Távoli Kunyhó

Jéghideg, fagyos szél süvített végig a fák között az erdőben, megállíthatatlanul betörve a Marshall temető mohával fedett, kopott kriptái és fejfái közé. A sírkertben lévő bokrok tehetetlenül, groteszk táncot jártak a gazzal benőtt ösvények között. A Wind Meadow-tól északra fekvő, 1800-as évek elején létesített temetőbe már régóta nem temettek el senkit. Fejfái elhagyatottan meredeztek az egyre növekvő gyom és gaz között, a legtöbbjükön már a neveket és az évszámokat sem lehetett elolvasni.

A sírkert legalább félórányi sétára volt a város utolsó házaitól, közvetlenül az erdő mellett. Vastag, magas kőkerítés vette körbe, a főbejárata tekintélyt parancsoló kovácsoltvasból készült. A kerítésből több helyen hiányoztak a kövek, a hátsó bejárat közelében pedig egy nagyobb szakaszon le is omlott. Számos rémmese keringett az ódon helyről, amiket főként a gyerekek vettek komolyan, éjszakai bátorságpróbák színhelyévé téve a temetőt.

Egy terebélyes tölgy ágán tanyát verő bagoly olyan hangosan és váratlanul vijjogott fel, hogy a tizenegy éves Charlie Thomson riadtan felszisszent, majd elemlámpájával gyorsan a hang forrása felé világított.

– A kis beszari, nézzétek már, összecsinálta magát! – Frank Taylor hangosan vihogott és egy üresen tátongó kripta belsejébe dobta elszívott cigarettáját. Két magas, csinos lány állt az amerikai foci csapat izompacsirtája mellett, akik lelkesen szurkoltak a városi csapat meccsein. Frank viccesnek szánt beszólása után ők is kuncogni kezdtek.

– Ha nem tudtok kussolni, húzzatok innen a picsába! – A hat főből álló csapat élén haladó Andrew Morris hangja egyszerre volt szigorú és parancsoló. Huszonkét évével ő volt a legidősebb, de nem csak kora miatt vált a csapat vezérévé. Legendás volt Wind Meadow fiataljai körében, de a felnőttek előtt se volt ismeretlen a fiú neve. Számos ittas randalírozás, rongálás, egy esetben pedig a Baltimore street–i vegyesbolt éjszakai kirablása, majd felgyújtása öregbítette kétes hírnevét, amit Charlie Thomson bátyjával, Steve-vel hajtott végre. Kizárólag a Morris család összeköttetéseinek köszönhették, hogy az ügynek nem lett komolyabb következménye, hisz Andrew nagykorúként már a börtönt kockáztatta. A két fiú ezen az éjszakán is egymás mellett sétált a Marshall temetőben, a leghírhedtebb kripta felé véve az irányt. Ahogy közeledtek az előre megbeszélt úti céljukhoz, a síremlékek mellett műanyag tálkák és üres konzervdobozok jelezték, hogy valaki mégis rendszeresen járkál a múlt elfeledett emlékei között.

– Az a dilinyós Rachel már ezer éve eteti itt a kóbor dögöket – súgta oda Frank Nancy Barker–nek aki a balján állt. Barbara Adams erre kíváncsian közelebb hajolt a fiúhoz, aki kihasználva népszerűségét és vonzerejét igyekezett mindig úgy elhelyezkedni a lányok között, hogy legalább egyikükhöz mindig hozzáérhessen. Frank, aki időnként nagyokat kortyolt a kezében szorongatott whisky–s üvegből ezen az éjszakán úgy döntött, hogy inkább a két lány kabát alatt domborodó melleihez szeretne közelebb kerülni, és kicsit rájátszva a részegségre, még közelebb húzódott hozzájuk.

A barna zsák mélyén gubbasztó fekete macska sorsába beletörődve, egyre ritkábban nyávogott, Andrew, aki szorosan befogta a zsák száját tudomást sem vett a panaszos hangokról.

1985. október 31-én éjjel, mikor Wind Meadow városában az összes gyerek aludni tért, elfáradva a szomszédok végig látogatásától és teli hassal a kapott édességektől, az elhagyott erdőszéli temetőben a hat fiatal elérte úti célját. A monumentális kripta díszes faragványai már megkoptak, de a Garrett család neve még könnyen kiolvasható volt a márványtáblán. A városban rengeteg mendemonda terjengett a családról, a sátánian gonosz családfőről és nem kevésbé kegyetlen famíliájáról, akik több mint 100 évvel ezelőtt éltek ezen a környéken. Azt senki sem tudta megmondani, hogy valóban Garrett-ék gyilkolták-e meg az öt eltűnt gyerekeket, minden esetre a gyanú árnyékát soha nem tudták lemosni magukról.

A kripta előtt állva a négy újonc megborzongott, a lányok Frank-be karoltak és már korántsem voltak olyan vidámak, mint pár perccel korábban. Charlie Thomson riadtan kémlelt körbe a kőszobrok, kripták és keresztek rémítő közelségében. Nem mert közelebb lépni a rettegett kriptához, inkább a többiektől lemaradva megállt az ösvényen. Andrew és Steve, mintha semmitől nem félne, a síremlékhez lépett és ünnepélyes, lassú mozdulatokkal meggyújtott három gyertyát a kripta szélvédett szegletében.

– Te csak maradj hátul és őrködj! – vakkantotta Frank Charlie-nak, aki egyáltalán nem bánta, hogy lemarad az eseményekről. Valójában ekkor már tudta, hogy nem akar a csapathoz tartozni, és ha lett volna bátorsága azonnal hazaszaladt volna. Ezt azonban nem merte megtenni, a sötét temető egyedüli átszelése és a többiek csúfolódásától való félelme maradásra kényszerítette. A macskáról sem volt tudomása egészen addig, amíg meg nem hallotta a nyávogást a zsákban. A saját kedvencére gondolt és örült neki, hogy gondosan bezárta a szobájába, mielőtt bátyjával elindultak volna a késői találkozóra. Egy szó nélkül visszasétált a legközelebbi kriptáig, majd hátát a hideg kőfalhoz nyomva csendesen várakozott a többiekre.

Fülsértő nyávogás hasított a csendbe, mikor Andrew a nyakánál megragadva kivette az elcsigázott macskát a zsákból. A fekete állat kitágult pupillákkal, rémült tekintettel pásztázta környezetét, miközben minden megmaradt erejét összeszedve rángatta testét, harapni és karmolni próbált mintegy megérezve a szörnyű sorsot, amit elrablói szántak neki. Esélye sem volt a menekülésre, Andrew és Steve a Garrett kriptát körbe vevő, alacsony vaskerítéshez kötözték a felborzolt bundájú macskát. Steve, valamint Frank a hölgykísérőivel egyenesen rá világítottak elemlámpáikkal.

Andrew elővett a zsebéből egy gyűrött papírlapot, ami az ő kusza betűivel volt teleírva. Megköszörülte a torkát és hangosan olvasni kezdte a beszédét Halloween-ről, mikor megnyílik a kapu az élők és holtak világa között, a Garrett család kapcsolatáról az ördöggel, majd a gyerekek eltűnésére is kitért. Mikor annál a bekezdésnél járt, ami a gyerekek megkínzásáról és meggyilkolásáról tárt fel borzalmas részleteket, akkor ütötte meg fülüket először a hang, ami leginkább állati morgásra hasonlított.

– Jézusom, ez meg mi volt? – sikoltotta Barbara, majd ösztönösen megragadta Frank karját.

– Mit tudom én, biztos egy kóbor kutya, de te csak bújj ide Frank bácsihoz, majd ő megvéd tőle! – Frank hangosan felröhögött és szorosan magához vonta a rémült lányt.

Andrew hangja alig észrevehetően megremegett, de folytatta az olvasást, áttérve egy érthetetlenül megfogalmazott, buta hangzású, szertartásszerű liturgiára, amit fennhangon adott elő hallgatóságának.

– Most pedig megidézzük Robert Garrett lelkét – miközben kiejtette a szavakat, előhúzott kabátja mély zsebéből egy hosszú, éles kést, Steve elemlámpájának fényénél a magasba emelte, majd a folyamatosan mély hangon nyávogó macska nyakához érintette a hegyét. A hold elől elúsztak a vékony fátyolfelhők, így a csillagok fényével együtt sikerült gyenge világítást adnia a szörnyű jelenetnek.

– Vérét vesszük ennek az élőlénynek, aztán… – a morgás ezúttal közvetlenül a Garrett kripta mögül zengett fel vészjósló közelségből, hatására Andrew ijedten hátraugrott kicsit, és kiejtette kezéből a kést.

– Inkább húzzunk el innen haver! – Steve kezében megremegett az elemlámpa.

– Ha beszartál egy rühes kutyától, akkor szaladj csak! – Andrew leplezetlen megvetéssel nézte a többieket, akik hátrálni kezdtek és riadtan pásztázták lámpáikkal a kriptát és az azt körülvevő bozótost. Andrew azonban a helyén maradt, felvette a kést és színpadias mozdulattal magasba emelte, miközben a macska felé fordult felemelte a tekintetét, mintha felsőbb hatalmakhoz fohászkodna, ahogy a filmekben látta.

Steve, aki a fiú mögött állt, elemlámpájával követte a kés útját a levegőben és a fénysugár hirtelen megvilágította az alakot, ami a kripta tetején állva, néma csendben figyelte őket. A látvány villámcsapásként érte Steve–t, aki éles hangon felkiáltott.

– Ott van! – a lábai földbe gyökereztek a sokk hatására.

Minden villámgyorsan zajlott, a lény Andrew-ra vetette magát és iszonyatos sikolyok közepette, pengeéles fogaival halálra marta őt. Steve hátrálni próbált, de ijedtében megbotlott és hanyatt esett. Ezután még egy utolsó, kétségbeesett kiáltást hallatott, mielőtt a szörny örökre elcsendesítette.

Frank a két lánnyal kicsit messzebbre jutott, de ők sem kerülhették el a végzetüket. A lény egyszerre sodorta el mindhármukat és gyors, kegyetlen halált mért ki rájuk, vérfürdővé változtatva a környező sírhelyeket.

Charlie Thomson, mikor meghallotta Andrew iszonyatos sikolyait egész testében reszketni kezdett. Minden bátorságát összeszedve, szaporán véve a levegőt megtett pár lépést a hangok irányába. Elemlámpájának fénye egy pillanatra megvilágította a borzalmas jelenetet és szemtanúja lett annak, ahogy egy hatalmas, állatszerű lény Frank mellkasát marcangolja. A fiú sikoltani sem mert, azonnal futásnak eredt, lámpájának fénye vadul ugrált a fejfák hideg kőfelületén. Nem tudhatta mi történt, de abban biztos volt, hogy valami szörnyűség, amit már egyáltalán nem tudott elviselni a sötét temetőben. Kirontva a kapun egyenesen az erdő felé vette az irányt, többször elesett, mert futás közben minduntalan hátrapillantott. Aggódott a bátyjáért, sírt és szipogott, de nem tudott volna visszamenni érte.

1985 októberének utolsó éjjelén, az első igazán hideg szelekkel együtt valami rettenetes, valami vérfagyasztó érkezett Wind Meadow-ba. Abba a városba, ahol a többség éjszakára sem zárta kulcsra az ajtókat és emberemlékezet óta nem történt erőszakos haláleset, minden megváltozott a mészárlás után. Az első sokk után a félelem mélyen berágta magát az emberek szívébe, ahonnan már nem is költözött ki többé.

A Halloween-t követő reggelen Rachel Gillis a szokásosnál korábban érkezett meg a temetőbe. Az alacsony, sovány asszony már elmúlt 68 éves, mégis gyorsan és határozottan haladt a jól ismert ösvényeken, élelemmel és vízzel tele edényekkel felszerelkezve. Sötétszürke, kopott kabátot viselt és kinyúlt, fekete kötött sapkát hordott, ami az év szinte minden napján a fején díszelgett. Ez alkalommal, mint minden évben Halloween után, szorongással vegyes félelemmel lépett a sírok közé. Mivel saját gyermeke nem volt, így a gazdátlan állatokat óvta anyai szeretettel, és sok kedves állata esett már az állatkínzók áldozatául. Az öregasszony időnként ellátogatott a városházára, hogy felhívja a vezetők figyelmét a kegyetlenkedésekre, nem riadt vissza a hangos jelenetektől, meg a csípős megjegyzésektől sem, de ezeket egyáltalán nem bánta meg. A szégyen leghalványabb pírja sem jelent meg az arcán, mikor a biztonsági őrök kivezették őt az épületből.

Nagy levegőt véve, a hátsó bejárat felől közelítette meg a Garrett kriptát, ami az átkozott szadisták megszokott törzshelye volt. A csípős hajnali széltől kipirult arccal és szipogva lépkedett a gazcsomók között, mikor hirtelen egy nagy, zsemleszínű kutya rohant oda hozzá. Rachel kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az állatot, mikor észrevette, hogy annak orra és szája körül véres a szőre. Gyorsan visszarántotta a kezét, miközben lábai reszketni kezdtek, mert azonnal az állatkínzók újabb áldozatára gondolt. Sietve tette meg az utat, ami az ominózus síremléktől elválasztotta, és már messzebbről látta a kutyákat egy terebélyes bokor mellett, a kripta bejáratával szemben. Az állatok nagy érdeklődéssel álltak körül valamit, amit folyamatosan szimatoltak és bökdöstek orrukkal. Rachel feléjük vette az irányt, miközben hangosan szidta a nyomorultakat, akik Halloween-kor kegyetlenkednek.

Mindenre fel volt készülve, csak arra a látványra nem, ami ott fogadta: a három kutya húscafatokat szagolgatott és nyalogatott, pofájukat vér borította és a közeledő nőről alig vettek tudomást. Andrew Morris megcsonkított, vérbe fagyott teteme feküdt a fűben, szeme leírhatatlan iszonyatról és fájdalomról tanúskodott. Ruhái véres rongyokként lógtak, akárcsak a hús a mellkasán. Az öregasszony hisztérikusan felsikoltott és a szíve majdnem megállt rémületében miközben ösztönösen hátrálni kezdett.

– Istenem, Istenem! – ahogy a szavakat ismételte, bőre hófehérre vált, egész testében reszketni kezdett. Idegesen járatta körbe tekintetét, ekkor meglátta a fekete macskát a kerítéshez kötözve. Az állat még élt és halkan nyávogni kezdett, de Rachel-nek nem voltereje ahhoz, hogy eloldozza. Az öregasszony a kriptafalába kapaszkodva hányni kezdett és nem hiányzott sok ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. Amint sikerült kicsit összeszednie magát, még egyszer idegesen körbenézett a temetőben, de a kopár fejfák és kripták között nem látott semmit, ami mozgott volna, és veszélyt jelenthetett volna rá. A rosszullét újabb hullámaival küzdve, vacogó fogakkal sietett el a temetőből, egyenesen a város felé véve az irányt, ahol a rendőrségen sírva, sokkos állapotban hadarta el az őrmesternek, mit talált a Marshall temetőben.

***

Három nappal a gyilkosságok előtt sűrű, sötét felhők takarták el az eget Wind Meadow fölött, gyakran hideg, apró szemű esővel öntözve a szürke háztetőket.

John Harrison fekete esernyőjét összecsukva, dideregve lépett be a város szélén álló házukba, majd levetette a cipőjét az ajtó mellett. A neszre elcsigázott, vékony női hang reagált az emeletről, mire John fiatalosan felsietett a lépcsőn, duplán szedve a fokokat.

