„Alice Townsend 1922. december 11–én, az éjszakai órákban tisztázatlan körülmények között megszökött az Arkham Sanitarium-ból. Az élénkvörös hajú, sovány testalkatú nőről annyi értesülés áll rendelkezésünkre, hogy Salemben élt és tanítónőként dolgozott. Akik ismerték békés és csöndes embernek tartották, ennek ellenére ismeretlen okokból kifolyólag, önkívületi állapotban, és megbomlott elmével került a szanatórium falai közé. A nyomozók a szökés körülményeiből ítélve elképzelhetetlennek tartják, hogy azt a nő egyedül vitte véghez, a helyszínen talált nyomok veszélyesnek tűnő segítőtársakat feltételeznek. Fokozottan kérjük a lakosságot, amennyiben bármi értesülésük van a fent említett személy hollétéről, haladéktalanul jelentsék az illetékes hatóságoknak!”

Arkham Journal, 1922. december 13.

 

A valódi borzalomról egyetlen helyi lapban sem számoltak be, megelőzve ezzel a nem kívánt pánik kitörését. Csak az intézet munkatársai és a kiérkező nyomozók szembesültek az éjszaka történt kegyetlen mészárlás nyomaival, csak ők láthatták a meggyilkolt ápolók és orvosok leírhatatlan, összekaszabolt holttestét. Az elmegyógyintézet rácsos kapuját hatalmas erővel törték be, az Alice Towsend első emeleti szobájába vezető folyosót pedig a barbár módon megölt dolgozók tetemei szegélyezték, magukon viselve a legkülönfélébb vágások és szúrások nyomait; arcuk földöntúli iszonyatba torzult. Vérük vörösre festette a hideg kőpadlót és a lépcsőfokokat, ahol csak egyetlen, kisméretű női láb nyomai voltak kivehetők, végig egészen a kapuig, segítőtársakra utaló nyomokra azonban nem leltek. A minden képzeletet felülmúló kegyetlenség ilyen mértékű megnyilvánulása láttán a rendőrség tagjai nem tudták megállapítani, hogy a tanítónőt megszöktették, vagy elrabolták-e. Azt a lehetőséget, hogy saját magának sikerült volna távoznia az intézetből szinte az első percekben elvetették, annak ellenére, hogy a szökés körülményei előtt értetlenül álltak.

Alice Townsend esete azért volt felettébb meghökkentő, mert a végzetesnek bizonyuló arkhami látogatása előtt a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy hajlamos lenne az őrületre. Lelki alkatára nem voltak jellemzőek a hirtelen kitörések, vagy a hisztérikus megnyilvánulások, munkatársai és barátai elképzelni sem tudták váratlan és drasztikus változásának okát.

Lassan folyó, megszokások által irányított életét öccse, Adam levelei dúlták fel, amik kezdetben ritkán, később egyre sűrűbben érkeztek és mind kétségbeesettebben kérlelték Alicet, hogy utazzon el hozzá Arkhamba. A kétségbeesés, ami ezeket az írásokat jellemezte minden levélváltás után fokozódott, mígnem a nyugtalan nő végül rászánta magát a hosszú útra. A levelekből érezni lehetett, hogy Adam szavait átjárja az iszonyat és a mindenen áthatoló félelem, amit megmagyarázhatatlan éjszakai jelenségek váltottak ki belőle.

Adam feljegyzései szerint a hátborzongató események október első vasárnapján kezdődtek, ezeket először rosszindulatú tréfának tulajdonította, de hamar rá kellett döbbennie, hogy a történések sokkal nagyobb súllyal bírnak, mint ahogy azt gondolni merte volna. Az elátkozott éjszakát követően álmából gyakran csattanó, dörömbölő hangok riasztották fel, ám hiába rohant az ablakhoz és az ajtóhoz a hideg szél barátságtalan süvítésén kívül más nem fogadta odakint. Igyekezett meggyőzni magát arról, hogy gyanús kocsmatöltelékek, vagy gyerekek zavarják meg a nyugalmát azzal, hogy kavicsokkal dobálják az ablakait, máskor pedig ököllel döngetik a ház bejárati kapuját. A síri csendbe beálló fülsértő zaj megriasztotta a férfit, de félelme akkor ébredt fel igazán, mikor a kopogó lépéseket is meghallotta. Először október végén észlelte őket, a cipősarkak koppanása kezdetben alig érzékelhető volt, de pár perc múlva olyan hangossá váltak, hogy az emberi fül számára szinte elviselhetetlen tartományba fokozódtak. A kétségbeesett férfi akkor is élesen hallotta a lépéseket, mikor kezeit szorosan a fülére tapasztotta.

