlékeztek meg. Miközben az öregek meséltek, Foster figyelmét nem kerülte el, hogy hangjuk sosem volt erősebb a suttogásnál, és valahányszor a szél megrezgette a vékony ajtót, rémülten összerezzennek. Ezek a szerencsétlenek még mindig rettegnek Thomas Dunntól, gondolta Foster, és szándékosan nem nyúlt a teli rumos poharához, mert jobbnak látta, ha tiszta fejjel rakja össze a félelmetes história darabkáit. A Fekete hajón csak Csíkos Bob szolgált Dunn irányítása alatt, ám arra a kérdésre, hogy merre jártak a tengereken és óceánokon, nem mert válaszolni. Annak ellenére sem, hogy Dunn legalább harminc éve nem mutatkozott a kikötőben, és mindenki biztosra vette, hogy már nincs az élők sorában, mert pár évnél tovább sosem maradt távol Greyporttól.

– Az utolsó időkben a kapitány nagyon furcsán viselkedett – Bob hangja remegett az iszonyattól – éjszaka rémálmok gyötörték, és napközben is értelmetlenül halandzsázott. A túlvilágról szónokolt, arról, hogy lepaktált egy felsőbb erővel, de az alku balul sült el, ezzel a halál utáni életre kárhoztatva a kapitányt, a Fekete hajót és annak legénységét. Így most élőholtként szelik a tenger vizét, és lelkeket toboroznak a kísértethajó fedélzetére.

Ezen a ponton Foster úgy érezte, túl sokat hallott, fel akart pattanni és kirohanni a viskóból, ám Bob folytatta a mondandóját, mintha észre sem vette volna vendége nyugtalanságát.

– Nem tudom miről szólt az alku, de nemsokára Alexanderrel a fedélzetén futott be a Fekete hajó a kikötőbe. Ezután többé senki sem látta a sem a hajót, sem a legénység tagjait.

– Ez az egész ostobaság, miért hinnék el egy szót is? Miért hagyta el a Fekete hajót, ha a kapitány ennyire óvta a titkait? – Foster hangos szavai után néma csend ereszkedett a poshadt levegőjű teremre.

– Valóban tudni akarja az igazságot? – Bob felállt és a gyertya fénykörébe lépett. – Régóta vártam egy tudós és bátor ember érkezésére, aki elmondja a világnak, hogy nem vagyok bolond és az általam elmondott történetek igazak!

Fostert annyira meglepték Bob szavai, hogy megállt az ajtóban és kíváncsian szemlélte, mire készül az öregember. A tengerész előbb rongyos kabátját vette le, majd megsárgult ingét, ezután hátat fordított mindenkinek. Foster és a jelenlévők elszörnyedve meredtek a sovány, aszott bőrű férfi testére, mert annak egész hátát borzasztó sebhelyek és hegek borították, vörös és fehéres árnyalatokban.

– Én átéltem a korbácsolást, és csak a csodának köszönhetően nem hagytam a fogamat a Fekete hajó fedélzetén. Élet és halál között lebegtem hetekig, ezután a kapitány kitett egy kikötőben, és a sorsomra hagyott. Sokak szerint szerencsém, hogy nem dobatott be a tengerbe, bár sokszor azt hiszem, az is jobb lett volna, mint lidércnyomásban tovább élni.

Foster közelebb lépett Bobhoz, hogy még jobban szemügyre vegye a hosszabb és rövidebb csíkokat. El sem tudta képzelni, milyen kínokat kellett átélnie ennek az embernek, mikor a kegyetlen kapitány rámérte az iszonyatos büntetést. Még jobban elborzadt, mikor megtudta, hogy csupán annyi volt Bob bűne, hogy a húszas éveinek elején járó fiúként elemelt egy üveg rumot a rakományból.

– Én mondom magának, az az ember lepaktált az ördöggel! Miután elhagytam a hajót, a kapitány olyan vizekre és szárazföldekre vezette az embereket, ahol nem volt se Isten, se könyörület. Onnan hozta Alexandert! Azoknak a vizeknek a mélyén maga a gonosz aludta álmát, aki arra várt, hogy valaki felébressze! És Dunn megtette, átkot zúdítva a saját és legénysége fejére!

Bob szinte önkívületbe esett, ahogy a förtelmes szavakat kimondta, Foster megborzongott a hatásukra, és közel állt ahhoz, hogy mindent elhiggyen, amit eddig babonának hitt. Mégis szó nélkül elindult, és csendesen elhagyta az Octopust, majd Bob marasztalásának sem engedve, elindult a hideg és sötét éjszakába. Vissza akart térni a szállóba, hogy végre kipihenje magát, ám hirtelen mélységes szégyen öntötte el. Felidézte magában a végzetes napot, amikor elveszítette a legfontosabbat a számára, az azóta eltelt idő vánszorgását, és az elfogyasztott, hatalmas mennyiségű alkoholt. Minden utat végig járt gondolatban, ami Millstone felé vezette, és a véletlenek összejátszását, amik Greyportban marasztalták, a legnagyobb őrültségnek azt tartotta, hogy egy percre is elhitte egy öreg, zavarodott tengerész ostoba szavait. Elhatározta, hogy a végére jár a mendemondáknak, és hirtelen megfordulva a világítótorony felé vette az irányt. Rajta kívül senki más nem tartózkodott az utcán, leszámítva egy fiatal, részeg matrózt, aki egy viskó falának dőlve hányt. Foster undorodva fordította el róla a tekintetét.