A hálószobába benyitva meglátta feleségét, Mathilde-ot, aki falfehér, beesett arccal, elcsigázva feküdt az ágyban. Az éjjeliszekrényen gyógyszeres dobozok és üvegek sorakoztak, a szoba levegőjének nehéz, betegséggel teli szaga volt. Az asszonynál két éve diagnosztizálták a gyilkos kórt, azóta orvos férje minden erejével a gyógyulásáért küzdött. Októberben tértek vissza hosszabb ideig tartó, ázsiai utazásukról, amitől John túl sokat remélt. Az ottani orvosok és bölcs öregek számos titkos gyógymódot tártak fel az alternatív orvoslásra fogékony férfi előtt, a végső megoldást mégsem hozták el.

– Hogy érzed magad? – John leült az ágy szélére és kezébe vette a nő vékony, kissé ráncos kezét.

– Kicsit jobban, az altatótól tudtam aludni. – a nő őszülő haja gondos kontyba volt fogva, szép arca a betegség ellenére is megőrizte nemesi vonásait. – Megetetted már?

– Még nem, de rögtön lemegyek hozzá. – ezzel a férfi megcsókolta a törékeny termetű Mathilde-ot, és mosolyogva kisétált a hálószobából. Magas, izmos termetét az évek alatt is megőrizte, korára leginkább teljesen ősz hajából és az arcán elmélyülő ráncokból lehetett következtetni.

Egyenesen a konyhába ment, a hűtőből kivette és előkészítette a húst, amit egy nagy fém tálba helyezett, ezután visszasétált a nappaliba, kulcsra zárta a bejárati ajtót és kinézett az ablakon. Miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem figyeli ténykedését, lenyomta a pince ajtajának kilincsét. Lágy fényű villanykörte világította be a teret, John pedig megtette a 15 lépcsőfokot, ami elválasztotta a nyikorgó, fából készült padlótól. A helyiségben, valamivel szemmagasság fölött téglalap alakú, kisméretű ablakok nyíltak, amiket kívülről fehér fémráccsal erősítettek meg, a kilátás az erdő fáira esett.

A rendezett teremben egy kanapé és asztal állt a fal mellett három székkel, a jobb oldali fal előtt pedig régi könyves szekrény húzódott. Azt csupán a házaspár tudta, hogy a szekrényt egy szerkezet segítségével el lehet mozgatni a helyéről, hogy egy keskeny, zöld ajtót tegyen szabaddá. Ez az ajtó egy steril, modern eszközökkel felszerelt laboratóriumba vezetett, itt John Harrison orvosként a nyugdíjazását követően is folytatta a kutatással, soha nem adva fel a reményt, hogy megtalálja az ellenszert felesége betegségére. Tekintetét a labor bejáratán tartva az eddig elért eredményeire gondolt, mikor az asztal alól mocorgás hallatszott, ő pedig mosolyogva fordult a zaj felé. A következő pillanatokban hatalmas, fekete kutya lépett elő az asztal alól, az állat feje majdnem John hasáig ért. Izmos testét kinyújtóztatta és fegyelmezetten leült a férfi elé, aki letette a földre a tálat, amiben a csontos húscafatok voltak, a kutya közben türelmesen várt, amíg engedélyt kapott az evésre. Ekkor nekiesett a véres tápláléknak, izmos állkapcsa rögtön szétroppantotta a legvastagabb csontokat is. Percek alatt elfogyasztotta a vacsoráját és visszaült John lába elé.

Az este hátralevő része a szokásos módon folytatódott: a férfi tanította, idomította kutyáját a több, mint 20 négyzetméteres pincében, majd miután besötétedett kivitte az erdőbe, hogy az állat kedvére szaladgálhasson a fák és bokrok között.

John tekintete többször a házuk felé tévedt, a hálószoba ablakot kémlelte és tudta, hogy felesége is őket keresi a szemével. Ez a ház lényegesen kisebb volt, mint a korábbi otthonuk, a férfi beleborzongott az emlékek iszonyú súlyába, valahányszor felidézte az évekkel ezelőtti eseményeket, melyek ott zajlottak le. Akkoriban még beljebb laktak Wind Meadow városában, egy fehérre festett falú házban, aminek nagy hátsó udvara volt, nagy melléképületekkel. Kisvártatva visszahívta a fák között szimatoló állatot és visszatértek Mathilde-hoz a házba.

***

A temetői mészárlást követő napokban az egész város felbolydult. A temetőt és annak környékét lezárták, az erdőt átfésülték, mindenhol rendőrök nyüzsögtek, akik a szomszédos városokból kaptak erősítést a rendkívüli ügy részleteinek felderítéséhez.

A kis Charlie Thomson, akit az erdőben találtak meg egy önkéntes a városból, egyelőre érthetetlen, zavaros beszámolókkal állt elő az őt faggató nyomozóknak. Idegen nyelvű mondókáról, állatáldozatról, az ördögről beszélt és szörnyű kiáltásokról, amikbe egy szörnyeteg hangja vegyült. A gyerek arra sem tudott érdemi választ adni, hogy egyáltalán miért mentek éjszaka a temetőbe.

Amint az orvosok megvizsgálták közölték, hogy a fiú fizikailag teljesen egészséges, viszont az átélt borzalmak hatására komoly sokkot kapott. Szülei kifejezéstelen arccal ülve találták a kórházi ágyán, miután másik fiúk, Steve tetemét azonosították az alagsori boncteremben.

Hiába halmozták el szeretetükkel, hiába ölelték át, Charlie egy szót sem szólt, nem mosolygott, nem sírt, mintha a lelke kiköltözött volna a testéből. Az orvosa az idő jótékony hatásától és pszichiáterek bevonásától várt javulást.

– Egyetlen év sem múlhat el állatkínzás nélkül itt! – mutatott a temetőre Rachel Gillis, aki a kiérkező TV–seknek és újságíróknak mesélte készségesen annak a reggelnek az eseményeit, mikor megtalálta Andrew Morris tetemét. – Most pedig jött valami, ami őket nyírta ki.

A rendőrök a fejüket csóválták, mikor meglátták a flúgosnak titulált öregasszonyt az erdő szélén, a tragédia hírére idesereglett sajtósok gyűrűjében. Az asszony, mintha csak magán érezte volna a rosszalló tekinteteket, gúnyos félmosollyal biccentett a rend őrei felé.

A nyomok és holttestek vizsgálata során a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a mészárlást kétség kívül egy állat vitte véghez. Egy hatalmas farkasra vagy medvére gyanakodtak, ami igen szokatlan jelenség volt az országnak ezen a részén.

A városban a gyilkosságok utáni éjszaka a mély gyász jegyében telt, a temetőhöz vezető úton és az erdő szélén mécsesek sorakoztak egészen a sárga szalagokkal körbezárt sírkertig. Az emberek sírtak, a lemészárolt gyerekek szülei összetörve, egymást támogatva álltak az esti félhomályban. A sötétedést azonban nem várták meg, mert csontjaikban érezték a veszélyt, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva.

A másnapi újságok címlapon hozták a „Borzalmak éjszakája” néven elhíresült Halloween-i mészárlás hírét, ami futótűzként terjedt az országban. A TV-ben külön műsorok foglalkoztak az esettel, állat szakértők találgatták a lehetséges okokat, míg a másik oldalon állatvédők léptek fel a sátánista fiatalok ellen. A kegyetlenség viszont, amivel az öt tinédzsert megölték lebénította mindkét tábort.

A megrázkódtatásból felocsúdva, a harmadik este nagyjából ötvenfős csapat verődött össze a város fő terén. Férfiak és nők vegyesen alkották a társaságot, a többségük az áldozatok rokona, vagy ismerőse volt. Lámpákkal, puskákkal és egyéb fegyverekkel felszerelkezve indultak el az erdő irányába. Először a vérengzés helyszínének környékét kutatták át, majd láncot alkotva az erdőt is. A tehetetlen harag és kétségbeesés, ami ide vezette őket méterről méterre nőtt, ahogy a sötét erdőben gázoltak és keresték a szörnyet, ami lemészárolta a helyi fiatalokat. Egyesek sírtak, míg mások féktelen haraggal érkeztek a hajtóvadászatra, aminek a végén két kóbor kutyát sikerült lelőniük. A rémség, ami rettegésben tartotta Wind Meadow–t még mindig életben volt és az emberek a zsigereikben érezték, hogy újra le fog csapni.

A fővárosból érkezett nyomozók és állatszakértők fokozott óvatosságra intették a lakosságot, sötétedés után egyáltalán nem volt ajánlatos az erdő közelében és elhagyatott utcákban tartózkodni. Noha nem helyeselték a lakosság által szervezett hajtóvadászatot, senkit sem állítottak elő a leterített kutyák miatt.

A napok és hetek múlásával azonban az élet lassan kezdett visszaállni a megszokott kerékvágásba. A városban uralkodó hangulatba ugyan még gyász és félelem vegyült, de a munkába igyekvő reggelek és a nap végi fáradt hazafelé utazások során már nem csak a farkas és a véres Halloween éjszaka volt a fő beszédtéma. A rendőrök még mindig keresték az állatot, esténként sűrűn járőrözve a környéken, de a szórakozóhelyek ismét megteltek kikapcsolódni vágyókkal, és az esti kocogók is egyre messzebbre merészkedtek az otthonaiktól.

***

Azon a márciusi éjszakán, amikor a Jonas ház szokás szerint zengett a veszekedés hangjainak kakofóniájától, a hold és a csillagok tisztán megvilágították a rendezetlen, szemét meg a lomkupacokkal borított udvart. Mindenféle kacatok, autóalkatrészek, kiselejtezett bútorok és tetemes mennyiségű szemét éktelenkedett ott, ami a házban lakókat egyáltalán nem zavarta.

Ahogy a csontsovány, megfakult szőrű kutya sem, ami szomorúan bámulta a Holdat a felborított, egyik végén nyitott hordó előtt, ami csekély menedékeként szolgált neki az eső és hideg ellen. Szemében nyoma sem volt annak a fénynek, ami kölyökként még ott ragyogott benne. Bordái kilátszottak, lábai olyan vékonyak voltak, hogy alig bírták el meggyötört testét. A lánc, amivel egy földbe vert karóhoz kötötték túl rövid volt, nem mintha lett volna ereje a szaladgálásra. Mivel nyakörve nem volt, a lánc szemei szinte belenőttek a húsába, mert a gazdái azzal sem törődtek, hogy az állat megnőtt az idő múlásával. A seb gyakran vérzett és el is fertőződött, nyáron bogarak zümmögtek körülötte és táplálkoztak belőle, de a kutya már régen feladta a harcot ellenük. Tányérja üresen tátongott és vizet is nagy ritkán kapott, így ült ott az állat mozdulatlanul az udvaron, a kegyetlenség lélegző szobraként.

A házban Mrs. Jonas részegen üvöltözött a gyerekeivel, akik ügyet se vetve anyjukra, kiabálva szaladgáltak és őrjöngtek a szobában. A tíz és tizenhárom éves fiúk külseje elhanyagolt volt, hajuk a szemükbe lógott és ruháikon is számos szakadás éktelenkedett. Az asszony, miután kiitta a kezében lévő üveg tartalmát támolyogva elindult a konyhába, hogy újabb alkoholadagot szerezzen magának. Mire a konyhába ért eszébe jutott, hogy férje még mindig nem érkezett haza az új ellátmánnyal, amiért elindult órákkal korábban. Lelki szemei előtt látta Peter-t, ahogy egyedül issza meg a méregerős italt és ettől olyan haragra gerjedt, hogy földhöz vágta az üres üveget, majd fenéken billentette az éppen mellette elnyargaló fiát. Részeg kábulatából a kapu hangos csattanása ébresztette fel, ahogy férje bevágta az ajtót maga mögött. Ezután hangos szitkozódás közepette Peter Jonas imbolyogva elindult a ház bejárata felé. Majdnem elérte célját, mikor megbotlott egy kacatban és elterült a hideg földön. A kezében tartott, félig üres üveget elejtette, ami a kutya hordójától nem messze állt meg. Az erős szagú, színtelen folyadék nagy része kifolyt, amit még a fagyos talaj sem fogadott magába.

Peter káromkodva egyenesedett fel, mert vékony, csontos testét alaposan megütötte. A hold fénye ellenére sem volt könnyű megtalálnia az üveget a göncök között, mikor pedig észrevette, hogy az értékes folyadék majdnem teljesen kárba veszett éktelen haragra gyúlt. A kutya olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak bírta és reszketett, mert szerencsétlen tudta már jól, hogy mi vár rá.

A részeg, koszos férfi meglátta az állatot, amit csak gyerekei unszolására volt hajlandó az udvarába hozni, és ami csak nyűg volt neki, de ezt ellensúlyozva legalább mindig remek célpontot biztosított dühe kitöltésére. Nagyot rúgott a csont és bőr testbe, majd mikor a kutya nyüszítve bevonszolta magát a hordóba, Peter egy vasrúddal ütni kezdte azt, éktelen zajt csapva. Az eb hang nélkül rázkódott az imbolygó hordóban, utolsó menedékétől is megfosztva, a végtelenségig kiszolgáltatva.

– Hagyd abba te barom, mert megint rendőrt hívnak a piszok szomszédok! – kiabálta az asszony az ablakból, de mivel az zárva volt, Peter Jonas nem hallhatta.

A láncánál fogva kirángatta a kutyát a házából és a magasba emelte. Az eredetileg nagytestű állat súlya az állandó éhezés miatt nem lehetett több pár kilónál. Nyüszíteni próbált, de a lánc elszorította a torkát és elviselhetetlen fájdalom nyilallt sebes nyakába.

Ebben a pillanatban megzörrent valami a sötétben, elfojtott morgás hallatszott, de ezek a nyugtalanító jelenségek nem jutottak el a tomboló férfi tudatáig. Csak a kutya hallotta meg agóniája közepette, tekintetét a zaj forrása felé fordítva, így nem láthatta, ahogy Peter Jonas épp lesújtani készül rá a kezében tartott vascsővel. Már a levegőben volt a karja, mikor hirtelen egy hatalmas test vetette rá magát és rántotta a talajra a férfit, akinek üvölteni sem maradt ideje, mert éles karmok hasították fel a gyomrát, a vascsövet tartó karját pedig addig marcangolta a hatalmas fekete állat, amíg az ki nem szakadt a vállából. Vér spriccelt mindenfelé, Peter csak nyöszörögni bírt egészen addig, amíg borzalmas kínjai véget értek. Az állat, ami a húsát tépte olyan kegyetlen és dühös volt, mintha apró darabokra akarta volna tépni áldozatát. Mély hangja hátborzongatóan, mégsem teljesen állatiasan szólt, mintha valami ismeretlen, borzalmasan emberszerű is vegyült volna bele.

Az asszony, aki az ablakból nézte a leírhatatlan jelenetet mozdulni sem bírt, sikoltani akart, de egy hang sem jött ki a száján, csak bámulta a fekete szőrű lényt, ami cafatokra tépte a férjét. Miután az állat végzett a gyomorforgató pusztítással felegyenesedett, két lábra állt és izzó tekintetét a nőre vetette. Mrs. Jonas– nak nem sok ideje volt szemügyre venni az állatot, de rögtön feltűnt neki a szokásosnál sokkal nagyobb, robosztus test, a roppant állkapocs és a borostyánszínű, iszonyatos szempár. Pár pillanattal később ájultan zuhant a hideg konyhakőre.

A közelben lévő járőr rutinszerűen csengetett be a házba, hisz ezen a héten a szomszédok már kétszer is feljelentették az állandóan zajongó, agresszív Jonas-ékat. Mivel senki sem jött ki a fogadásukra, a férfi lenyomta az utcaajtó kilincsét és belépett az udvarra. A rendetlenség és szeméthalom látványa nem okozott újdonságot neki, elemlámpájával unottan pásztázta a lomokat. Új társa, egy fiatal, alacsony nő első alkalommal járt itt, ezért jóval több érdeklődést mutatott az igénytelen környezet iránt. Mikor beljebb mentek a ház bejárata felé, az egyik hatalmas alkatrész halom mögül förtelmes látvány tárult eléjük. A lámpák fénye Peter Jonas-ra esett, azaz arra, ami maradt belőle. Leszakított végtagok, vér és belsőségek borították a földet, a férfit csak arcának egy részletéből ismerte fel a rendőr, aki azonnal erősítést hívott.