A pánik és a félelem rettentő súlya alatt hangtalanul tört fel belőle az üvöltés; Adam Townsend születése óta néma volt.

Alice fölöttébb aggasztónak tartotta ezeket a beszámolókat, bár minden kétséget kizáróan öccse élénk fantáziájának és a természetfeletti dolgok iránti, már-már rögeszmés rajongásának tulajdonította őket.

Az első jel, ami igencsak megrémítette Alice-t az volt, mikor a szomszédokat kikérdező fivére beszámolt róla, hogy a környezetében élők semmit sem tapasztaltak az őt félelemben tartó jelenségekből. Mikor pedig a temető felől látható, különös fényről írt, Alice egyenesen úgy vélte, hogy Adam elméje megbomlott.

Tanítónőként soha nem hitte el öccse szavait, miszerint nem evilági események zajlanak Arkhamban, amik őt is a hatásuk alá vonták. Leveleiben kérlelte Adam-et, hogy ne ártsa bele magát gyanús ügyletekbe és próbálja meg lecsillapítani zaklatott idegeit. Mindezek ellenére, miután Alice az utolsó levelet is végigolvasta ráeszmélt, nem tehet mást, mint hogy meglátogatja öccsét és személyesen vizsgálja meg az ott folyó történéseket.

A tél emberemlékezet óta nem tombolt akkora erővel, mint abban az évben, így az utazás komoly nehézségekbe ütközött. Alice már a salemi vasútállomásra is keservesen jutott ki a folyamatos havazás, valamint a lefagyott utak miatt, és semmi jel nem utalt arra, hogy az időjárás enyhülést hozna az elkövetkező napokban. Szerény fizetéséből csak harmadosztályú hálókocsira futotta, ám a kabin felszerelése meglepően kényelmesnek bizonyult. Ha nem mardosta volna keserű aggodalom öccse iránt, az utazás kellemes oldalát is élvezhette volna, ám abban a lelkiállapotban csak arra bírt gondolni, hogy minél előbb Adam közelében lehessen. A kabin ablakán kitekintve egyre dermedtebb és fagyosabb tájak váltották egymást, mindent fehér hótakaró borított. A csupasz fák és bokrok ágai barátságtalanul meredeztek az egyhangú környezetben, miközben az időnként feltámadó szél groteszk táncra kényszerítette őket. Alice és Adam ritkán találkoztak, de amióta egymáson kívül nem maradt senkijük, a kettejük közt lévő testvéri kötelék egyre szorosabbá vált az évek során. Éppen ezért rémítette halálra a nőt az Adam soraiból áradó, leplezetlen rettegés és a reményvesztett könyörgés, ami egyre sürgette arkhami utazását.

 

 

„Drága Nővérem!

 

Tudom jól, hogy korábban írt leveleim megrémítettek, hidd el a legkevésbé sem állt szándékomban rád ijeszteni, de a mindent elsöprő kétségbeesés teljesen a hatalmába kerített. Kezem megállíthatatlanul reszket, emiatt nagy erőfeszítések árán vagyok csak képes papírra vetni a múlt éjjel történteket, de senki sincs rajtad kívül, akiben megbíznék annyira, hogy a velem történtekről beszámoljak neki.

Egyre biztosabban érzem, hogy az éjszaka zajló jelenségeknek valamilyen rettenetes módon közük van hozzám és csakis ezért nem tapasztalja őket más rajtam kívül. Most már nem csak félelem és aggodalom tölt el éjjelente, de számomra is érthetetlen okból úgy érzem, hogy hív és vonz magához a temetői fény, egyre ellenállhatatlanabbul és egyre parancsolóbban, mintha minden – a léptek zaja és a dörömbölés – arra akarna kényszeríteni, hogy végre elhagyjam biztonságosnak vélt menedékemet. Múlt éjjel nem tudtam leküzdeni ezt a késztetést és dacolva a mindegyre feltörő rettegéssel, elhagytam lakásom biztonságát és intelmeid ellenére elmentem a temetőbe.