Gondolatai annyira lefoglalták, hogy csak a meredek lejtőt mászva vette észre, hogy a nappali hűvös levegő éjjelre dermesztő hideggé vált, és sűrű köd ereszkedett a szirtre, ami a kikötő felé gomolygott. Foster elszántan kaptatott felfele, miközben a távoli erdőből bagolyhuhogást hallott, kezeit összedörzsölte, majd kabátja összes gombját begombolta. Már majdnem elérte a világítótornyot, amikor mélyről jövő borzongás környékezte meg, hisz a táj teljesen más arcát mutatta előtte, mint nappali kirándulása során.

Ahogy a szirt tetejére ért, megállapította, hogy a köd, ami az ösvényen gomolygott, majdnem teljesen eloszlott, és a felhőtlen égen ragyogó csillagok a hatalmas Holddal földöntúli fényekkel borították a kopár fennsíkot. A néma csenddel és hideg levegővel együtt kísérteties és halott volt a táj, Foster idegennek érezte magát a komor, háborítatlan helyen. Amint tekintetét a világítótorony tetejére vetette, a lélegzete is elállt a döbbenettől, mert élénk, villódzó fény vibrált az éjszakában, mintha vihar korbácsolná a tengert, az azonban tükörsima volt, mint szélcsend idején. A kikötőt elérő sűrű köd ezt a fényt eltakarta a szemei elől. Megbabonázva, ismeretlen, kényszerítő erőnek engedelmeskedve indult meg a torony ajtaja felé, és mire felocsúdott volna, már be is nyitott az áporodott szagú, sötét épületbe, ahol csak a kis ablakokon át beszűrődő holdfény szolgált silány tájékozódási pontként. Ösztönösen bezárta az ajtót maga mögött, és kezeit maga elé tartva, araszolva érte el a lépcső első fokát. A lélegzetét is visszafojtotta, mert tudta és érezte, hogy valaki más is tartózkodik a világítótoronyban, Alexander azonban nem adott életjelet, síri csend honolt a régi falak között. Foster majdnem megbotlott, amint cipőorra a kőlépcsőhöz koppant, ezért még óvatosabban, vállát a falnak vetve, csendben lépkedett felfele. A csigalépcső, mintha soha nem akarna véget érni, kitartóan kanyargott a torony csúcsa felé, és a betolakodó minduntalan attól rettegett, hogy megbotlik és összetöri magát, amint lezuhan rajta. Végtelennek tűnő percek után mégis kilépett a torony tetejét alkotó, kör alakú, vékony korláttal körbevett részéhez. Középen rácsokkal körbe zárva villódzott a jelzőfény nyugtalanító intenzitással.

Foster szíve a torkában dobogott, amint megpillantotta a tájat, Greyport belvárosának halvány fényeit, a kikötői negyedet, amit a tejszerű köd szinte teljesen elrejtett, és a tengert. Tükörsima, fekete, olajszerű felületén megcsillant a holdfény, és Fostert arra késztette, hogy egészen a korlátig lépkedjen. Először nem akart hinni a szemének, de hosszasan szemlélve felfogta, hogy nem a képzelete játszik vele, mert nem messze a toronytól egy hatalmas, sötét árny közelített a tengeren, leeresztett vitorlákkal, mégis egyenletesen haladva a szélcsendben.

Úgy siklott a szirt felé, hogy a hajótest nem korbácsolt hullámokat és a kabinok ablakai is sötétek voltak. A Fekete hajó – kiáltotta Foster és azon nyomban hátrafordult, hogy a csigalépcsőn lesietve visszarohanjon a biztonságosnak vélt kikötőbe. Ebben a pillanatban azonban olyasvalamit látott, ami határtalan, elemi rémülettel töltötte el, a fehéren világító, vakító fény egy emberi alakot világított meg. Magas, izmos férfi volt fekete kabátban, aki csuklyáját most nem húzta a fejébe, mert nem volt ki elől rejtőzködnie. Alexander csak állt a lépcsőlejárat előtt, és mereven bámulta Fostert, aki mozdulni sem bírt az iszonyattól. Nem a sárgás bőrszín és a mandulavágású szemek ijesztették meg, sokkal inkább az őrület, ami ezekben a szemekben lángolt.