A nő, miután hányt egy kiszuperált fotel mellett, igyekezett jobban szemügyre venni az udvart. Ekkor vette észre a hordót. Amint bevilágított meglátta a benne reszkető, összegömbölyödött kutyát, ami halkan nyüszített félelmében.

– A család kutyája, szarul tartják, de nem adják oda Rachel Gillisnek, bármennyire rimánkodik érte a szipirtyó. – mondta a férfi, miután visszatért a kocsitól.

A rendőrnő bármennyire igyekezett sajnálatot tanúsítani az áldozat iránt rájött, hogy csakis a hosszú ideje szenvedő kutya iránt érez ilyet.

Az ájult Mrs. Jonas még mindig erősen ittasan és zaklatott állapotban próbált válaszolni a nyomozóknak, miközben egy orvos nyugtatót adott be neki.

– Kérem próbáljon meg emlékezni! Milyen állat végzett a férjével?

– Farkas volt az! Vagy valami olyasmi… – az olcsó alkohol szaga, ami a szájából áradt lassan betöltötte a koszos hálószoba poshadt levegőjét.

– Mit jelent az, hogy olyasmi?

– Állat volt, de olyan, mint egy ember. – Az asszony nagyot csuklott. – Ez egy emberállat volt! Két lábra is állt és a füle furcsa volt!

A rendőrök jobbnak látták később kihallgatni a nőt, amint az kijózanodik végre. Az „emberállat” kifejezést azonban megtartották és egymás között így emlegették a szörnyet. A furcsa elnevezés gyorsan kiszivárgott a rendőrség falai közül és az újságokban is így kezdtek hivatkozni a rémségre, ami ismét felbukkant a városban.

Miután egyértelművé vált mindenki számára, hogy a lény a kegyetlen állatkínzókat gyilkolja, Wind Meadow-ban is egyre több állatvédő fejezte ki sajnálatát, mindemellett nem is burkolt egyetértését.

***

Frank Morris-nak egyáltalán nem fűlött a foga a rábízott felad ellátásához, mégsem talált módot arra, hogy kibújhasson alóla. A rendőrség oszlopos, közismert tagjaként részt kellett vennie a nagyszabású intézkedésben, ami a városban tartott, nagytermetű kutyák összeírásából és megtekintéséből állt. A kellemetlen modorú, nagydarab őrmester nehézkesen kászálódott ki szolgálati autójából a Harrison ház előtt és azonnal rágyújtott egy cigarettára. A házaspárt régóta ismerte, a legközelebbi szomszéd bejelentéséből pedig azt is tudta már, hogy egy hatalmas termetű kutya él velük, amit John éj leple alatt sétáltat.

Kopogására Rachel Gillis nyitott ajtót, elmaradhatatlan fekete sapkájában.

– Jó napot Rachel, a húgához és John-hoz jöttem! – Frank levette sötétbarna kalapját és belépett a házba.

A nappaliban Mathilde-ot találta, aki sokkal jobb színben volt, mint legutóbbi látogatásakor. A két nő épp teát fogyasztott egy szép, kék és fehér díszekkel borított teáskészletből, amiből készségesen megkínálták az őrmestert is.

– Ha szeretné, adok bele egy kis rumot – mondta Rachel, és felemelte az asztalról kopott laposüvegét. Frank azonban nem kívánt élni a lehetőséggel, minél előbb teljesíteni akarta a kötelességét, hogy hazatérhessen végre.

Rachel segítőkészen felpattant és éveit meghazudtoló fürgeséggel a pinceajtó felé iramodott. Az öreg, zsemleszínű kutya, ami ez alkalommal a kíséretéül szolgált lomhán követte őt.

John a laboratóriumában tartózkodott, mikor meghallotta sógornője reszelős hangját. A férfi azonnal felpattant a székről, levette a gumikesztyűket és sietve lehajtotta bal karján az ing ujját, hogy eltakarja a szúrásnyomokat, amik a bőrén éktelenkedtek. Végigsimított a haján, majd a biztonság kedvéért a zakóját is felvette.

Ahogy kinyitotta a labor ajtaját, meglátta az óriási fekete kutyát, amint a fal mellett fekszik. Rámosolygott és gyors mozdulattal a zöld ajtó elé tolta a könyves szekrényt, majd sietve elindult a pince feljáró felé.

Mire felér a sötét hajópadlóval borított folyosóra, már Morris is ott állt Rachel mellett.

– Ne haragudjon, amiért megzavartam, doki – mondta mosolyogva és felé nyújtotta a jobb kezét.

John, azóta a végzetes éjszaka óta, amit igyekezett kiűzni a gondolatai közül, mindig zavarba jött ettől a mozdulattól, ugyanis jobb karját és kézfejét csúnya égésnyomok borították. Erőt véve magán mégis sikerült megráznia az őrmester kezét.

– A kutya a pincében lakik, legalábbis még egy kis ideig – felelte a férfi és ezúttal Frank társaságában sétált le a pincébe, hogy a rendőr megtekinthesse az állatot.

Ahogy Frank Morris tekintete a kutyára esett, még a lélegzete is elakadt pár pillanat erejéig. A hatalmas, szinte felfoghatatlanul izmos, rövidszőrű kutya a pince közepén ült, feszülten várva gazdája parancsára.

– Azt nem mondták, hogy lovat tartanak… – mondta az őrmester, akinek hangja nem csak a döbbenettől remegett. – Hogy hívják?

– Az eredeti nevét nem tudnám kimondani, de harcos-t jelent. Mi Zelda-nak hívjuk.

– Harcos? Ez a név elég szerencsétlen választás. Főként a lezajlott események tükrében. – Frank gyanakodva méregette az állatot.

– Nem én neveztem el így. Mielőtt megmentettük, viadalokon kellett részt vennie.

– Szóval ezek a sebhelyek nem frissek? – a férfi a szemeit meregette, de nem merte jobban megközelíteni a fegyelmezetten várakozó állatot. – Honnan hozta tulajdonképpen?

– Egy kis ázsiai faluból – John megköszörülte a torkát –, és nem, egyik sebhelye sem friss.

– Miért tartja a pincébe zárva? – Frank hangjából sütött az egyre erősödő gyanakvás. Szemét körbe járatta a pince berendezésén és az orvos homlokán verejtékcseppek jelentek meg, mikor a rendőr hosszabb időt töltött a könyvespolc tanulmányozásával.

John nagy levegőt vett és elmagyarázta neki, hogy a kutya erőszakos előélete miatt szükséges a karantén és a különleges nevelés, amíg hozzá nem szokik új életkörülményeihez.

– Szóval az állat vad? – Frank hangja jóval magasabb volt, mint máskor. – Ránézésre simán megölne egy gyereket. Vagy egy felnőtt férfit.

– Zelda, gyere ide! – a felszólításra a kutya felállt és engedelmesen odalépett John elé. – Megsimogathatja, nem harap.

Frank Morrist gyerekkora óta állatok vették körül, számos kutyája volt már az évek során, de ilyen fajtát, mint ami mellette állt, még soha nem látott. Az állat rövid füleit hegyezve, farkát csóválva várta mi fog történni. Végül az őrmester a fejére tette a kezét. A húsos, nagy kéz szinte eltörpült a hatalmas koponyán és Frank csodálkozva vette észre, hogy Zelda szőre milyen kellemesen puha. Egyre bátrabban simogatta a kutya fejét, amit az állat egyértelműen élvezett és közelebb lépett a férfihez.

– Jól van, jól! Rendes kutya vagy te! – Frank úgy paskolta meg Zelda hátát, hogy egy csöppet sem kellett lehajolnia hozzá. Válaszul a kutya megnyalta a kezét és teljes testével nekidőlt, amitől az őrmester elveszítette az egyensúlyát és majdnem hanyatt esett a padlón. – Tudja, valahol megértem, hogy rejtegetik ezt a jószágot. Az a pár éve történt tűzeset, nos…

– Úgy tudom az áldozatokat egy farkas, vagy medve ölte meg, miért ellenőrzik a város kutyáit? – John gyorsan a szavába vágott, mert egyáltalán nem volt ínyére a múlt feszegetése, és elindult felfele a lépcsőn.

Ekkor Frank hátulról megfogta a karját jelezve, hogy még ne térjenek vissza a házba.

– Nézze doki, magának elmondom, mert bízom önben. A helyzet az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy farkas volt. A boncolást végző orvosok és az állatszakértők teljesen tanácstalanok. Beszélnek össze-vissza mindent.

– Akkor mégis mire gyanakodnak?

– Sajnos többet nem mondhatok erről.

– Nem állt módomban eddig mondani, de nagyon sajnálom az unokaöccsét, Andrew-t.

– Égetni valóan rossz kölyök volt, az már igaz. De ez a vég, ami neki jutott, ép ésszel felfoghatatlan. – Frank megköszörülte a torkát és biccentett, jelezve, hogy véget kíván vetni a társalgásnak.

A nappaliba érve ugyanott találták Mathilde-ot és Rachel-t, ahol hagyták őket, a kanapén ülve. A dohányzóasztalon, a teáskészlet mellett a Wind Meadow Journal reggeli száma hevert, aminek címlapján Charlie Thomson fényképe volt látható, ahogy az ágyában fekszik, hűséges macskája társaságában.

A kisfiú végre válaszolt néhány kérdésre, amelyek közül a legfontosabb az volt, hogy őt miért nem bántotta a szörny: „Azért, mert én nem akartam bántani a fekete cicát”. A megdöbbentő válasz további érdekes kérdéseket vetett fel, amit kétoldalas cikkben taglalt a szerzője. Több szakértő esküdözött rá, hogy a fiatalokat egy ember által irányított, irreálisan nagy vadállat gyilkolta meg, a megfelelő parancsszóra.

– A dög nem bírja az állatkínzókat – vakkantotta oda Frank a nők felé.

– Senkinek sem kéne bírnia őket! – replikázott rögtön Rachel, és a szemét forgatta felháborodásában.

Az őrmesternek esze ágában sem volt tovább időzni a házban, pár sort jegyzetelt le a noteszébe és elköszönt a családtól.

– Amúgy majd’ elfelejtettem: ne nagyon mászkáljon éjszaka az erdőben! Akkor sem, ha egy harcos kutya kíséri! – kiabálta Frank a kocsija mellől, majd intett egyet és behuppant az ülésre.

– Majd vigyázunk! – válaszolta kedvesen John és visszatért a nappaliba.

– Minden rendben volt? – kérdezte Mathilde, akinek szépségét kiemelte a világoskék, kötött pulóver, amit viselt.

A férfi bólintott és helyet foglalt a barna mintás fotelben. Felvette Rachel laposüvegét az asztalról és jó nagyot kortyolt belőle.

***

Ahogy a nyár betört és egyre melegebb lett az idő, a sok napsütéstől az emberek közérzete is pozitívabbá vált. A város keleti részén üzemeltetett strand szinte minden nap megtelt és a közeli réteket piknikezők lepték el hétvégente. A szörnyeteg árnyéka azonban esténként mégis Wind Meadow-ra vetült, sötétedés után csak a legbátrabbak merészkedtek távolra otthonaiktól, hisz’ jól tudták, hogy a fenevad már a város szélén is portyázott.

Joe Parker nem ismerte a félelmet, gyakran mondogatta, hogy olyan kemény a szíve, mint a föld egy hosszú aszály után. A várostól egy órányi autóútra fekvő farmján már a dédapja is földműveléssel és állattartással foglalkozott, így kisfiúként megismerkedett ezzel a küzdelmekkel teli, nehéz életformával.

Jócskán elmúlt 40 éves, mikor felesége végre egy gyermekkel ajándékozta meg. A kis Alice, bár egyáltalán nem mutatott érdeklődést a mezőgazdaság iránt, az állatokat rajongva szerette. Főleg Spot nevű kutyáját, a kis fehér és barna színű foxterrier keveréket, akivel a hatalmas réteken és erdei ösvényeken szaladgált minden szabadidejében.

1986 augusztusának egyik perzselően forró napján a nyolc éves Alice a tyúkok etetése után sehol nem találta a kiskutyáját. Hangosan kiabált az udvaron és még az erdőig is elsétált, de hiába, az állat nem jelent meg. A kislány nyugtalanul szaladt be a konyhába, ahol anyját mosogatás közben találta. A magas, szikár nő igyekezett kerülni a gyerek tekintetét és kitérő válaszokat adott a kérdéseire.

Nem merte elmondani a lányának, hogy Joe fogta a kutyát és feltette a furgon platójára, majd elhajtott vele. A férfi nem volt hajlandó több esélyt adni Foltosnak, miután az előző éjszaka újabb 3 tyúkot ölt meg a korábbiak mellett. Az asszony nem bírt szembe szegülni a férjével, mert tudta, hogy az fájdalmas pofonok kiosztására képes. Pokolian fájdalmasakra.

Mikor Alice a szántóföldet járva szólongatta legjobb barátját, Joe Parker megállította a kék furgon motorját, közel az erdő első fáihoz.

Kiszállt örökké sáros csizmájában és kantáros farmernadrágjában, és becsapta a kocsi ajtaját. Füttyentett, mire a platón várakozó kutya fürgén lehuppant a sűrű fűbe. Szaladgálni, ugrándozni kezdett a váratlan kirándulástól megrészegülve. Időnként a kocsi utasterére pillantott, mintha hiányolt volna valakit, de az erdőből áradó illatok és hangok hamar elvonták a figyelmét.

Már sötétedett, mikor Joe és a kutya az ösvényen lépkedve elindultak az erdő belseje felé. Spot vidáman szimatolt, szaladgált és Joe lába körül sündörgött. A férfi rá se nézett a kutyára, gondolatait a farm körüli teendők kötötték le, és az erős elhatározás, amit hajnalban meghozott.

Természetesen hallott mendemondákat a város környékén vérengző farkasról, de neki se türelme se kedve nem volt a városiak nyivákolásával törődni, így a legkisebb félelem nélkül tért le balra az ösvényről. A kutya rögtön követte a magas, izmos férfit, aki azoknak a magabiztosságával mozgott a természetben, akik ott nőttek fel. Bagolyhuhogás, énekesmadarak hangja és ágak reccsenése vegyült a kutya vidám csaholásába.

Joe legalább negyed óra gyaloglás után egy kevésbé vastag törzsű tölgyfa mellett állt meg, és kötelet húzott elő a zsebéből. A kutyát hívni sem kellett, már a lába mellett ülve leste őt. A férfi soha nem törődött Spot-tal, kizárólag a lánya miatt tűrte meg az először haszontalannak, később kártékonynak bizonyuló állatot, amibe belerúgott ugyan párszor, de aki még így is feltétel nélkül megbízott benne.

A farmer körbenézett a félhomályban, de a sűrűn egymás mellett álló fák és bokrok között nem látott egyetlen vadászt, vagy környékbeli kirándulót sem. Lehajolt és a kutya nyakörvéhez rögzítette a kötél egyik végét. Mikor ezzel elkészült a másik felét a fa törzséhez csomózta, nagyjából egy méteres mozgásteret hagyva a kutyának. A felakasztásával egyáltalán nem akart bajlódni, jobbnak látta, ha kiköti egy megfelelő fához. Dolga végeztével, a lelkifurdalás legcsekélyebb megnyilvánulása nélkül felállt és Spot-nak hátat fordítva elindult az ösvény felé. A kutya természetesen a férfi után iramodott, de a rövid kötél azonnal megfogta és a nyakánál fogva visszarántotta. Ennek ellenére többször is megpróbált elszaladni, majd tépni, fogaival húzni kezdte a kötelet. A pánik azonnal eluralkodott kis testén, mikor felfogta, hogy nem tudja követni Joe-t, akit már alig látott a fák között. Ekkor panaszos hangon nyüszíteni és ugatni kezdett, kétségbeesett hangja sokáig Joe fülében csengett, de esze ágában sem volt visszafordulni.