Pontban éjfél után tíz perccel meghallottam a léptek koppanását az utcáról és mire az ajtóig értek, a zajok olyan hangossá fokozódtak, hogy kénytelen voltam újra befogni a fülemet, ám ahogy ez korábban, most se segített. Mikor már azt hittem megőrülök halkulni kezdtek, és nemsokára elnyelte őket az éjszaka. Alice, ekkor úgy éreztem, hogy nincs semmi veszítenivalóm! Annak ellenére, hogy leírhatatlanul féltem, magamnak is kénytelen voltam bevallani, hogy egyre fokozódó kíváncsiságom mellett egyszerűen nincs más választásom, utána kell járnom a dolgoknak, különben megőrülök. Csontig hatoló hidegben és átláthatatlan sötétségben tettem meg az utat az Aylesbury Streeten át a Hangman’s Hill-ig, közben a félelem olyan mélységeit megtapasztalva, amelyekről álmodni se mertem.

Képtelen vagyok és nem is merem leírni az ott tapasztaltakat, mert nem vagyok biztos benne, hogy nem kerül illetéktelen kezekbe a levél. A rettegés felőrli az idegeimet és lehetetlenné teszi korábbi, megszokott életvitelem folytatását. Nagyon kérlek téged, hogy gyere el hozzám Arkham-ba, hadd avassalak be annak az éjszakának a történéseibe és hadd kérjem a segítségedet! Mivel jelenleg dolgozni nem tudok, a nap minden órájában itthon tartózkodom, bármikor érkezhetsz, várni foglak. Biztos vagyok benne, hogy el vagyok átkozva, amiért csak engem sújtanak a jelenségek.

Kérlek, gyere, amíg még meg tudok őrizni valamit abból az emberből, akit testvéredként ismertél.

Szerető öcséd,

Adam”

 

Alicet nyugtalanító gondolatai ébren tartották egész éjszaka, és ahogy a vonat monoton zakatolását hallgatta egyre határozottabban érezte, amint a torkán felkúszik az ismeretlen eredetű félelem.

Másnap, 1922 december 9-én, nem sokkal tizenegy óra után futott be a vonat az arkhami állomásra és hiába volt korai az idő, szinte esti félhomály uralkodott a hatalmas csarnokban. Alice hitetlenkedve pillantott fel a grandiózus órára, ami a bejárati kapu felett függött, mert nehezére esett elhinni, hogy nem az esti órákra esett érkezése. Bizonytalan léptekkel haladt az emberek között a kijárat felé és már ekkor a csontjaiban érezte a fagyos hideget, ami ebben az évben az egész várost megdermesztette. Amint kilépett az épületből szokatlan és cseppet sem szívderítő látvány tárult elé. Noha évekkel ezelőtt és tavasszal járt Arkhamban, emlékezetében egy élénk, nyüzsgő utcájú város élt, ellenben ez a téli kép kihalt és lehangoló volt. Baljóslatú felhők takarták el a Napot, amik minden pillanatban a havazás ígéretét hordozták magukban és olyan alacsonyan úsztak a levegőben, mintha össze akarnák nyomni a házakat és velük együtt, a lakókat is.

Mivel bérkocsira nem tudott költeni, Alice úgy döntött, hogy a fagy ellenére gyalog teszi meg az utat Adam házáig.

A hőmérséklet jócskán fagypont alá süllyedt, az utcákat pedig jég és keményre fagyott hó borította, hiába takarították a járdákat és utakat.

Alice nem emlékezett dermesztőbb időre, mint ami akkor Arkhamban uralkodott, de csak annyit tehetett, hogy elkendőzte az arcát sáljával és bizonytalan, lassú léptekkel elindult a River Streeten, a Miskatonic folyó partja mentén. A roppant víztömeget vastag jégpáncél borította, ennek ellenére egy lélek sem korcsolyázott vagy szánkózott a felszínén, ahogy a korábbi években szoktak. A folyó jegén tetemes hómennyiség fehérlett, ahol pedig a szél félrefújta a porszerű pelyheket sötét, majdnem fekete jégfelület vált láthatóvá. A szurokszínű, néma folyó, mintha halottá változott volna a borzalmas hidegben. Üresen tátongtak a híres kávéházak és könyvtárak, vagy egyáltalán ki sem nyitottak a legdermesztőbb napokon, a Miskatonic Egyetem máskor zsúfolt és eleven előadótermeiben csak a legbátrabbak lézengtek, a rendkívüli időjárás távol tartotta a tanulni vágyók többségét.