Alexander lassú, de határozott lépésekkel elindult Charles Foster felé. Nem sokkal később a volt könyvtárigazgató vékony teste pörögve, és megállíthatatlanul zuhant a végtelen mélység felé, miközben a szél süvítve kísérte a háborgó hullámok közé. A Hold megvilágította a vízfelszínt, és erőtlen fényében egy hatalmas, fekete hajó alakját rajzolta ki. Fosterben tudatosult, hogy a kapitány ezúttal az ő lelkéért érkezett. Hátborzongató, nem evilági sikoly hagyta el ajkát, mert életének utolsó felismerése az volt, hogy a halálnál sokkal borzalmasabb dolgok is várhatnak rá. Üvöltött, mikor hangos puffanással nekicsapódott a sziklaszirt aljának. Holttestét elragadták a jéghideg hullámok, ahogy a tenger sötét mélysége átölelte és soha többé nem engedte már el.

A következő nap reggelén Csíkos Bob hiába kereste Charles Fostert az Ezüst Horgonyban. Mr. Stevens kitartóan lóbálta a 24-es kulcsot az öreg szeme előtt, és ismételgette, hogy vendége nem tért vissza az éjszaka folyamán. A vén tengerész zavarodottan rótta a halszagú negyedet, mígnem az éjszaka rosszullétben szenvedő matróztól meg nem tudta, hogy újdonsült ismerőse a világítótorony felé sétált. Ekkor Bob megértette mi történhetett, és jajveszékelve híresztelte a kocsmákban, hogy Fostert elragadta a Fekete hajó, ám szavára senki sem hallgatott. Sokkal inkább hajlottak arra, hogy az átutazó az éjszaka folyamán gyalogosan indult Greyport belvárosába, hogy az ottani szállodában pihenje ki a szegénynegyedben elszenvedett kellemetlenségeket. A biztonság kedvéért a hatóság emberei órákon át járták a partokat, hátha az idegen holttestére bukkannak, ám nem találtak semmit. Alexandert kihallgatták, és átkutatták a világítótornyot is, de semmi jel nem utalt arra, hogy a keresett személy ott járt volna.

Két nap múlva azonban, amikor senki sem számított rá, a hullámok partra sodorták egy vékony férfi holttestét. Azok, akik életében találkoztak vele, egyöntetűen Charles Fosterként azonosították az összezúzott tetemet.

Három nappal később kopott, szürke öltönyt viselő férfi lépett le a Greyport belvárosából érkező postakocsiról, rettenetes napja volt, ami jól látszott elgyötört arckifejezésén. Nem hagyta nyugodni jó barátja holttestének a látványa, amit a városi halottasházban vizsgált meg. Barna orvosi bőrtáskát fogott a kezében, és egyenesen a Vasmacska Fogadóba sietett, ahol a pultostól megtudakolta, merre találja a Csíkos Bob nevű öreg tengerészt. Egyáltalán nem lepte meg, hogy a keresett személy a sarokban lévő asztalnál ült, rumos poharat szorongatva. Lassan odalépett mellé, és halkan leült egy székre. Pár mondatban bemutatkozott, és gyorsan Charles Fosterre terelte a szót, ekkor Bob hadarva előadta neki mindazt, ami az utóbbi napokban történt, nem hagyva ki a Fekete hajót és annak legendáját sem. Dr. Pine lankadatlan figyelemmel hallgatta az öreg mondandóját, miközben végig az asztal lapját nézte és táskájának fülét szorongatta.

– A Fekete hajó ragadta el! Hinnie kell nekem! – Bob olyan csökönyösen ismételgette ezeket a mondatokat, hogy a türelmes Pine-nak is össze kellett szednie minden önuralmát, hogy higgadtságát megőrizze.

– Uram, ön nem tud semmit Charles Fosterről. – Az orvos Bob reszkető, vékony karjára tette a kezét, és elmesélte mindazt, ami barátját a Halál-sziklához vezette.

Bob hitetlenkedve hallgatta, hogy Foster több mint egy éve mély depresszióban és alkoholizmusban szenvedett, mióta különösen tragikus módon elveszítette élettársát. Azóta csak bolyongott a házában, és dr. Pine hosszas unszolására volt csak hajlandó útnak indulni, ám soha nem érkezett meg Millstone-ba.

– Sajnos teljesen biztos vagyok benne, hogy Charles idegei felmondták a szolgálatot és végzetes dolgot tett. Pine mélységesen megrendült a hírtől, ami a greyporti rendőrségen fogadta. Miután megkapta Foster nyugtalanító üzenetét, négy nap elteltével útnak indult, mert ösztönei azt súgták, hogy valami borzasztó dolog történhetett, amiért barátja nem érkezett meg Millstone-ba. Hiába győzködte

Bobot, hogy azon a szörnyű éjjelen Foster nyilván részeg volt, és ittasan vetette le magát a szikláról, az öregember hajthatatlanul állította, hogy Charles hozzá se nyúlt a neki felkínált rumhoz.

Az orvos később, feladva az értelmetlen győzködést, áttelepedett egy másik asztalhoz, és az utolsó Greyportba tartó postakocsi indulásáig ott is maradt. Bob az első percekben igyekezett beszédbe elegyedni vele, de kisvártatva megértette a férfi mély gyászát.