A férfit nem a kutya további sorsa nyugtalanította, hanem a kellemetlen szorongás, amit már percek óta érzett. Tapasztalt erdőjáróként hamar feltűnt neki az a változás, ami a fák között beállt. A korábbi zajok teljesen elhallgattak, csak a sorsára hagyott kutya kétségbeesett vonítása és saját lépteinek zaja törte meg a csendet. A madarak pont úgy hallgattak, mint a fák között élő többi állat. További aggasztó körülménynek számított a túl hirtelen beállt sötétedés, ezért Joe felkapcsolta elemlámpáját és körbe pásztázta fényével a környéket, ám semmi szokatlant nem látott. Megborzongott és lépteit szaporázva haladt visszafele, a furgonja felé. Nem tett meg túl sok lépést, mikor faágak hangos reccsenése hasított a csendbe. A férfi egyáltalán nem volt ijedős, ekkor mégis megállt egy pillanatra, majd folytatta útját. Mikor örülni kezdett annak, hogy a kutya végre elhallgatott, és abbahagyta fülsértően magas hangú vinnyogását, a mélyről jövő morgás hangja olyan hirtelen hangzott fel, hogy Joe Parker kezéből kiesett az elemlámpa. Földbe gyökerezett lábakkal állt, és hallgatta a másodszor is felcsattanó morgást, ami rémítően közelinek hatott. Bátorságát visszanyerve lehajolt a lámpáért és fényével körbefordult a tengelye körül. Nem látott semmit, de azonnal eszébe jutottak az emberfarkasról szóló rémhírek és homlokát hideg veríték öntötte el. Ahogy ott állt léptek zajára lett figyelmes és arra az összetéveszthetetlen hangra, mint mikor egy állat megnyalja a pofáját. Ez már sok volt Joe-nak, hirtelen futásnak eredt, olyan gyorsan, ahogyan csak a lába bírta. Az lámpa fénye össze–visszaugrált a fák törzsén és a talajon, miközben a férfi menekült az autója felé. Többször hátranézett, mígnem elesett egy kiálló gyökérben. Alaposan megütötte magát, de rögtön felpattant és rohant tovább. Zilálásától nem hallotta a recsegő, ropogó zajt, ami arra utalt, hogy valami szorosan a nyomában van. Mintha játszana áldozatával, a rém megvárta, amíg Joe a furgon közelébe ér, abban a pillanatban velőtrázóan felvonított. Hangjára megelevenedett az erdő, több száz madár röppent ki vijjogva a fák koronájáról, paták dobogása hallatszott és ismeretlen állatok vinnyogása tette elviselhetetlenné a borzalom kakofóniáját. Már Joe Parker is ordított, szeme kidülledt, és a szíve majdnem kiszakadt a helyéről, ekkor terítette le őt a fenevad. Az állat a hátára ugrott, hegyes karmai úgy tépték le a ruhát a férfi testéről, mintha papírból lett volna.

Joe Parker üvöltött a pokoli fájdalomtól, ahogy a húsát marcangolta támadója, egy örökkévalóságnak élte meg, míg eljött érte a kegyes halál. Hason fekve, szinte felismerhetetlenné tépve találták meg másnap délelőtt a tetemet. Az újabb borzalom híre futótűzként kezdett terjedni és ismét felszínre hozta azt az elemi rettegést, amiről az emberek annyira szerettek volna elfeledkezni. Egyedül a kis Alice Parker gyászába vegyült némi vigasz, mikor a rendőrök hazavitték Spot-ot, akit az erdőben találtak meg, egy fához kötve.

***

Mikor a legelevenebb és legfájóbb rémálmok kínozzák verejtékben úszva, és hangosan sikoltva riad fel belőlük. Ezek az álmok annyira intenzívek, mintha minden alkalommal újra átélné a borzalmakat, érezné a füst fojtogató szagát, hallaná a fájdalmas üvöltéseket és mintha látná, hogyan szakadnak be a tető lángoló gerendái. Mindig ugyanúgy kezdődnek ezek a rémes látomások. Egy orvosi rendelőben ülve egy rezzenéstelen arcú professzor közli vele, hogy soha nem szülhet gyereket. A sírással és depresszióval töltött órák száma napokká duzzad és a tompa fájdalom soha nem múlik el. Mathilde tudja, hogy nem tehet meddőségéről, a bűntudat mégis forró méregként áramlik az ereiben. A következő álomképen hazafele sétál az iskolából, ahol amerikai történelmet tanít. A kedvenc, fekete bőrcipőjét viseli, látja a lábait és saját vékony árnyékát, ahogy sétál az úton. A helyszín Wind Meadow, a város, ahol mindig is élt. A házuk a legelőkelőbb környéken áll, a férje orvosként dolgozik az alsó szintjén. A nővére, Rachel várja a kapuban és együtt hátra mennek az udvarra, ahol több kutya is üdvözli őket. Nagy, fából készült épületet lát, amibe belépve boldog csaholás hangjai fogadják. Kényelmes kennelekben kutyák élnek, a testvérével együtt mentették meg őket. Macskák is vannak, jól elkülönítve az ebektől. Az a rengeteg szeretet, amit ezektől a kóbor lényektől kap, jelentősen enyhíti a fájó hiányt, amit egyfolytában érez. Hiába bizonygatták az orvosok, hogy nem az ő hibája a rendellenesség, ami miatt nem eshet teherbe, a bűntudat mégis égető méregként kering az ereiben minduntalan.

A következő képeken a lángoló épületet látja az éjszakai égbolt alatt, aminek ajtaját a támadók erősen lelakatolták. Ő és John pánikszerűen kiabálnak és próbálják kinyitni az ajtót, a szomszédok segíteni akarnak, de már túl késő. John keze és karja megég, perzselt hús szaga terjeng az éjszakai levegőben. A legszörnyűbbek a hangok: a sok kutya nyüszítése, üvöltése földöntúlian borzalmas kánonként zeng, elméje szinte megbomlik az iszonyat hosszú perceiben.

Ekkor Mathilde Harrison rendszerint szörnyű sikollyal ébred az ágyában. John próbálja megnyugtatni és gyógyszerért szalad.

– Túl sok a gyógyszer – ismételgeti az asszony, de hagyja, hogy férje beadja neki a szükséges adagot. A rák, ami a testét emészti, nem kegyelmez, és az asszony nem egyszer a halált választotta volna a kínok helyett. Az évekkel ezelőtti események, a tűz, az állatok kínhalála rettenetesen mély heget ejtett a házaspár lelkén. A harag és veszteség érzése után a feledés útjára akartak lépni, ami sokkal nehezebb volt annál, mint gondolták.

***

1986 októberében a sok éves átlagnál is hidegebb volt Wind Meadow-ban. A szél jeges fuvallatokban támadt az utcán tartózkodókra, a közeli folyó és tavak vize is befagyott, de a helyiek leginkább a félelemtől reszkettek. Az ismeretlen szörny, ami már hosszú hónapok óta rettegésben tartotta a várost, még életben volt. Az állatkínzások száma szinte nullára csökkent, aminek sokan nagyon örültek. Helyi önkéntesek magukhoz vették a Marshall temető árváinak nagy részét, csupán pár macska menekült el a segítőkész kezek elől. Rachel Gillis házában moccanni sem lehetett anélkül, hogy egy kutya vagy macska farkára léptek volna a vendégek. Halloween közeledtével kiürültek az esti szórakozóhelyek és egyedül senki sem merészkedett az utcára. A feszültség napról napra nőtt, a félelem átszőtte az emberek életét. Annak ellenére, hogy tudták, a szörny az állatkínzókra vadászik, mégsem érezték biztonságban magukat a nyugalomhoz szokott, békés polgárok.

Wind Meadow keleti részén egy elhagyatott raktárépület árválkodott. Legalább 20 éve nem használták semmire, miután a tulajdonosa csődbe ment és meghalt. A fia nem tudta újjáéleszteni az üzletet, így az épület fokozatosan adta át magát az enyészetnek. Kevesen tudták a városban, hogy a hatalmas raktárt időnként kétes alakoknak adta ki, akik aztán kegyetlenül véres kutyaviadalokat rendeztek benne.

Október 21-ére esett a következő viadal időpontja, aminek kezdetét éjfélre időzítették. A sötétség beállta után érkeztek a szervezők és a kutyák gazdái, majd őket követte a közönség, meglepően messziről érkező nézőket is vonzott a nézőket brutális látványosság. Az Emberállat riasztó hírneve miatt fegyveresek védték a bejáratokat, és a közelben is járőrök vigyázták a nyugalmat és a diszkréciót, így látszólag a legnagyobb rendben zajlottak az előkészületek.

A raktár földszintjén, egy hatalmas, nyílt terület adott helyet a kegyetlen rendezvénynek, aminek ablakait már rég bedeszkázták, így a kiszűrődő fény sem árulhatta el mi zajlik a falak között. A helyiség több ajtóval rendelkezett, amik hosszú folyosókra nyíltak, a hatalmas belmagasság miatt pedig egy fémből készült, nyitott folyosó is körbe ölelte az óriási, négyzet alakú teret. Ez a megoldás nemrég született és egyetlen célt szolgált: a viadal nagyszámú közönségének jó rálátást akartak biztosítani a középen felállított, kör alakú kordonra, ahol az állatok harcoltak. Ezen az éjszakán azonban nem használta senki ezt a lelátót, kevesen, alig 50-en bolyongtak az óriási hodályban. Halkan beszélgettek, majd megkötötték a fogadásokat.

A kordon mellett egy fehér széken álló köpcös férfi bejelentette az első küzdőpárt, nem sokkal később hangos morgás és ugatás hallatszott a két ketrecből, amit a küzdőtér mellé szállítottak. Az adott jelre kinyitották a ketrecek ajtaját és előtörtek a megvadított, éhes ellenfelek. Vadul egymásnak ugrottak és harapták, tépték a másik bőrét és húsát. Nagyon hamar vér fröccsent a padlóra, fájdalmas vinnyogások és nyüszítések fülsértő hangjai vegyültek a szurkolók kiabálására.

Mikor a hangulat a tetőfokára hágott és a legyőzött, barna bundájú, felnyírt fülű állat félig fekve várta a végzetes rohamot, a közönség soraiból pánikszerű kiáltások hangzottak fel. A kiabáló, vadul a kutyákat bíztató emberek közül többen a padlóra estek, amit friss vér tett sikamlóssá.

A szörny a fém folyosóról támadt, több méteres ugrás után hajszálpontosan kapta el az első áldozatát. A vastag kabátot és fekete kalapot viselő férfi hasra esett, és fel sem tudta fogni mi történik vele, már halott is volt. Az óriási lény, ami soha nem rontott még rá ekkora tömegre, tombolva és vicsorogva tépett bele mindenkibe, akibe csak tudott. Az emberek üvöltöttek, miközben rohanni kezdtek a kijáratok felé, többen elestek és olyanok is akadtak, akiket társaik tapostak félholttá.

A rém, amit még sosem láttak ilyen sokan, két lábra állt, több mint két méteres magasságával mindenki fölé tornyosulva. Karmai irreálisan hosszúnak tűntek, amikről vér csöpögött a talajra. Felvonított, majd villámgyors ugrásokkal a kordonnál termett és mancsának egyetlen csapásával felborította annak a legtöbb elemét. A még életben lévő, feltüzelt terrier eleinte megadva magát a földhöz lapult, majd látva, hogy az óriási farkas nem akarja bántani felállt, és minden dühével, amit fogsága alatt felhalmozott, azokra támadt, akik jól szórakoztak véres szenvedésein.

A szörny, ami Wind Meadow-t egy évig rettegésben tartotta, újra támadni készült, mikor lövés zaja dördült a régi raktárépületben, amit több fegyver fülsértő hangja követett. A fali folyosón felfegyverkezett rendőrök és vadászok jelentek meg, mind a rémálmokból előlépett, iszonyatos vadállatra célozva. Ott volt Frank Morris is, aki szigorú arccal lőtt ugyan, de lábai reszkettek a félelemtől. Az emberfarkas látványától megfagyott az emberek ereiben a vér, ahogy az két lábra állt és mancsát arra a sebre szorította, ami a jobb oldalán tátongott, pont úgy, mintha egy ember tenné. Újabb lövések érték, a rém megtörten, vonyítva állt négy lábra ismét és iramodott a legközelebbi ajtó felé, ami előtt két fegyveres rendőr várta. Mindketten rálőttek, de még maradt annyi ereje, hogy egy csapással félredobja a két megtermett férfi testét, mintha azok csak rongybabák lennének. Az állat a zárt ajtószárnynak rontott, ami szilánkokra törve nyitott utat neki. Felrohant a negyedik emeletre, megtalálta az ablakot, amin át behatolt az épületbe, és kiugrott rajta.

Rendőrkutyák csaholása tarkította a sebesültek jajgatásának hangjait, ahogy az ismeretlen eredetű állat után eredtek. Legalább húsz fegyveres kísérte őket, akik jól eltervezett csapdát állítottak a fenevad számára a kutyaviadallal. Azt gyanították, hogy ellenségük még az épületben van, ezért ők is felrohantak a szűk lépcsőházakon át ahhoz az ablakhoz, ami a szökés útvonalául szolgált. Útközben vérnyomokat találtak, az egyik vadász esküdözött, hogy ekkora veszteséget még egy ilyen hatalmas állat sem élhet túl.

A csapat kirohant a szabadba és a kutyák követték a nyomokat egészen a Marshall temető közelében csordogáló patakig, ahol azonban nyomát vesztették. Egész éjjel keresték a minden képzeletet felülmúló fenevadat és a tűzként izzó sárga szemeket, de az, még utoljára el tudott menekülni előlük.

A Harrison ház ablakai sötéten meredtek az éjszakai erdőre, mozgásnak a legkisebb nyoma sem látszott odabentről. A lépcsőfeljárót, a nappalit és a folyosókat azonban sírásszerű nyüszítés szívet tépő hangjai töltötték be, mélységes fájdalmat és agóniát sugározva a hideg falakra.

A pincében John Harrison a padlón térdelt, Zelda mellette ült és megállás nélkül sírt, néha fel is vonított kétségbeesésében. A doktor maga is küzdött az őt fojtogató, kitörni készülő zokogás ellen, ahogy a leírhatatlan fenevad még mindig bundával borított testét simogatta. A rém arca azonban már az az arc volt, amit annyi éven keresztül látott, és amit annyira szeretett. Mathilde Harrison feküdt a karjai között, vérbe fagyva, testén számos lövés okozta sebbel, de még mindig életben. A szer, amit a férje hosszú hónapok óta adagolt neki, aminek alapját ázsiai utazása után alkotta meg, még mindig lüktetésre késztette a félig szörnyeteg, félig emberi szívet a mellkasában. A mély sóhajtások, amik elhagyták a torkát egyszerre voltak egy fáradt nő és egy sebzett vadállat hangjai.

John szeme a labor ajtajára tévedt, ekkor az asszony fájdalmasan megmozdult.

– Most már el kell engedned… – mosolyogni próbált, amitől láthatóvá váltak a szájában lévő, hatalmas fogak, majd becsukta sárgán izzó szemét és kilehelte lelkét.

Ebben a pillanatban Zelda felvonított, olyan hangosan és olyan mélyről jövő, földöntúli hangszínen, mint még soha ezelőtt. Üvöltéséhez először a szomszédban élő kutyák csatlakoztak, majd a város összes négylábúja. Hangjuk hosszan, hátborzongatóan zengett a fagyos téli éjszakában.

A kép forrása

Szeretnék köszönetet mondani Szilágyi Helénának és Tomasics Józsefnek a sok és nagyszerű segítségért, amivel nagymértékben hozzájárultak a novella elkészüléséhez.

Tovább...

A greyporti kikötő sötét titkai, a világítótorony titokzatos lakója, a sötét óceán hívogató mélysége. A fekete hajó kegyetlen kapitányának vérfagyasztó története.

Greyportban hosszú évek óta él a makacs szóbeszéd az elátkozott sziklaszirtről, ahonnan az elkeseredett, mindenre elszánt emberek a mélybe vetik magukat. A legidősebb, ősz hajú polgárok, akik hosszúévtizedeket éltek le az árnyékában, még ők sem tudták megfejteni a Halál-szikla titkát, csak sugdolóztak róla egymás közt a hideg, sötét estéken, melyeken rendszerint összegyűltek a rémálmok elől menekülve. A rettegett szikla pedig évről évre kitartóan szedte áldozatait, akik mintha egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedtek volna, úgy járultak hozzá és vetették magukat a tenger vad hullámai közé. A holttestek rendszerint nem kerültek elő, mert a roppant víztömeg magával ragadta őket és elsodorta a tenger végtelen mélységei felé. Néha azonban mégis partra mosott a víz közülük néhányat, leírhatatlan állapotban. Testüket összezúzták a szirt éles kiszögellései, miközben szédítő sebességgel zuhantak a borzalmas mélység felé, ahol a könyörtelen hullámok várták őket. Itt a sós víz és a benne élő tengeri állatok újabb, rettenetes pusztítást végeztek a valaha eleven szövetekben. Mikor eltűnt a városból egy polgár, akinek voltak még élő hozzátartozói, azok a szerencsétlenek szinte eszüket veszítve rótták a kavicsos partszakaszt, rettegve várva szerettük holttestének előkerülését. Mikor a parton meglelték a bomlásnak indult tetemeket, szívtépő jajveszékelésük és üvöltésük messzire elhallatszott. A kikötőben lézengő matrózok és kivénhedt tengerészek ekkor megálltak egy pillanatra, sapkájukat levéve tisztelegtek az elhunyt emléke előtt. Csendes tisztelgésük után rögtön folytatták útjukat a móló deszkáin, hisz sajnálatos módon az ilyen esetek túlságosan gyakoriak voltak ahhoz, hogy több időt vesztegessenek a gyászra.

Greyport elöljárói több alkalommal igyekeztek elkeríteni a sziklát, ám a halálba vágyók minduntalan megtalálták útjukat hozzá. Leggyakrabban éjjel osontak ki otthonukból, szerelmi bánattól, vagy egyéb lelki kíntól űzve, és a Halál-szikla már várta őket rideg nyugalommal, sötét és csúszós felülettel. A közeli világítótorony fénye enyhén megvilágította az iszonyatos helyszínt, ahol más hangot nem hallhattak szerencsétlen áldozatok, mint a tenger hullámzását sok-sok méterre a talpuk alatt és a roppant víztömeg belseje felől érkező hideg szelek suhogását. Ekkor jött el a döntő pillanat, mikor végképp elhatározták magukat a borzalomra, és reszketve leléptek a szikla pereméről, átadva testüket a zuhanásnak. Azok a tengerészek és halászok, akik életüket a veszedelmes vizeken töltötték dacolva viharokkal és a sok méteres hullámokkal, vénségükre mellőzöttekké és nyomorgókká lettek. A greyporti kikötőben lézengtek, és bármilyen alkalmi munkát elvállaltak. Az ebből szerzett fizetés nagy részét a helyi kocsmákban hagyták, ahol véget nem érő éjszakákon át mesélték történeteiket a kalandra vágyó utazóknak és mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni őket. Az utasszállítókról a kikötő mólójára lépve az utasok rögtön felfigyeltek a környék különös hangulatára. A sziklák felől felszálló ködre, a tenger baljós morajlására és a kikötőnegyed szürke, halszagú és lehangoló atmoszférájára. Hiába hozta a szél a tenger sós, üdítő illatát, mégis félreismerhetetlenül a rothadás szaga érződött a levegőben. A szárazföldre lépve legtöbben a kikötőtől balra fekvő és az egész város fölé magasodó sziklaszirt felé vetették tekintetüket, melynek legmagasabb pontján állt a messziről világosszürkének tűnő világítótorony. A szirtre csupán egy meredek, veszélyes ösvény vezetett fel, mely a kikötői negyed keleti részéből indult, de a városban időző utazók közül senki nem vette a bátorságot, hogy felkapaszkodjon rajta. A helyi anyák gyermekeik lelkére kötötték, hogy még véletlenül se induljanak el a csúszós úton, bármennyire is szeretnék felfedezni a környéket.

A gyerekek csupán izgalmas, játékra csábító helyként tekintettek a szirtre és a toronyra, ahogy a baljós legendáról mit sem sejtő idegenek fantáziáját is megragadta a magányosan álló épület és a szirt szédítő magassága. Ők azonban ösztönösen megborzongtak a sötét felhők övezte magaslattól és a rajta álló szikár világítótoronytól, melynek tetején egyfolytában világított a jelzőláng. Részben a félelmetes, borongós hangulat miatt inkább a kikötőnegyeden át a fényűző városi szállodák felé vették útjukat, ám a magányosan érkezők közül sokan meglátogatták az olcsó és kétes tisztaságú kocsmákat, így bepillantást nyerve a szegény tengeri emberek mindennapjaiba.

A part mentén hosszasan húzódott a Tengerészek Negyede, ami ócska deszkákból összeeszkábált kunyhókból állt, amikben többnyire a hátrahagyott feleségek, gyerekek és öregek éltek, szoros összefogásban a szomszédsággal, míg a családfők a sötét és félelmetes hullámokat szelték a halászhajók fedélzetén. A hátrahagyottak élete javarészt rettegésből és aggódásból állt, kiváltképp akkor, mikor a tengeren vad viharok tomboltak, és a világítótorony fényén kívül semmi sem vezethette ki a hajókat a partra az éjszaka feneketlen sötétségben. Leginkább ezek a babonás, szóbeszédre fogékony emberek hitték szilárdan, hogy a szikláról leugró szerencsétlenek nem lelki kínok elől menekültek, sokkal inkább valami természetfeletti lény hívásának engedelmeskedve oltották ki az életüket. A kikötői kocsmák dohányfüstös félhomályában a tengerészek és a sokat megélt öregek hosszú estéken át mesélték félelmetes történeteiket a rettegett szikláról és az attól nem messze álló világítótoronyról. A kényelmes hajókkal érkező idegenek érdeklődve, de hitetlenkedve hallgatták a helyieket, amint azok a természetfeletti erővel rendelkező szikláról, vagy a lidércek lakta világítótoronyról beszéltek. Mindegyikük fantáziáját megérintették a szavak, ám senki nem vette a bátorságot arra, hogy az említett helyszínre merészkedjen, még Greyport lakói is igyekeztek elkerülni a Halál-szikla környékét. A város gazdag negyedeiben élők számára a világítótorony és a Halál-szikla megmaradt kétes hírű kuriózumnak, amiknek történetei távoli településekre is eljutott, ennek ellenére a gyorsan fejlődő gyárak és üzletek dolgozói ritkán jártak a koszos és halszagú kikötőben. A tengerpartra kirándulni, vagy fürdeni jártak, a világítótorony vészjósló, magasra nyúló alakja csak távolról jelent meg előttük. Bár nem hittek a szóbeszédnek, mégsem akadt közülük egy sem, aki a borzalmas mendemondák mélyére nézett volna.

A torony őrének személye egyszerre ébresztett undort és ösztönös idegenkedést a lakosság köreiben, sokan az életükre esküdve állították, hogy a borzalmas öngyilkosságok valamilyen módon Alexanderhez kapcsolhatók. Alexander magányosan élt az ódon, rideg épületben, és a jelzőfény kezelése volt az egyetlen feladata, amiért szerény jövedelmet kapott, ám ez mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy egyszerű szükségleteit fedezni tudja belőle. A toronyőr meglehetősen ritkán járt a parthoz közeli, jobbára szegény tengerészfeleségek látogatta kereskedésbe, ahol élelmiszert és egyéb, az élethez szükséges árukat vásárolt. Leginkább szürkületben, a zárás előtti órában indult útnak abban bízva, hogy kevés vevővel találkozik az amúgy is szűkös boltban. Hosszú kabátjának csuklyáját a fejére húzva, bizonytalanul mozgott Greyport kikötőjében és annak környékén; az egyetlen közeg, ahol biztonságban érezhette magát, az a világítótorony magánya volt. Az emberek többsége félt tőle, mégis elismerték, hogy számos életet mentett már meg kitartó munkájával, amint éjjel-nappal készenlétben állva figyelte a tengert. Minden viharnál rendíthetetlenül égett a jelzőfény a toronyban, ami sok hajóban segített megtalálni az utat a biztonságot nyújtó kikötőbe. A kereskedő ennek ellenére soha nem kérdezte Alexandertől, hogy mit szeretne vásárolni, pultja mögött állva, ugrásra készen fürkészte a furcsa alak minden mozdulatát.

A negyvenes éveinek elején járó férfiről számos mendemonda élt a kocsmákban.

Sokan állították róla, hogy gonosz erők birtokosa, és bele sem mernek gondolni abba, milyen förtelmes praktikákat űz a toronyban.

– Hogy került ez az Alexander Greyportba? – kérdezte egy elegáns, fekete öltönyt viselő úr a vele szemben ülő aggastyánt, akinek ősz szakálla bozontosan keretezte arcát.

Charles Fosternek esze ágában sem volt szóba állni a hívatlanul mellé telepedő öregemberrel, csupán szeretett volna meginni pár pohár italt, mielőtt kocsit fogadva a greyporti Atkinson szállodába utazott volna. Az öreg Csíkos Bob viszont kitartóan mesélte történetét a világítótorony őréről, és Foster, legnagyobb meglepetésére figyelni kezdett a szavaira. Magas, vékony ember volt, valaha sötét hajába itt-ott ősz foltok vegyültek, öltönye pár számmal nagyobb volt, mint szükséges lett volna, hisz sokat veszített testsúlyából az utóbbi egy év alatt. Mindössze pár napot szeretett volna a városban tölteni, a terve az volt, hogy Millstone városba utazik, ahol régi jó barátjánál, dr. Pine–nál vendégeskedik néhány hetet. Abban az esti, borús órában, miután kikötött a hajója, komor, szinte teljesen közönyös állapotban ücsörgött egy félreeső asztalnál, mikor a vén tengerész melléje telepedett, és rumszagú lehelettel beszélni kezdett hozzá.

– Alexander még szinte gyerekként került a toronyba – mondta, majd nagyot kortyolt a Foster által rendelt söréből. – A kapitány hozta magával egy messzi országból. Senkinek sem árulta el, melyikből. Az biztos, hogy a Fekete hajón kívül más nem járt még azokon a vizeken, nekem elhiheti uram! Mindenféle lények és szörnyek élnek arrafelé, és senki másnak nincs annyi bátorsága, hogy odautazzon. Charles Foster soha életében nem hitt a mesékben, már gyermekként is a racionális, empirikus dolgok iránt érdeklődött. A rendszerek és átlátható folyamatok megszállottjaként fiatalon szülővárosa legnagyobb könyvtárának igazgatójává vált.

Boldogsággal töltötte el a rengeteg dokumentáció, a végtelen listák és a pontosan

sorrendbe állított könyvek látványa, a grandiózus könyvespolcok roppant jelenléte az óriási térben. Élete a megszokások és pontos szertartások mentén zajlott, amint reggel megérkezett munkahelyére, és mindent az ellenőrzése alá vont.

A greyporti Vasmacska nevű kocsmába csupán a véletlen vezérelte, mert amint

lába a szárazföldet érte, hideg, kellemetlen eső eredt el, ezért betért az első ivóba, ami az útjába esett. A barátságtalan vízfüggönyön át is feltűnt neki a világítótorony karcsú alakja és a tetején villogó fény. Megborzongott, de nem tudta eldönteni, hogy a bőréhez érő hideg esőcseppek, vagy a vészjósló torony látványa művelte ezt vele, ezért lépéseit szaporázva közelítette meg a durva fából eszkábált, bódéra emlékeztető Vasmacskát. Első benyomása az volt, hogy a város méltán kapta a Greyport nevet, hisz minden sötétszürkének hatott az esti félhomály és a jeges eső függönyén keresztül. A pultos – egy sovány, petyhüdt bőrű és fekete hajú asszony – mosolyt erőltetve magára az egyik asztalhoz kísérte, ami a terem közepén állt, ám Foster egy félreeső helyet kért magának. Egyáltalán nem szeretett volna feltűnést kelteni az előtt a pár helyi öregember előtt, akik főként egyedül ültek rozoga asztalaiknál. Mikor az első adag rumot megitta és kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon, akkor hallotta meg a mellette álló szék hangját, amint Csíkos Bob kihúzta az asztal alól és lassú mozdulatokkal elhelyezkedett rajta.

– Milyen kapitányról beszél maga? – Foster figyelmét nem kerülte el a zavart félelem, ami az öregember szemében megjelent a hajóskapitány említése közben.

– Róla nem szerencsés dolog beszélni, mert soha nem tudhatjuk, milyen szavak jutnak el a fülébe – Bob suttogva ejtette ki a szavakat, amint akaratlanul is közelebb húzódott az idegen utazóhoz, és szemében immár leplezetlen rettegés jelent meg, amit beszélgetőtársa részben az elfogyasztott tetemes alkoholmennyiségnek tulajdonított. Charles Foster ezen a késő estén – mikor az eső egyre jobban zuhogott, és a feltámadt szél süvítése behallatszott a kocsmába – megtudta, hogy majdnem harminc éve történt, hogy Thomas Dunn kapitány visszatért szülővárosába egy idegen, fiatal fiút magával hozva. Abból a pár mondatból, amit a kapitányról megtudott, világossá vált számára, hogy csempészek alkották a Fekete hajó legénységét, és kétséges utakon szereztek tekintélyes vagyont. Ahogy Bob a szikár, szinte érzelmek nélküli kapitányról beszélt, aki félelmet keltett mindenkiben, aki ránézett, Foster teljesen belefeledkezett az öreg szavaiba. Akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, fejük szinte összeért. A férfi nem értette, mi az, ami régóta tartó búskomorságából hirtelen az érdeklődés ösvényére rántotta, és pár percre elűzte borús gondolatait. Ekkor vette észre a pultos alakjának sziluettjét az asztalon álló gyertya fényében. A vékony asszony szigorú szemekkel meredt Bobra, beszélgetőtársára szinte ügyet sem vetve, majd hirtelen ráförmedt az öregemberre.

– Veszélyes szavak ezek, ezerszer mondtam, hogy a kocsmámban ne ejtsd ki őket többet. Maga meg ne higgyen a vén bolond szavainak! Mindenkinek elmondja a zagyvaságait, aki tovább bírja hallgatni őket egy percnél – gyorsan keresztet vetett, és elindult vissza a pult mögé. Hátra sem nézve közölte, hogy jobb lenne, ha mindketten távoznának a fedele alól.