Már sötétedett, mikor dr. Pine kilépett a Vasmacska ajtaján a szabadba. A szél feltámadt, és a sötét felhők közelgő vihar ígéretét hordozták magukban. Először úgy döntött, felsétál a Halál-sziklához, azonban elvetette ezt a gondolatot, mert nem szeretett volna a csúszós és meredek ösvényen botladozni a félhomályban, és a világítótorony látványa túlságosan lehangolta. Zaklatott lélekkel csupán a mólóról tekintett fel a sziklára és a toronyra. Tudta jól, hogy Foster halála a greyporti legendák részévé válik a babonás tengerészeknek köszönhetően, de egyáltalán nem bánta, mert tudta, hogy barátjának tetszene ez a történet. Sokáig állt a mólón, a hideg szelet sem érezve, és igyekezett a látvány minden részletét megőrizni emlékezetében. Kivette kopott zsebóráját és megnézte a pontos időt, ezután jobbnak látta, ha elindul a postakocsimegállójához.

Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett a tájra. Ahogy a tengerre nézett és

a végtelen horizontot kémlelte, egy pillanatra úgy rémlett, hogy egy távoli, hatalmas, fekete hajó körvonalát látja. Megrázta a fejét és becsukta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, csak az Hold fényének ragyogását látta az egyre erőteljesebben hullámzó vízfelszínen.

A kép forrása

A novella a Black Aether 7# ben jelent meg 2017-ben.

Tovább...

Mikor az első hópelyhek lehullottak a kis Nyugat-dunántúli községben december közepén, a föld már olyan kemény volt az erős fagyoktól, hogy egy kapavágást sem lehetett volna ejteni rajta. Késő délután kezdett esni, mikor már szürkület borította az utcákat és a templom tetején lévő feszületet is elrejtette valami tejszerű homály. Csupán pár perc leforgása alatt úgy hatott az utcakép, mintha óriási szitából porcukrot hintettek volna a fagyos földre. A munkából hazafelé igyekvők dideregve és sietősen lépkedtek a járdákat borító vékony hórétegen, és az esti busz is óvatosan parkolt le a megállóban. A legszorgalmasabbak már ekkor az utcán termettek seprűvel és lapáttal felfegyverkezve, hogy a fél centis hóréteget eltakarítsák a járdáról a házuk előtt. Ezzel demonstrálva felelősségtudatukat a szomszédok előtt, miközben nagy pelyhekben, lassan hullott a hó a téli világra.

A Bokréta utca 21 –es szám alatt élő idős asszony az ablakhoz lépett és a ház előtt álló, gyengén pislákoló utcai lámpa fényénél próbálta felmérni a helyzetet a háza előtt. Abban a pillanatban, mikor félrehúzta a függönyt megpillantotta a szomszédját, Lovas Fecót, aki épp hazafelé sietett. A köpcös, 65 év körüli férfi nehezen tudta megőrizni egyensúlyát és Margit az ablakból tisztán látta, hogy egyszer majdnem fenékre ült az ő háza előtt. Az esést csak kezeinek vad kapálózásával tudta elkerülni, ami igencsak mulatságosan hatott a meleg szobából nézve. Az öregasszony széles körben híres volt kedvességéről és melegszívűségéről, most azonban mégsem tudta letörölni az arcán elterülő, kárörvendő mosolyt. Gyorsan visszahúzta a függönyt, nehogy Fecó észrevegye, közben komolyan foglalkozni kezdett a gondolattal, hogy ő maga is kimerészkedik a kellemetlen hidegbe és lesöpöri a havat a járdájából. December 4 –én havazik először az évben, ez igazán szokatlan - gondolta, miközben visszasétált az ágyául szolgáló heverőre, majd leült a sötét kockás plédre, amivel gondosan letakarta azt. Ebben a világban már minden szokatlan – toldotta meg a gondolatot és bekapcsolta a tv-t, teljesen megfeledkezve az egyre sürgető kinti munkáról. A barna foltos kutya és a szürke macska mintegy varázsütésre mellette termettek, Margit pedig meg sem próbálta lezavarni őket a padlóra, hisz a nyomokból mindig megállapította, hogy az állatok azonnal birtokba veszik a fekhelyet, amint ő kiteszi a lábát a kis házból. A sötét színű, fém kályhából kellemes meleg áradt, a tévésorozat monoton beszédfoszlányai pedig fátyolként eresztették az asszonyra az álmot.

Margit később a híradó főcímdalára riadt fel és amennyire fájós dereka engedte azonnal felpattant. A kutya és a macska szemrehányóan néztek rá, amiért felverte őket békés szendergésükből. Az idős asszony nem halogathatta tovább a munkát, melegen felöltözött és elindult a kijárat felé, de az állatok a leghalványabb jelét sem mutatták annak, hogy követnék agg gazdájukat a hideg levegőre.