Foster kíváncsiságát tovább fokozta a kocsmáros ingerült félelme, holott ő maga is megborzongott a hallottaktól. Az elfogyasztott rumnak is köszönhetően egyre több részletet szeretett volna megtudni Greyport kísérteties történeteiről. Kifizette a számlát, majd Bob társaságában kilépett az utcára. Az eső már elállt, de a hőmérséklet érezhetően több fokot esett, mióta átlépték a Vasmacska küszöbét. Az öregember, aki élete során rengeteg szeszt tüntetett el a gyomrában, határozott kézmozdulattal mutatta az utat újdonsült ismerősének, és elindultak balra, a világítótorony irányába. Bob valaha izmos alakja összement az évek során, bőre száraz, aszott takaróként fedte csontos testét. Erősen sántított, Fosternek lassítania kellett bizonytalan lépéseit, nehogy hátra hagyja a férfit.

Már majdnem teljesen besötétedett, az égen nyomasztóan sötét felhők úsztak újabb esőzésekkel fenyegetve a város lakóit. A szél feltámadt, és a hullámok egyre hangosabban és vadabbul morajlottak, ahogy a móló cölöpjeinek és a kikötőben horgonyzó hajók falához csapódtak. Foster megborzongott, fekete kalapját még jobban a fejébe húzta, és begombolta kabátja legfelsőbb gombját. Ittas állapotában is kételkedett az öregember szavaiban, mégis ismeretlen eredetű erő ösztönözte rá, hogy még többet megtudjon tőle a Fekete hajóról és annak kapitányáról.

– Az ott fent a világítótorony – a két sovány alak egymás mellett állva nézett fel a szirt tetején álló magas, valaha fehérre mázolt falú toronyra.

Foster hosszú percekig bámulta az épületet, szinte nem is pislogott közben. Élete során számos világítótornyot látott, nem egyben meg is fordult, a greyporti viszont különleges benyomást gyakorolt rá. A fekete felhők alatt, a magas szirt tetején álló épület egyszerre volt fennkölt és félelmetes látvány. A jelzőfény egyenletesen, nyugodtan világított a tetején, Foster szinte látta maga előtt a torony őrét, amint az időnként kipillant az ablakon, a tengert kémlelve. A szél enyhén suhogásán, a tenger morajlásán és a sirályok hangján kívül mást nem lehetett hallani, a városi zajoktól tökéletesen távol voltak.

– Az ott, a toronytól keletre a Halál-szikla. – Csíkos Bob szavai kijózanítóan hatottak Fosterre, aki megbabonázva szemlélte a tornyot.

Ezután a vén tengerész részletesen beszámolt Fosternek a szikláról, annak borzalmas legendájáról és a félelemről, amit a helyiekben kelt. Az idegen kétkedve hallgatta az öngyilkosságokról szóló történetet, és arra a hirtelen elhatározásra jutott, hogy pár napot eltölt ezen a babonás helyen. Kísérője lelkesen felajánlotta a kikötőnegyed egyetlen, rozoga állapotú szállóját, melyet főként a hajókon dolgozó, végletekig túlhajszolt emberek vettek igénybe. Elindultak visszafele, a Vasmacska irányába, közben Bob, Foster kérésére Dunn kapitányról mesélt, gondosan ügyelve arra, hogy csak nagyon halkan ejtse ki a szavakat.

Az öregember mondandójából világosan kitűnt, hogy Thomas Dunn különösen kegyetlen, kemény ember volt. Az évek során, melyeket kalózkodással és olyan ügyek bonyolításával töltött, melyek igencsak megkérdőjelezhetők voltak a törvény szempontjából, tetemes vagyonra tett szert.

Egyik útjáról hatalmas, impozáns hajóval tért vissza. A kikötőben csodálattal, ám valami okból kifolyólag félelemmel és idegenkedéssel szemlélték az emberek. A Fekete hajó már messziről jól látható volt a horizonton, és a dörzsölt tengeri medvék gyomra is összeszorult a látványtól, hisz az Dunn kapitány közeledtét jelezte. A Kikötőnegyedben rendszerint pár napot töltött a hajó, ez alatt az idő alatt feltöltötték készleteiket, eladták az út során szerzett javakat, és a legénység eltöltötte rövid kimenőjét, amit szigorú parancsnokuk engedélyezett nekik.

Thomas Dunn néha megfordult a helyi kocsmákban, különösen kedvenc helyén, a Fogadó az Octopushoz nevűben. A kocsma jelenleg is nyitva állt, ám a babona miatt a helyieknek csak kis hányada látogatja. Itt a Fekete hajó legénységén kívül csupán a legbátrabb és kalandvágyóbb helyiek itták az italaikat, ám az ő kezükben is megállt a pohár, amint a kapitány besétált a helyiségbe. Magas, erős alakja tekintélyt parancsolóan uralta a teret, ahogy fekete ruhájában a pulthoz sétált. A csapos remegő térdekkel szolgálta ki Dunnt, aki mindig jelentős borravalót adott. Aki a szemébe nézett, soha nem felejtette el az acélszürke tekintetet, melyből megmagyarázhatatlan hidegség áradt.

A Fekete hajó legénysége egyszerre tisztelte és rettegte kapitányát, aki a legkegyetlenebb büntetésektől sem riadt vissza. Kiváltképp akkor, mikor valaki megszegte az első és legfontosabb szabályt, miszerint szigorúan tilos arról beszélniük a szárazföldön, amit a tengeren átéltek. Mikor valaki mégis kikotyogott pár részletet az útról, az kegyetlen megtorlásra számíthatott. Ilyen alkalmakkor került elő a rettegett korbács, és még nagyobb rémületet keltett a matrózokban a felismerés, amit akkor nyertek, mikor korbácsolás közben látták vezetőjüket.

Az izmos, ereje teljében lévő férfi szinte örömét lelte abban, hogy másnak pokoli kínokat okozott. Az áldozatai gyakran belehaltak a vérveszteségbe, holttestüket pedig elnyelte a tenger végtelen mélysége, miután durva szövetbe csavarva a vízbe hajították őket. Charles Foster látott már szebb szállodát a kikötői Ezüst Horgonynál, mégis úgy érezte, itt kell maradnia a halszagú, nyirkos tengerparti negyedben. A szoba ára meglehetősen kedvező volt, Mr. Stevens, a tulaj és recepciós egy személyben pedig kimért és szívélyes modorával rögtön jó benyomást tett az utazóra. A rozoga és szűk fa lépcsőkön a második emeletre vezetett Foster útja, ahol a 24-es szobát foglalta el. Ennek berendezése még szerényebb volt, mint a szálloda előteréé: csupán egy keskeny ágy és egy íróasztal, a hozzá tartozó, ránézésre is kényelmetlen székkel. A mosdóhelyiség a folyosó végén volt, amit Foster különösen kellemetlennek ítélt meg.

A szoba rideg hangulata viszont különös módon megnyugtatóan hatott rá. Bőröndjét az ágy mellé helyezte, és rögtön kivett belőle egy üveg whiskey-t két kis pohárral. Leült az íróasztalhoz, és mindkét poharat színültig töltötte, majd az egyiket felemelte és a másikhoz koccintotta. Ezt a szokást az egy évvel ezelőtti, végzetes napon vette fel, mikor 54 évesen elveszítette azt a személyt, akihez igazán közel érezte magát.

Megitta az italát, majd azonnal töltött magának még egyet. Rendszerint addig tartott ez folyamat, amíg Charles az alkoholtól kábultan hanyatlott a párnáira, és végre aludni is tudott egy keveset. Ezen a hideg greyporti éjjelen azonban nem itta ájulttá magát. Még önmagának is szégyenkezve vallotta be, hogy van valami, ami kizökkenti régóta tartó, szinte katatón állapotából, és arra ösztönzi, hogy figyelmet szenteljen neki a gyász végtelen óráiban. Felállt és kinézett az ablakon, a helyiek bódéira esett a kilátás, a tengerből csupán kis részleteket látott. Elhatározta, hogy másnap felszáll a postakocsira és Greyportba utazik, hogy barátjának, dr. Pine-nak táviratozzon. Nem szerette volna, hogy a kedves, mindenkivel törődő, precíz orvos aggódjon érte. Foster másik terve az volt, hogy ellátogat a Városi Könyvtárba, ahol utánanéz annak, hogy van-e valóságalapja a kikötőben hallott mendemondáknak.

Éjszaka erős szél támadt, suhogása megrázta a vékonyfalú szállodát, és nagy hullámokat korbácsolt a tengeren. A világítótorony fénye azonban kitartóan jelezte az irányt a vízen úszó hajóknak. Foster másnap reggel az esőcseppek barátságtalan kopogására és a szél süvítésére ébredt. Megborzongott a hűvös szobában, majd takarójába burkolódzva az ablakhoz lépett és kikémlelt rajta. Barátságtalan és lehangoló látvány fogadta, nagy esőcseppek hullottak a sötét felhőkből, feláztatva a talajt és szürkeségbe burkolva a halásznegyedet. A keskeny utcákon elejtett papírdarabokat és szemetet sodort magával az erős szél, hozzácsapva őket a deszkaházak falához. Lenézve halászokat pillantott meg, akik sötét esőköpenyt viseltek, a csuklyát a fejükbe húzták, ami a szürkeséggel együtt vészjósló külsőt kölcsönzött nekik.

A recepción Stevens készségesen tájékoztatta vendégét a postakocsi indulásának helyszínéről, ami a környék egyetlen élelmiszerboltja előtt volt. Foster erőt véve magán kilépett a szálló ajtaján, a hideg szél rögtön az arcába sodorta a vigasztalanul szakadó esőcseppeket. Hiába próbálta kinyitni az esernyőjét, a hirtelen felerősödő széllökések minduntalan kicsavarták a kezéből, így bőrig ázva, vacogva tette meg az utat a csúszós deszkajárdán. A bolt előtt két asszony várakozott, akik az eresz alá állva igyekeztek menedéket találni az eső elől.

Az utasoknak kivételes szerencsében volt részük, ugyanis a kocsi pontban kilenckor megérkezett, ezután Charles és a két nő jegyet vásárolt a bakon ülő férfitól.

Fostert megdöbbentette a kocsis módfelett rossz modora és rút külseje, amit a kellemetlen időjárás még taszítóbbá tett. Alig foglalt helyet a kényelmetlen, kemény padon az ablak mellett, a kocsi nagy rázkódásokkal máris elindult velük. Útitársai főként halászfeleségek voltak, akik kíváncsi pillantásokat vetettek az ázott ruhájú idegenre. Amint elhagyták a Kikötőnegyedet, érintetlen, dús mezőre érkeztek, aminek sötétzöld színű fűtakarója különösen nagy ellentétként szolgált a lehangoló bódékkal szemben. Az eső továbbra is szakadt, a szél pedig időnként erősen kibillentette a kocsit, ami a rázkódás következtében igencsak kényelmetlenné tette az utazást.

A síkság egyhangúságát néha egy-egy nagyobb kőszikla látványa szakította meg, és Foster hátra pillantva meglátta a világítótornyot, ahogy a kocsi a kanyargós úton haladt Greyport felé. Amint ott magasodott a fekete és sötétszürke felhők alatt, a férfi akaratlanul is megborzongott, és megmagyarázhatatlan félelem kúszott fel a torkába. Kellemetlen érzését próbálta a borús időjárás számlájára írni, de tartott tőle, hogy ragyogó napsütésben is érezné a torony nyugtalanító hatását, ez a felismerés pedig még inkább arra ösztönözte, hogy folytassa a kutatását.

Legalább egy órán át zötykölődtek a kényelmetlen kabinban, mikor megpillantották a város első épületeit, ezután szűk, nyomasztó utcákon kanyarogva érkeztek meg a postakocsi egyetlen megállójáig, ami közvetlenül a piactér mellett állt. A korai óra és az eső ellenére is hangyabolyként nyüzsgött a tömeg a téren, valamint a környező utcákban. Valaki esőkabátot viselt, de voltak olyanok is, akik minden védőruházat nélkül végezték munkájukat a forgatagban, miközben az eső komoran ömlött rájuk.

Foster igyekezett gyorsan elhagyni ezt a halszagú és zsúfolt közeget, ahol a dolgukra siető emberek gyakran félrelökték vékony alakját a járdán. Egy helyinek tűnő, idős férfit szólított meg útbaigazítás céljából, aki barátságtalanul elmagyarázta neki az útvonalat a könyvtárig, majd köszönés nélkül tovább állt.

Ahogy a meghatározott úton sétálva távolodott a piactértől, legnagyobb megelégedésére egyre magányosabb utcákban és sikátorokban találta magát. Az eső ekkor már csak szemerkélt, ennek ellenére a város lehangoló és nyomasztó benyomást tett rá. Foster magának sem tudta megmagyarázni a furcsa, viszolygó érzést, amit a magas lakóházak és a túl szűk, dohszagú utcák váltottak ki belőle. A klausztrofób érzés addig fojtogatta, míg rá nem tért a Main Streetre, ami Greyport legjelentősebb utcája volt. Az utca üdítően széles volt, lovas kocsik és elvétve automobilok haladtak rajta, fényűző, kastélyszerű épületek sorakoztak a két oldalán. Üzletek és kávézók váltogatták egymást, a munkába siető hivatalnokok cipősarkai kopogtak a járdákon.

A Városi Könyvtárat a 63-as szám alatt találta meg, az épület egyáltalán nem illett az utca díszes homlokzatú, gondosan karbantartott házai mellé. Falai szürkék voltak, néhol a vakolat nagy foltokban mállott róla. Hosszú kőlépcső vezetett a nehéz és vastag fa bejárati ajtóhoz, ezen lépkedve Charles Fosterben olyan érzések kavarogtak, melyeket már rég nem tapasztalt. Mikor benyitott az épületbe, egy tágas előcsarnokot pillantott meg, melyet kő járólap fedett, pár lépés után ismét egy újabb ajtó következett, amin át a könyvek birodalmába érkezett. Foster egy pillanatra becsukta a szemét és magába szívta a jól ismert, könyvekből származó illatot, amit olyan sok éven át érzett, és ami élete egyik legfontosabb illatává vált. A könyvtár téglalap alakú volt, falainál könyvespolcok húzódtak, a magasan lévő nagy ablakok szintjéig, a terem belsejét is polcok osztották szűk folyosókká. Fosteren kívül csak kevesen bolyongtak a sorok között, könyveket válogatva és lapozgatva. Charles a pulthoz lépett, aminek túloldalán alacsony, molett és mogorva arcú asszony ült. Állán méretes szőrszálak éktelenkedtek, homlokát gondterhelten ráncolta. Mrs. Watts csalódottan fordult Foster felé, aki megzavarta addigi nyugalmát, mikor pedig a férfi kiejtette a Halál-szikla nevét és a nő segítségét kérte, Mrs. Watts a korábbinál is ellenszenvesebb modort engedett meg magának.

– Ebben a témában nem tudok a segítségére lenni, de hallottam én is arról a helyről és az onnan leugró szerencsétlenekről. Ha elfogad egy jó tanácsot, nem bolygatja ezt az ügyet. Épp elég nagy baj, hogy ilyen sok fiatal meghalt, és még nem robbantották fel azt az átkozott sziklát.

Foster érdeklődve hallgatta Mrs. Watt mondandóját, és különös módon annak elrettentő szavai még jobban felcsigázták érdeklődését. Több percnyi unszolásra a köpcös asszony megvető pillantást vetve Fosterre felállt, és a háta mögött álló, magas szekrények egyikéhez lépett. Kihúzta a megfelelő fiókot, és kutatni kezdett az ott sorakozó cetlik között, közben a férfi csendben megállapította, hogy ennek a könyvtárnak a precizitása nagyban eltér az általa vezetett intézményétől.

– Egy Greyportról szóló könyvben említést tesznek a Halál-szikla legendájáról, leírhatom önnek, hogy hol találja – Mrs. Watts láthatóan megkönnyebbült, amiért végre sikerült megszabadulni a kéretlen érdeklődőtől, átadta a papírt neki, és befejezettnek tekintette a diskurzust. Foster határozott léptekkel közelítette meg a polcot, közben olyan érzés bizsergette a bőrét, mintha hazatért volna. Ismét megérintette a lázas kutatás izgalma és a sorrendbe állított könyvek látványa okozta öröm. Ez a kedélyállapot változás nem tartott tovább pár percnél, mégis reménykedésre adott okot a férfinek arra nézve, hogy talán egyszer majd megszabadulhat a búskomorság terhétől.

Miután megtalálta a keresett, sötétbarna bőrkötésű könyvet egy, a fal mellett lévő asztalhoz sétált, és leült a székre. Felkapcsolta az olvasólámpát, és minden figyelmével az írás felé fordult. Legnagyobb meglepetésére egy teljes oldalt kitöltő, fekete-fehér képet pillantott meg, ami a Halál-sziklát, és a mellette álló világítótornyot ábrázolta. Közel hajolt a papírhoz, ahogy minden részletét igyekezett felderíteni. A rajzot készítő, a vonalakból ítélve durva szénceruzával dolgozó művész kitűnően érzékeltette a hely hangulatát, még az, aki személyesen nem is látogatott el a kikötőbe, az is érezhette a képből áradó borongós, titokzatos atmoszférát. Az eget sötét felhők borították, a tenger vize tajtékos hullámokban csapódott a meredek sziklafalhoz. A toronyban erőteljesen világított a jelzőfény, és a háttérben maga a szikla volt látható, a kép legsötétebb pontja. Foster megborzongott, és úgy érezte, hogy izzadtságcseppek gördülnek le a hátán a ruhája alatt. A képen egyetlen emberi alak sem volt látható, csak a puszta természet, az elemi erőkkel és a világítótoronnyal. A kép alján a művész aláírása és a dátum szerepelt, ami 1859 volt. Foster nem tudta kibetűzni a rajzoló nevét, de nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget neki, inkább hátradőlt a székben, és percekig nézte a nyugtalanító alkotást.

A következő oldalon pár sort talált a világítótorony építéséről. Megtudta, hogy a város az első években legfőképp halászatból tartotta fenn magát, ezért az alapítás utáni években építették a torony kezdetleges elődjét. Jelenlegi formáját a folyamatos felújítások során kapta. Csupán pár elejtett szó foglalkozik az öngyilkosok magas számával, akik a szikláról leugorva oltották ki életüket. Ezután csak a város kereskedelmével kapcsolatos információkat talált, kíváncsisága viszont arra sarkallta, hogy tovább kutasson. Már elfáradtak a szemei az apró betűket olvasva, mikor hirtelen ismerős nevet talált.

Thomas Herbert Dunn hajóskapitány, aki egyszerű matrózból küzdötte fel magáta legmagasabb rangig. A könyv nem említette a Fekete hajót, csupán az ifjú Dunn kivételes tehetségét és intelligenciáját taglalta. A szöveg enyhe utalást tett rá, hogy a tengerész egyáltalán nem riadt vissza a kockázatos, olykor törvényellenes utaktól sem. Foster izgatottan lapozott tovább, ám megrökönyödésére a következő lapokat kitépték a könyvből. Tovább lapozott, de semmi egyebet nem talált már sem a szikláról, sem Dunn kapitányról. Charles hirtelen felugrott és Mrs. Watts-hoz sietett, aki értetlenül állt a könyv megcsonkítása előtt, és rossz néven vette az olvasó felháborodását is. Foster gúnyosan megcsóválta a fejét, és megköszönte az asszony segítségét. Kilépett a könyvtárteremből, és gyors lépésekkel a kijárathoz sietett. Már a nagy faajtótól fordult vissza, hogy a Pine-nak szánt táviratot feladja, ami nem volt hosszú üzenet, ám annál lényegre törőbb. Barátja tudtára adta a vele történt eseményeket, a világítótorony rá gyakorolt hatását és még Csíkos Bobról is említést tett neki. Szinte biztosra vette, hogy a gyakorlatias orvos hitetlenkedve fogadja majd a legendáról szóló írását, ám számított Pine híres türelmére és megértésére. Mivel kifizette a sürgősségi kézbesítést, Mrs. Watts biztosította Charles-t, hogy a címzett másnap reggel kézhez kapja az üzenetét.

Foster, a könyvben olvasottak és az eddig átélt események hatására úgy döntött, hogy még aznap, napfénynél felkapaszkodik a meredek ösvényen, és szemügyre veszi a sziklát és a világítótorony környékét. Délután kettőkor lépett le a visszafele tartó postakocsiról, az élelmiszerüzlet előtt. Betért a szűk, szerény kínálattal rendelkező boltba, séta közben elfogyasztható ételt és egy üveg whiskey-t vásárolt magának. Fizetéskor váltott pár szót a pénztár mögött álló, sovány asszonnyal, aki rögtön elkomorult, amint Alexander, a toronyőr neve szóba került.

– Bizony Isten, a frász kerülget, valahányszor lejön a toronyból. Higgye el, hogy a pult alatt a seprűnyelet szorongatom, miközben az áruk között válogat. Nem mintha megvédene attól az idegentől, de van valami félelmetes abban a fickóban!

Foster megértette, hogy a fiatalember szokatlan bőrszíne és szemeinek különleges vágása kelti a riadalmat az egyszerű emberek körében. Megmosolyogtatta a boltos jámbor félelme, és ugyanezzel a mosollyal az ajkán lépett ki a szabadba. Szerencsére az eső teljesen elállt, de a sötét felhők továbbra is borús kupolaként borultak a kikötői negyedre. A mólón halászok sürögtek-forogtak, akiket szorgos asszonyok segítettek a halak szortírozásában, az öbölben hajók horgonyoztak, az éjszakai halászatról visszatérve. Foster kortyolt egyet az italából, és kelet felé vette az irányt, egyenesen a világítótoronyhoz vezető ösvény aljához. Mivel tudta, hogy Alexander csak sötétedés után hagyja el otthonát, semmiféle kellemetlen találkozástól nem tartott. Az ösvény valóban olyan meredek volt, amilyennek elmondták, Foster csak lassan haladt felfele rajta. Dús, magas növésű fű nőtte be két oldalról, ám magát az ösvény is gaz borította, jól demonstrálva, hogy Alexanderen kívül más csak elvétve gyalogolt rajta. Balra nézve hatalmas, dús és érintetlen rétet látott, jobbról a tenger végtelen horizontja tárult elé, és ezekben a percekben a férfi el sem tudta képzelni, hogy a festői helyszínen természetfeletti, gonosz erők munkálkodhatnak.

Folytatta az útját, és legalább fél órán keresztül kaptatott az emelkedőn, mire végre sík talajra érkezett, ekkor kifújta magát, és jó nagyot kortyolt az üvegből. Már csak pár méter választotta el a világítótoronytól, mikor is borzongani kezdett a látványtól. A szél feltámadt a sziklafal tetején, és süvítése baljóslatúan lengette a kopár fennsíkon árválkodó, elszórtan fellehető fák és bokrok ágait. Foster ekkor már erősen érezte az alkohol hatását, ezért visszafogott természetéhez képest váratlan tettre szánta el magát, és gyors léptekkel a Halál-sziklához sietett, anélkül, hogy a toronynál megállt volna. Magának sem tudta megmagyarázni, de a szikla különleges benyomást tett rá, egyszerre vonzotta és taszította, mindeközben zsigeri félelmet váltott ki belőle. Nem a feneketlen mélység rémítette meg, sokkal inkább a kőből sugárzó, ismeretlen eredetű erő, ami arra késztette, hogy rálépjen, és három tétova lépést tegyen meg rajta, és ekkor a szél süvítése, mintha varázsütésre tenné, alábbhagyott. A férfi lélegzetvisszafojtva figyelte az eléje táruló látványt, a tengert, ahogy a végtelen horizontig ér, és a fekete felhőket, ahogy baljóslatú búraként borulnak a hatalmas víztömegre. A hullámok morajlása nem hallatszott fel ebbe a magasságba, csak a madarak vijjogása jutott el a füléhez. Hosszabb időnek kellett eltelnie, mire Foster vette a bátorságot ahhoz, hogy lenézzen a mélységbe, noha a szikla széléig nem mert teljesen kisétálni, így is félelmetes kép tárult elé. Legalább hetven méter mélyen húzódott a sziklaszirt fala, éles kiszögellésekkel és hosszú egyenes szakaszokkal tarkítva.

A tenger szinte elképzelhetetlen mélységben hullámzott a talpa alatt, és Foster hirtelen késztetést érzett arra, hogy az ölelésébe vesse magát. – Egy lépés és véget érne a szenvedés – ezeket a szavakat motyogta, és egy lépést tett a szikla pereméhez, az alkoholtól zsibbadtan, a félelemtől megrészegülve szinte robotként mozogva. Elképzelte testét, amint az szédítő sebességgel zuhan a tenger felé, miközben a kiálló éles sziklák borzasztó sebeket ejtenek rajta, és csontjait törve zuhan a jéghideg, háborgó vízbe. Mikor a Halál-szikla szélén állt, és a hullámok hívogatták, akkor tudatosult benne a felismerés, hogy csupán pár pillanat választja el valami borzalmas, végzetes tettől. Hirtelen kijózanodva az életet választotta, és egyetlen ugrással a kopár fennsíkra vetette magát. Izzadt, zihált, és a térdére kellett támaszkodnia, annyira megrémült a saját gondolataitól, amik átvették az irányítást a józan esze fölött.

A férfi jobbnak látta, ha elhagyja a helyet, és gyors léptekkel az ösvény irányába indult, miközben a világítótornyot tanulmányozta. Az épület meglehetősen jó állapotban volt, ami egyáltalán nem lepte meg, hisz a kikötőváros számára elengedhetetlen tájékozódási pontként szolgált, csupán a valaha volt fehér festés kopott meg, szürke foltok tarkították és a torony teteje, ami a jelzőfényt rejtette, erősen rozsdás volt. Fosternek kedve támadt lenyomni a fából készült ajtó kilincsét, és a csigalépcsőn át a tetőre sétálni, de eszébe jutott Alexander alakja, és úgy gondolta, a magának való, különc fiatalember nem venné jó néven a bejelentés nélküli látogatást. A kopár táj hangulata szorongással töltötte el, ezért újabb adagot kellett kortyolnia az italosüvegből, ingatagon elindult az ösvényen, hogy a hotelben pihenje ki a nap fáradalmait. Időnként hátrapillantott, mert az a különös érzése támadt, hogy valaki figyeli a torony apró ablakából, ám senkit nem látott meg a sötét nyílásokban. Még mindig riadtan és borzongva érte el a Kikötőnegyed mólóját, de nem maradt ideje arra, hogy megnyugodjon, mert hirtelen erős kéz szorította meg a karját, a rémülettől halk kiáltás hagyta el Foster a száját. Csíkos Bob lépett mellé, aki érezhetően rumszagú lehelettel faggatta ki Fostert a városban töltött napjáról.

– A könyvtárban nem lehet semmit megtudni a szikláról és a toronyról, ezt én megmondhattam volna magának, ha kérdezi. Az is igaz, hogy a városiak sem hajlandóak az öngyilkosságokról beszélni. Ha ennyire érdekli a dolog, beszéljen inkább velem.

– Jártam a sziklánál és a toronynál – Foster könnyen kiolvasta a megdöbbenést az öreg tengerész sötét szeméből – Nincs ott semmi kísérteties, amitől maga annyira fél! De még csak olyannal se tudtam beszéltem, aki személyesen látta volna Dunnt! Hagyjon engem békén. – A férfi, befejezettnek tekintve a beszélgetést határozott léptekkel elindult az Ezüst Horgony irányába. Bob szinte kétségbeesett hangon kiáltott utána.

– Ma este jöjjön el az Octopus fogadóba!

Foster hangja cinikusan csengett, ahogy megdöbbenésének hangot adva, élesen bírálta az öreg tengerész ítélőképességét.

– Miből gondolja, hogy elmegyek a kapitány kocsmájába? – vetette oda cinikus hangon.

Bob biztosította Fostert, hogy nem fogja megbánni a látogatást, és még több információt ígért neki a régi időkről, mikor Dunn a kikötőben járt. Charles, mivel már lekéste az utolsó kocsit Greyportba, és egyébként sem volt jobb dolga, engedett a kíváncsiságnak, és biztosította az öregembert, hogy számíthat a látogatására.

Foster a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy veszélyes dolog rábízni magát egy részeges, bolond öregember szavaira, mégsem bírta elutasítani a meghívást.

Úgy határozott, hogy még egy estét a helyi babonáknak szentel, és a következő délelőtt elindul Millstoneba, hogy barátjának is részletesen beszámoljon a hallottakról. Erősen alkoholszagúan érkezett meg az Ezüst Horgony recepciójára, ahol Stevens szó nélkül adta a kezébe a 24-es kulcsot, hisz naponta szerencséje volt ittas és tétova járású vendégekhez. Foster, miután felment a szobájába megette maradék ebédjét, amit a kabátzsebében hozott a szállodába, és megitta az utolsó korty whiskey-t. Ezt követően az ágyára feküdt és nyugtalan, felszínes álomba merült, amelyből csak sötétedés után tudott felébredni. Álmosan és fejfájással küszködve indult el a találkozóhelyre, szerencsére Csíkos Bobtól részletes leírást kapott az útvonalról, ami az Octopusba vezetett.

Minden nehézség nélkül jutott el a valaha forgalmasabb napokat megélt kocsmába, ami a Kikötő Negyed keleti szélén, a világítótoronyhoz vezető ösvényhez közel árválkodott. A vén tengerész elmesélte Fosternek, hogy a kapitány borzalmas hírneve miatt a környező bódékat elhagyták az ott élők, és azok az idő múlásával, és a karbantartás hiányában szétestek. A felhasználható fa alkotóelemeket a helyiek hamar széthordták, fűtés és kunyhó javítás céljából. A férfi enyhén émelyegve, ám már teljesen kijózanodva kopogott be a viskóba, aminek ablakaiban gyenge gyertyafény pislákolt. Amint Bob ajtót nyitott neki, Foster lába a földbe gyökerezett az Octopusban csoportosuló, idős, ápolatlan külsejű férfiak láttán.

– Ők a barátaim – Bob jobb kezével az asztaloknál ülőkre mutatott. – Más falvakból is járnak ide, minden hónapban egyszer, hogy a régi időkre emlékezzünk.

Az idős, bozontos szakállú férfi hirtelen karon ragadta Fostert, és maga mellé ültette egy rozoga, billegő lábú székre, majd teli rumos poharat tett elé, utána fenékig ürítette a saját kupicáját. Ezután az idős tengerészek beszélni kezdtek, megidézve annak az embernek az alakját, aki még agg korukban is lidércnyomásos éjszakákat okozott nekik. Dunn kapitányról beszéltek, közülük mindenki szolgált a parancsnoksága alatt, fiatal, többnyire kezdő matrózként. Borzalmas, kegyetlen történetek kerültek felszínre, késelésekről, kínzásokról és fertelmes halálesetekről emlékeztek meg. Miközben az öregek meséltek, Foster figyelmét nem kerülte el, hogy hangjuk sosem volt erősebb a suttogásnál, és valahányszor a szél megrezgette a vékony ajtót, rémülten összerezzennek. Ezek a szerencsétlenek még mindig rettegnek Thomas Dunntól, gondolta Foster, és szándékosan nem nyúlt a teli rumos poharához, mert jobbnak látta, ha tiszta fejjel rakja össze a félelmetes história darabkáit. A Fekete hajón csak Csíkos Bob szolgált Dunn irányítása alatt, ám arra a kérdésre, hogy merre jártak a tengereken és óceánokon, nem mert válaszolni. Annak ellenére sem, hogy Dunn legalább harminc éve nem mutatkozott a kikötőben, és mindenki biztosra vette, hogy már nincs az élők sorában, mert pár évnél tovább sosem maradt távol Greyporttól.