Ahogy a hálószobából belépett a konyhába keserű szomorúság íze költözött Margit szájába. A konyhaszekrényen, a számos gyógyszeresüveg mellett felnyitott boríték hevert, benne Juli, az unokája levele, amiben tudatja szeretett nagymamájával, hogy nem tudja vele tölteni a Szentestét.

- Dolgoznom kell, a főnök nem enged el – a fiatal nő hangja leplezetlen csalódottságot sugárzott, miközben telefonon beszélt nagyanyjával pár napja. Hogy csavarodna össze a bele az ilyen szívtelen rabszolgahajcsároknak – Margit minden erejét összeszedve, magában tartotta a véleményét Juli főnökével kapcsolatban.

- Hát nincs annak a nőnek családja? – Kérdezte helyette szomorúan.

- Sajnos most az üzlet előbbre való. De jövőre biztos együtt töltjük az ünnepet!

- Jövőre én már a temetőben leszek, kislányom!

- Tavaly is ugyanezt mondtad! - Juli hangszíne már mosolygósra váltott és ez némileg megenyhítette az idős asszonyt is.

Most, a hólapátolás előtt a konyhában állva Margit tekintete az asztalra siklott, amit fenyőágak, gyertyák és díszek foglaltak el, egy adventi koszorú elengedhetetlen kellékei. Úgy tervezte, elkészíti az ünnepi jelképet és minden vasárnap meggyújt egy gyertyát, ezzel várva a Karácsonyt, de leginkább az unokája érkezését, hisz a sors kegyetlen fordulatainak köszönhetően csak ők maradtak egymásnak a családból. Juli Németországba költözött, Margit pedig maradt a kis házikóban, ahol mindig is élt. Kezében a seprűvel most mégis úgy döntött, nem fogja elkészíteni a koszorút, csak az asztal jobb szélére tolta az alkotóelemeket, ahol sosem szokott senki ülni, ő maga pedig mindig a bal oldalon étkezett. A sarokban az az utálatos kampósbot meredezett, amit Juli küldött neki, hogy azzal közlekedjen, ha boltba vagy orvoshoz megy. Margitnak egyáltalán nem tetszett a sötétbarna bot, úgy vélte igazi banyává változtatná a megjelenését, és különben is, idén még egyszer sem esett el.
Sálat kötött az arca elé és fáradt, bánatos mozdulatokkal kilépett a szabadba. Már az udvaron, a ház fala mellett botorkálva is érezte a feltámadó szél csípős hidegét, amikor viszont kiért a nyílt utcafrontra már egyenesen reszketett. A levegőben füst illata érződött, ahogy minden házban erősen fűtöttek. Margitot vékonnyá és apró termetűvé érlelte a kor, hajdan volt szálfa termete is a múlté volt már. Enyhén meggörnyedve, a seprű nyelét szorongatva csukta be a zöld utcaajtót maga mögött. Az egyre sűrűbben hulló hópelyhek és a késő esti sötétség miatt igencsak meregetnie kellett a szemeit, hogy lásson is valamit, hisz szemüveget mégsem vehetett ebben az időben. Legnagyobb megdöbbenésére a kis háza előtt lévő járdát és a kapuhoz vezető vékony utat is gondosan letisztította valaki. Ráadásul pár perce, hisz még alig látszottak a rendíthetetlenül eső pelyhek a talajon.

- Margitka, már ellapátoltam a havat, tessék szépen bemenni, nehogy elessen! – Lovas Fecó, a szomszéd kiabált a háza kapujából a döbbent idős asszonynak.

- Nagyon köszönöm Fecó! - Margit vékony hangját elkapta a szél és hiányosan ugyan, de a szomszéd férfi füléhez repítette. Az vigyorogva integetett neki, pirospozsgás, pufók arca és nagy, őszes bajusza tényleg szívélyes megjelenést kölcsönzött neki.

Margit integetett a férfinak és visszasétált a házba. Mosolygott, hisz igazán jól esett neki szomszédja figyelmessége és a tudat, hogy megúszta a fárasztó munkát a mínuszokban. Kedvelte Fecót, bár a rendszeres kocsmalátogatásait nem szívlelte. Még hogy én fogok elesni, mikor ő a sok bortól biciklistül az árokban kötött ki, ahol alaposan összecsipkedte a csalán a nyáron - jutott eszébe a pletyka, amit az orvosi rendelőben hallott. Ezzel együtt nagyon jó viszonyt ápolt Fecóval, valamint a község apraja-nagyjával. A gyerekek sokszor betévedtek az udvarába, ilyenkor mindig akadt a konyhaszekrényben egy kis sütemény vagy cukorka nekik. Mikor a jó időben a háza előtti padon ücsörgött, szinte mindenki megállt mellette egy két szóra. A Karácsony közeledtével mégis egyre inkább mardosta a magány, harapófogóként tépkedve érzékeny lelkét.