– Az utolsó időkben a kapitány nagyon furcsán viselkedett – Bob hangja remegett az iszonyattól – éjszaka rémálmok gyötörték, és napközben is értelmetlenül halandzsázott. A túlvilágról szónokolt, arról, hogy lepaktált egy felsőbb erővel, de az alku balul sült el, ezzel a halál utáni életre kárhoztatva a kapitányt, a Fekete hajót és annak legénységét. Így most élőholtként szelik a tenger vizét, és lelkeket toboroznak a kísértethajó fedélzetére.

Ezen a ponton Foster úgy érezte, túl sokat hallott, fel akart pattanni és kirohanni a viskóból, ám Bob folytatta a mondandóját, mintha észre sem vette volna vendége nyugtalanságát.

– Nem tudom miről szólt az alku, de nemsokára Alexanderrel a fedélzetén futott be a Fekete hajó a kikötőbe. Ezután többé senki sem látta a sem a hajót, sem a legénység tagjait.

– Ez az egész ostobaság, miért hinnék el egy szót is? Miért hagyta el a Fekete hajót, ha a kapitány ennyire óvta a titkait? – Foster hangos szavai után néma csend ereszkedett a poshadt levegőjű teremre.

– Valóban tudni akarja az igazságot? – Bob felállt és a gyertya fénykörébe lépett. – Régóta vártam egy tudós és bátor ember érkezésére, aki elmondja a világnak, hogy nem vagyok bolond és az általam elmondott történetek igazak!

Fostert annyira meglepték Bob szavai, hogy megállt az ajtóban és kíváncsian szemlélte, mire készül az öregember. A tengerész előbb rongyos kabátját vette le, majd megsárgult ingét, ezután hátat fordított mindenkinek. Foster és a jelenlévők elszörnyedve meredtek a sovány, aszott bőrű férfi testére, mert annak egész hátát borzasztó sebhelyek és hegek borították, vörös és fehéres árnyalatokban.

– Én átéltem a korbácsolást, és csak a csodának köszönhetően nem hagytam a fogamat a Fekete hajó fedélzetén. Élet és halál között lebegtem hetekig, ezután a kapitány kitett egy kikötőben, és a sorsomra hagyott. Sokak szerint szerencsém, hogy nem dobatott be a tengerbe, bár sokszor azt hiszem, az is jobb lett volna, mint lidércnyomásban tovább élni.

Foster közelebb lépett Bobhoz, hogy még jobban szemügyre vegye a hosszabb és rövidebb csíkokat. El sem tudta képzelni, milyen kínokat kellett átélnie ennek az embernek, mikor a kegyetlen kapitány rámérte az iszonyatos büntetést. Még jobban elborzadt, mikor megtudta, hogy csupán annyi volt Bob bűne, hogy a húszas éveinek elején járó fiúként elemelt egy üveg rumot a rakományból.

– Én mondom magának, az az ember lepaktált az ördöggel! Miután elhagytam a hajót, a kapitány olyan vizekre és szárazföldekre vezette az embereket, ahol nem volt se Isten, se könyörület. Onnan hozta Alexandert! Azoknak a vizeknek a mélyén maga a gonosz aludta álmát, aki arra várt, hogy valaki felébressze! És Dunn megtette, átkot zúdítva a saját és legénysége fejére!

Bob szinte önkívületbe esett, ahogy a förtelmes szavakat kimondta, Foster megborzongott a hatásukra, és közel állt ahhoz, hogy mindent elhiggyen, amit eddig babonának hitt. Mégis szó nélkül elindult, és csendesen elhagyta az Octopust, majd Bob marasztalásának sem engedve, elindult a hideg és sötét éjszakába. Vissza akart térni a szállóba, hogy végre kipihenje magát, ám hirtelen mélységes szégyen öntötte el. Felidézte magában a végzetes napot, amikor elveszítette a legfontosabbat a számára, az azóta eltelt idő vánszorgását, és az elfogyasztott, hatalmas mennyiségű alkoholt. Minden utat végig járt gondolatban, ami Millstone felé vezette, és a véletlenek összejátszását, amik Greyportban marasztalták, a legnagyobb őrültségnek azt tartotta, hogy egy percre is elhitte egy öreg, zavarodott tengerész ostoba szavait. Elhatározta, hogy a végére jár a mendemondáknak, és hirtelen megfordulva a világítótorony felé vette az irányt. Rajta kívül senki más nem tartózkodott az utcán, leszámítva egy fiatal, részeg matrózt, aki egy viskó falának dőlve hányt. Foster undorodva fordította el róla a tekintetét.

Gondolatai annyira lefoglalták, hogy csak a meredek lejtőt mászva vette észre, hogy a nappali hűvös levegő éjjelre dermesztő hideggé vált, és sűrű köd ereszkedett a szirtre, ami a kikötő felé gomolygott. Foster elszántan kaptatott felfele, miközben a távoli erdőből bagolyhuhogást hallott, kezeit összedörzsölte, majd kabátja összes gombját begombolta. Már majdnem elérte a világítótornyot, amikor mélyről jövő borzongás környékezte meg, hisz a táj teljesen más arcát mutatta előtte, mint nappali kirándulása során.

Ahogy a szirt tetejére ért, megállapította, hogy a köd, ami az ösvényen gomolygott, majdnem teljesen eloszlott, és a felhőtlen égen ragyogó csillagok a hatalmas Holddal földöntúli fényekkel borították a kopár fennsíkot. A néma csenddel és hideg levegővel együtt kísérteties és halott volt a táj, Foster idegennek érezte magát a komor, háborítatlan helyen. Amint tekintetét a világítótorony tetejére vetette, a lélegzete is elállt a döbbenettől, mert élénk, villódzó fény vibrált az éjszakában, mintha vihar korbácsolná a tengert, az azonban tükörsima volt, mint szélcsend idején. A kikötőt elérő sűrű köd ezt a fényt eltakarta a szemei elől. Megbabonázva, ismeretlen, kényszerítő erőnek engedelmeskedve indult meg a torony ajtaja felé, és mire felocsúdott volna, már be is nyitott az áporodott szagú, sötét épületbe, ahol csak a kis ablakokon át beszűrődő holdfény szolgált silány tájékozódási pontként. Ösztönösen bezárta az ajtót maga mögött, és kezeit maga elé tartva, araszolva érte el a lépcső első fokát. A lélegzetét is visszafojtotta, mert tudta és érezte, hogy valaki más is tartózkodik a világítótoronyban, Alexander azonban nem adott életjelet, síri csend honolt a régi falak között. Foster majdnem megbotlott, amint cipőorra a kőlépcsőhöz koppant, ezért még óvatosabban, vállát a falnak vetve, csendben lépkedett felfele. A csigalépcső, mintha soha nem akarna véget érni, kitartóan kanyargott a torony csúcsa felé, és a betolakodó minduntalan attól rettegett, hogy megbotlik és összetöri magát, amint lezuhan rajta. Végtelennek tűnő percek után mégis kilépett a torony tetejét alkotó, kör alakú, vékony korláttal körbevett részéhez. Középen rácsokkal körbe zárva villódzott a jelzőfény nyugtalanító intenzitással.

Foster szíve a torkában dobogott, amint megpillantotta a tájat, Greyport belvárosának halvány fényeit, a kikötői negyedet, amit a tejszerű köd szinte teljesen elrejtett, és a tengert. Tükörsima, fekete, olajszerű felületén megcsillant a holdfény, és Fostert arra késztette, hogy egészen a korlátig lépkedjen. Először nem akart hinni a szemének, de hosszasan szemlélve felfogta, hogy nem a képzelete játszik vele, mert nem messze a toronytól egy hatalmas, sötét árny közelített a tengeren, leeresztett vitorlákkal, mégis egyenletesen haladva a szélcsendben.

Úgy siklott a szirt felé, hogy a hajótest nem korbácsolt hullámokat és a kabinok ablakai is sötétek voltak. A Fekete hajó – kiáltotta Foster és azon nyomban hátrafordult, hogy a csigalépcsőn lesietve visszarohanjon a biztonságosnak vélt kikötőbe. Ebben a pillanatban azonban olyasvalamit látott, ami határtalan, elemi rémülettel töltötte el, a fehéren világító, vakító fény egy emberi alakot világított meg. Magas, izmos férfi volt fekete kabátban, aki csuklyáját most nem húzta a fejébe, mert nem volt ki elől rejtőzködnie. Alexander csak állt a lépcsőlejárat előtt, és mereven bámulta Fostert, aki mozdulni sem bírt az iszonyattól. Nem a sárgás bőrszín és a mandulavágású szemek ijesztették meg, sokkal inkább az őrület, ami ezekben a szemekben lángolt.

Alexander lassú, de határozott lépésekkel elindult Charles Foster felé. Nem sokkal később a volt könyvtárigazgató vékony teste pörögve, és megállíthatatlanul zuhant a végtelen mélység felé, miközben a szél süvítve kísérte a háborgó hullámok közé. A Hold megvilágította a vízfelszínt, és erőtlen fényében egy hatalmas, fekete hajó alakját rajzolta ki. Fosterben tudatosult, hogy a kapitány ezúttal az ő lelkéért érkezett. Hátborzongató, nem evilági sikoly hagyta el ajkát, mert életének utolsó felismerése az volt, hogy a halálnál sokkal borzalmasabb dolgok is várhatnak rá. Üvöltött, mikor hangos puffanással nekicsapódott a sziklaszirt aljának. Holttestét elragadták a jéghideg hullámok, ahogy a tenger sötét mélysége átölelte és soha többé nem engedte már el.

A következő nap reggelén Csíkos Bob hiába kereste Charles Fostert az Ezüst Horgonyban. Mr. Stevens kitartóan lóbálta a 24-es kulcsot az öreg szeme előtt, és ismételgette, hogy vendége nem tért vissza az éjszaka folyamán. A vén tengerész zavarodottan rótta a halszagú negyedet, mígnem az éjszaka rosszullétben szenvedő matróztól meg nem tudta, hogy újdonsült ismerőse a világítótorony felé sétált. Ekkor Bob megértette mi történhetett, és jajveszékelve híresztelte a kocsmákban, hogy Fostert elragadta a Fekete hajó, ám szavára senki sem hallgatott. Sokkal inkább hajlottak arra, hogy az átutazó az éjszaka folyamán gyalogosan indult Greyport belvárosába, hogy az ottani szállodában pihenje ki a szegénynegyedben elszenvedett kellemetlenségeket. A biztonság kedvéért a hatóság emberei órákon át járták a partokat, hátha az idegen holttestére bukkannak, ám nem találtak semmit. Alexandert kihallgatták, és átkutatták a világítótornyot is, de semmi jel nem utalt arra, hogy a keresett személy ott járt volna.

Két nap múlva azonban, amikor senki sem számított rá, a hullámok partra sodorták egy vékony férfi holttestét. Azok, akik életében találkoztak vele, egyöntetűen Charles Fosterként azonosították az összezúzott tetemet.

Három nappal később kopott, szürke öltönyt viselő férfi lépett le a Greyport belvárosából érkező postakocsiról, rettenetes napja volt, ami jól látszott elgyötört arckifejezésén. Nem hagyta nyugodni jó barátja holttestének a látványa, amit a városi halottasházban vizsgált meg. Barna orvosi bőrtáskát fogott a kezében, és egyenesen a Vasmacska Fogadóba sietett, ahol a pultostól megtudakolta, merre találja a Csíkos Bob nevű öreg tengerészt. Egyáltalán nem lepte meg, hogy a keresett személy a sarokban lévő asztalnál ült, rumos poharat szorongatva. Lassan odalépett mellé, és halkan leült egy székre. Pár mondatban bemutatkozott, és gyorsan Charles Fosterre terelte a szót, ekkor Bob hadarva előadta neki mindazt, ami az utóbbi napokban történt, nem hagyva ki a Fekete hajót és annak legendáját sem. Dr. Pine lankadatlan figyelemmel hallgatta az öreg mondandóját, miközben végig az asztal lapját nézte és táskájának fülét szorongatta.

– A Fekete hajó ragadta el! Hinnie kell nekem! – Bob olyan csökönyösen ismételgette ezeket a mondatokat, hogy a türelmes Pine-nak is össze kellett szednie minden önuralmát, hogy higgadtságát megőrizze.

– Uram, ön nem tud semmit Charles Fosterről. – Az orvos Bob reszkető, vékony karjára tette a kezét, és elmesélte mindazt, ami barátját a Halál-sziklához vezette.

Bob hitetlenkedve hallgatta, hogy Foster több mint egy éve mély depresszióban és alkoholizmusban szenvedett, mióta különösen tragikus módon elveszítette élettársát. Azóta csak bolyongott a házában, és dr. Pine hosszas unszolására volt csak hajlandó útnak indulni, ám soha nem érkezett meg Millstone-ba.

– Sajnos teljesen biztos vagyok benne, hogy Charles idegei felmondták a szolgálatot és végzetes dolgot tett. Pine mélységesen megrendült a hírtől, ami a greyporti rendőrségen fogadta. Miután megkapta Foster nyugtalanító üzenetét, négy nap elteltével útnak indult, mert ösztönei azt súgták, hogy valami borzasztó dolog történhetett, amiért barátja nem érkezett meg Millstone-ba. Hiába győzködte

Bobot, hogy azon a szörnyű éjjelen Foster nyilván részeg volt, és ittasan vetette le magát a szikláról, az öregember hajthatatlanul állította, hogy Charles hozzá se nyúlt a neki felkínált rumhoz.

Az orvos később, feladva az értelmetlen győzködést, áttelepedett egy másik asztalhoz, és az utolsó Greyportba tartó postakocsi indulásáig ott is maradt. Bob az első percekben igyekezett beszédbe elegyedni vele, de kisvártatva megértette a férfi mély gyászát.

Már sötétedett, mikor dr. Pine kilépett a Vasmacska ajtaján a szabadba. A szél feltámadt, és a sötét felhők közelgő vihar ígéretét hordozták magukban. Először úgy döntött, felsétál a Halál-sziklához, azonban elvetette ezt a gondolatot, mert nem szeretett volna a csúszós és meredek ösvényen botladozni a félhomályban, és a világítótorony látványa túlságosan lehangolta. Zaklatott lélekkel csupán a mólóról tekintett fel a sziklára és a toronyra. Tudta jól, hogy Foster halála a greyporti legendák részévé válik a babonás tengerészeknek köszönhetően, de egyáltalán nem bánta, mert tudta, hogy barátjának tetszene ez a történet. Sokáig állt a mólón, a hideg szelet sem érezve, és igyekezett a látvány minden részletét megőrizni emlékezetében. Kivette kopott zsebóráját és megnézte a pontos időt, ezután jobbnak látta, ha elindul a postakocsimegállójához.

Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett a tájra. Ahogy a tengerre nézett és

a végtelen horizontot kémlelte, egy pillanatra úgy rémlett, hogy egy távoli, hatalmas, fekete hajó körvonalát látja. Megrázta a fejét és becsukta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, csak az Hold fényének ragyogását látta az egyre erőteljesebben hullámzó vízfelszínen.

A kép forrása

A novella a Black Aether 7# ben jelent meg 2017-ben.

Tovább...

A greyporti kikötő sötét titkai, a világítótorony titokzatos lakója, a sötét óceán hívogató mélysége. A fekete hajó kegyetlen kapitányának vérfagyasztó története.

Rólam