A konyhában a kutya és a macska már éberen fogadta az idős asszonyt, aki levette fekete kabátját és a sötétkék kendőjét kötötte ősz hajára. Ez volt a kedvence és ezekben a szomorú napokban minden apróságot megragadott, ami jobb kedvre deríthette. Visszadőlt a heverőre, és úgy ahogy volt, ruhástól elaludt és reggelig fel sem ébredt.

A decemberi napok egyhangúan peregtek, mint egyforma homokszemek a rostán. Margit élt, evett, ivott és aludt. Kétnaponta elsétált a Fő téren lévő étkezdébe, ahol kis éthordójában hazahozta a napi menüt. Juli ragaszkodott hozzá, hogy minden napra szállíttasson házhoz ételt nagymamájának, de az idős asszony egyre csak makacskodott. Kijelentette, hogy majd Juli gyomra is madár méretűre zsugorodik ebben a korban és foggal-körömmel fog ragaszkodni a kétnaponta beiktatott sétákhoz. Margit élvezte a friss levegőt és az utcán mindig találkozott valakivel, akivel elbeszélgethetett pár percet. Abba volt csak hajlandó belemenni, hogy ha nagyon jegessé válik az út, akkor az ételhordó futár hozhatja az ebédjét.
A hónap végéig csupán egyetlen aggasztó eset zökkentette ki az öregasszonyt a megszokott kerékvágásból. Egy keddi napon, mikor a postással beszélgetett a konyhában teázva, sehogy sem jutott eszébe a férfi neve. Szinte kétségbeesetten igyekezett felidézni a vidám levélkézbesítő nevét, akivel szinte minden héten leülnek egy kis beszélgetésre, de sehogy sem sikerült neki. Szinte görcsösen ügyelt rá, hogy kerülje a postás néven szólítását és valóságos megkönnyebbülést érzett mikor az kilépett az utcaajtón. Annyira nem hagyta nyugodni az eset, hogy még aznap délután elsétált a legközelebbi vegyesboltba és azzal az ürüggyel, hogy Karácsonyra szeretne meggylikőrt vásárolni, a postásra terelte a szót.

Marika, a boltos csakhamar közölte, hogy Imre tegnap vásárolt nála két üveg bort és panaszkodott, hogy rengeteg karácsonyi üdvözlőlapot kell kihordania. Margit sóbálvánnyá dermedve vette tudomásul, hogy egy ilyen gyakori nevet képes volt elfelejteni, szinte biztosra vette, hogy megint elmulasztotta bevenni a gyógyszerét. Ahogy azonban hazafele sétált ez a feszültség némileg enyhült és halkan dúdolászva etette meg a háziállatait a konyhakövön.
Közvetlenül a Karácsony előtti éjszakákon Margit különös, felkavaró álmokat látott, amik olyan elevenül és élethűen hatottak, hogy ébredés után hosszú perceknek kellett eltelnie, mire az asszony visszazökkent a valóságba. Napközben is sokszor eszébe ötlöttek a szokatlan álmok, egy alkalommal annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy a sütőben készülő sütőtökről is elfeledkezett. Csak a kellemetlen égett szagra riadt fel és a nap hátralevő részében bosszankodva takarított és szellőztetett a kis konyhában.

Éjszaka viszont megváltozott a ház jelenlegi képe. Az egyedül árválkodó heverő mellett még egy állt, ahogy a mostani ruhásszekrény helyét is egy jóval nagyobb foglalta el. A fal színe sem halványsárga volt, hanem fehér, a kandalló helyett cserépkályha adta a meleget. A konyhában az asztal körül négy szék állt, a modern sütőnek nyoma sem volt, egy fehér zománcú sparhelt tündökölt ragyogóan tisztán az ablak alatt.

Minden álom úgy kezdődött, hogy Margit a sparhelt mellett állt és a fazékban rotyogó levest kevergette, majd kinézett az ablakon és a havas udvar képét látta. A Bogáncs nevű, puli keverék kutya nagy szökkenésekkel játszott a térdig érő hóban, a csűrben tetemes mennyiségű tűzifa sorakozott. Margit kitűnően látott és a mozgás sem esett nehezére. Ruganyosan a konyhaszekrényhez lépett egy kanálért, mert a levesből, megfújta és megízlelte azt. Ahogy a meleg lé felmelegítette, elégedettség áradt szét benne. Híresen jó szakács volt világ életében. Ránézett kanalat tartó kezére, ami nem volt májfoltos és a bőre sem volt fehér és szinte átlátszó. Egészséges, fiatal kézfejet látott, aminek egyetlen éke a sárga arany jegygyűrű volt. Ezután hirtelen kinyílt az ajtó és a férje, Tamás lépett be rajta egy embernagyságú fenyőfával. Boldogan mutatta a fát Margitnak, aki már látta maga előtt, hogy milyen szép karácsonyfájuk lesz abban az évben. Tamás magas volt, erős és jóképű. Amíg a betegség le nem gyűrte hihetetlenül jó egészségnek örvendett.
Ezután az álom kétféleképpen folytatódott. Egyik éjszaka Margit azt látta, hogy lányukkal, Ilonkával ülnek együtt az asztalnál Szenteste, miközben a lakásban a fenyő semmihez sem hasonlítható, finom illata keveredik az ünnepi menüével. Másik alkalommal Juli, az unokájuk ül az egyik széken, Ilonkával szemben. Margit akkora boldogságot érzett ekkor, hogy azt kívánta, bárcsak megállna az idő és örökre ott maradnának a meleg konyhában és karácsonyi dalokat énekelve köszöntenék a kis Jézus születését. Ennek a csendes boldogságnak mindig az ébredés vetett véget, ekkor az idős asszony a halványsárga falszínű szobában találta magát az egyedül árválkodó heverőn. Csak a barna foltos kutya és a szürke macska voltak mellette, akik némi vidámságot csempésztek magányos óráiba.
December 24 –én, mikor a legtöbben már behúzódtak a meleg házaikba és már csak a rokonokat várták az ünneplés megkezdéséhez, Margit délutáni pihenése során borzalmas álmot látott. Ismét a tűzhely mellett állt és levest főzött, de ahogy az asztalra nézett meglátta, hogy csupán három teríték van rajta. Gyanakodva lépett a hálószobába, ahol Tamás a nagy, szürke fotelban ülve könyvet olvasott. Már nem tűnt olyan erősnek, mint korábban és arcát is számos ránc barázdálta. Az egyik heverőn egy fiatal lány pihent, az unokájuk, Juli. Ekkor Margit megértette, hogy Ilonka nem jön idén Karácsonykor. Nem jöhet, mert Ilonka nincs többé, meghalt. Ez a hatalmas veszteség indította el Tamást a betegség útján és azóta kezdett el az asszony keze is remegni. Ahogy ott állt az ajtóban és férje szemébe nézett, szinte a világűr hidegsége költözött a bőre alá, megszédült és érezte, hogy teste zuhan, egyenesen a kemény konyhakő felé. Mielőtt csontjai a kövön koppantak volna Margit idős teste felriadt a heverőn. Szeme könnyes volt és igazán zavarodottnak érezte magát, ahogy újra átélte a múlt nagy csapásait. Szinte nem is gondolkodott, robotszerű mozgással felhúzta fényes szárú csizmáját, felvette fekete kendőjét és kabátját, majd elindult a ház kijárata felé. Útközben felvette fekete olvasóját, melynek végén ezüst színű feszület lógott és kabátja zsebébe süllyesztette. Az ajtó mellett meglátta a kampósbotot, amit maga sem tudta miért, de magához vett. Úgy tűnt neki, hogy szinte a világ minden baja az ő vállát nyomja, amitől tartása még hajlottabbá vált. A bot sima fa felülete némileg megnyugtatta és gondolkodás nélkül kilépett az udvarra. Már sötét volt, csak a korábban hullott, fagyos hó koszos-fehér színe ütött el az egyhangú környezettől. Az asszony az utcaajtó felé indult, botjára támaszkodva, teljesen megöregedve. Lehelete fehér páraként úszott a levegőben.

Tudta, hogy a temetőbe kell mennie, ahol Ilonka és Tamás fekszik. Velük akart lenni, a sírjuknál imádkozni. Tudta, hogy a temető a templomtól nem messze fekszik, ezért felnézett és a tornyot kereste, ami egyáltalán nem látszott a sötétben. Megrázta a fejét és nem ismert magára, amiért támpontra volt szüksége a községen belüli közlekedéshez. Elindult balra, lassan, óvatosan lépkedve hagyta el Lovas Fecó házát és folytatta útját a Bokréta utcában. A legtöbb ház előtt autók sorakoztak, közeli és távoli rokonok gyűltek össze az égőkkel feldíszített ablakok mögött. Az udvarokon, vagy a ház előtt feldíszített élő fenyők pompáztak megtörve az esti sötétség uralmát. A kéményekből füst szállt a súlyos felhőkkel eltakart ég felé és Margit egyre csak sétált tovább, amerre a temetőt sejtette. Az utca végén bizonytalanodott el először, mikor a Bokréta Kocsma elé ért. Eszébe jutott, hogy Tamás néha betért ide, de sosem ivott többet két fröccsnél. Kártyázni szeretett és beszélgetni. Néha Ilonkát is magával vitte, aki énekelt és bodzaszörpöt kapott.
Margit rövid tanakodás után jobbra indult, a Kossuth utcán folytatva útját. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy miért ilyen fontos a temetői látogatás, de lábai egyre vitték előre a dermesztő hideg ellenére. Meglátta a házat, ahol Tamás született és felnőtt. Anyósa képe is emlékezetébe villant, a látszólag mogorva, ám aranyszívű asszony mindig saját lányaként bánt vele. Az emlékek hatására Margit didergése alábbhagyott, teljesen elmerült egy régi világ édes emlékében. Látta saját magát kislányként, ahogy az ártézi kútnál locsolták egymásra a vizet a barátnőivel nyáron és tinédzserként az azóta bezárt Kossuth Élelmiszerbolt előtt vitatták meg az élet nagy dolgait.

A Kossuth utcára merőleges Fő utcát kereste, de sehogy sem találta. Helyette a Viola utcán kanyarodott balra, majd úrrá lett rajta a kétségbeesés. Egyszerűen elfelejtette, merre van a templom és a temető. Megállt és botjára támaszkodva gondolkodni próbált. Hideg könnycseppek gördültek végig az arcán mikor tudatosult benne, hogy nem csak szeretteit veszítette el örökre, hanem az emlékezőképessége is cserbenhagyta. Bekopogni, megszégyenülten kérdezősködni egy háznál sem akart, ezért lassan megfordult és hazafele vette az irányt. Az első lépések után kövér hópelyhek kezdtek hullani a magasból és Margit magabiztosan szorította meg botja fejét. Ess csak, most már nem fogok elesni - gondolta és elhatározta, hogy otthon bizony kitekeri a nyakát annak a meggylikőrös üvegnek. Bolond öregasszony lettem – egyre csak ez a gondolat cikázott a fejében ahogy lassan, óvatosan lépkedett a karácsonyi nyugalomban pompázó utcán. A hó már vékony rétegben beborította a talajt, Margit mégsem csúszott el rajta. A Pásztorok keljünk fel című dalt dúdolta, mikor hangfoszlányokat vélt hallani a háta mögül. Először nem vett tudomást a jelenségről, de mikor egyre hangosabban hallotta a saját nevét és egy kutya ugatását, kénytelen volt abbahagyni az éneklést. Hátrafordult és ebben a pillanatban érte utol a saját kutyája, aki vidáman csaholva szaladgált körülötte. Margit halálra rémült, mikor azt hitte az ajtót sem zárta be maga után és az eb azon át iramlott utána az utcára.

- Margitka! Margitka álljon meg! – Lovas Fecó szaladt felé csúszkálva a járdán.

- Hála az Istennek, hogy megvan, már annyira aggódtunk magáért!

- Értem? Kik aggódtak értem? - Margit a döbbenettől alig tudta kiejteni a szavakat.
Ekkor bukkant fel az utca sarkán a magas női alak és rohanva közelített az asszony és a férfi felé.

- Juli! – az öregasszony nem akart hinni a szemének, de valóban az unokáját látta maga előtt.
A lány átölelte nagymamáját és sírva fakadt.

- Hová indultál nagymama? – Kérdezte szipogva.

- Hát a temetőbe!

Juli elmesélte Margitnak, hogy hiába hívta őt a mobiltelefonján, az ki volt kapcsolva, az idős asszony nyilván elfelejtette feltölteni. Az unoka nemrég érkezett haza Németországból és halálra rémült, mikor nagymamáját nem találta a házban. Azonnal átrohant Fecóhoz, aki látta a ház előtt botorkáló asszonyt és együtt a keresésére indultak.

- A főnököm megbetegedett, valami emésztőszervi problémája akadt. – Felelte Juli a kérdésre, hogy miként jöhetett mégis haza.
Ennek tényleg összecsavarodtak a belei – Gondolta rémülten Margit és csak remélni merte, hogy nem ő átkozta meg a német üzletasszonyt.

Miután Juli és Fecó kifújták magukat megígérték Margitnak - aki ragaszkodott hozzá – hogy elkísérik a temetőbe, még a kutyát is bevitték magukkal, aki abbahagyta az ugatást is megdöbbenésében.
Fecó felkereste a felesége sírját, míg Margiték Ilonka és Tamás végső nyughelyénél állva imádkoztak. Az olvasó is előkerült és az öregasszony feltett szándéka volt, hogy az egész rózsafüzért végig mondja, de a hideg miatt erről sikerült lebeszélniük.

Visszasétáltak Margit házához és Fecót is behívták. A magas, tagbaszakadt ember alig tudta leplezni meghatottságát, amiért nem kell egyedül lennie Szenteste. Egy korty alkoholt sem ivott.
Azon az éjjelen Margit és Juli nem aludtak, helyette ellkészítették az adventi koszorút és meggyújtották a gyertyákat. A fiatal nő hozott magával ételt és italt, bár Margit szerint a meggylikőrnél nincs finomabb ünnepi alkohol. Hosszasan beszélgettek, a kályhában égett a tűz, az állatok a heverőről figyelték őket.

Régi fényképek kerültek elő, elfeledettnek hitt történetek elevenedtek meg.
Így történt, hogy ezen a kivételes Szentestén kitárult a kapu, amin át a múlt egy éjszakára visszaszökött a jelenbe.

A kép forrása

Tovább...

A greyporti kikötő sötét titkai, a világítótorony titokzatos lakója, a sötét óceán hívogató mélysége. A fekete hajó kegyetlen kapitányának vérfagyasztó története.

Rólam