Nem hallatszottak a város megszokott zajai, nem kiabált a rikkancs újságokat árulva, csak a sötét épületek falai meredeztek Alice-től balra, a havas pusztasággá változott folyó pedig jobbra. A sivár, emberektől mentes környezetben úgy érezte, mintha egy halott város utolsó polgáraként sétálna a baljóslatúan csendes utcákon.

Végtelennek tűnő gyaloglás után a River Street végre enyhén jobbra ívelt és megpillantotta az Aylesbury Street első házait, balra pedig a Hangman’s Hill-t, a jéggé fagyott hótömegnek ható, neve ellenére csupán csak dombot, aminek teteje a város legrégebbi temetőjének adott helyet. Alice, amint felismerte a helyszíneket, amikről Adam a leveleiben részletesen írt, egyre feszültebbé vált. Hiába látta maga előtt olvasás közben a dombot, amin a riasztó fejfák nyújtóztak az ég felé és képzelte el a macskakövek kopott felszínét, ahol az éjszakai lépések koppantak, a fehér, egyre sűrűsödő ködben, ami az utcában gomolygott még rémítőbbé vált a környezet. Megborzongott, ahogy rádöbbent arra, hogy személyesen azon a helyen áll, ahol testvére annyi borzalmas pillanatot élt át. Megszaporázta lépteit, és mire végre ahhoz az ötemeletes házhoz ért, amiben Adam földszinti lakását bérelte, a teste reszketett és alig bírta mozgatni dermedt ujjait.

Mikor elhaladt a házzal szomszédos épület legalacsonyabban fekvő ablaka mellett a félrehúzott függöny mögött aszott férfiarc jelent meg, leplezetlen gúnnyal a tekintetében. Alice rögtön felismerte Adam leveleiből Mr. Abram-ot, a kellemetlen modorú, a környék összes eseményéről jól értesült aggastyánt; pár pillanat erejéig farkasszemet néztek egymással, majd az öregember hirtelen mozdulattal helyére rántotta a függönyt és eltűnt a lakásban.

Alice szaporán megtette azt a pár lépést, ami elválasztotta az Aylesbury Street 41-től. A ház súlyos fa kapuján át a közös folyosóhoz ért, aminek a végén megpillantotta az első lépcsőfokokat, majd sietve a kettes számú lakás ajtajához lépett és határozottan bekopogott rajta. Mivel öccse hosszú percekkel később sem nyitott ajtót és semmiféle mozgás zaja nem szűrődött ki a lakásból, egyre hangosabban kopogott és ismételgette a nevét, miközben a kilincset is lenyomta, de az ajtót zárva találta. Azonnal riasztó gondolatok árasztották el amúgy is nyugtalan elméjét, és bár tisztában volt vele, hogy Adam-et éjszakánként kopogó zajok háborgatják, az egyre fokozódó aggodalom arra sarkallta, hogy visszasiessen az utcára és az ablakon át szólongassa őt, és az üvegen kopogjon neki.

Mikor végre megmozdult a függöny és egy alak jelent meg az ablakban a tanítónő úgy érezte, minden tagjából kiáramlik az erő, ugyanis akit ott látott egyáltalán nem emlékeztette arra a férfira, akit fivéreként ismert. Vékony, beesett arcot pillantott meg, kócos, ápolatlan hajat és olyan riadt tekintetet, amitől Alice is halálra rémült. Adam mindig gondosan ápolt, vörösesbarna szakálla rendezetlenül keretezte arcát, szája merev, vékony vonalként bújt meg a kelleténél sokkal hosszabb bajusz alatt. A tanítónő a halottsápadt arc láttán nem tudta visszatartani a sírást. Adam szája halvány mosolyra húzódott, mikor felismerte nővérét és intett neki, hogy azonnal kimegy érte. Mikor kisvártatva kinyílt a nehéz kapu és Alice megpillantotta Adamat, aki testsúlyának jelentős részét elveszítette, már vigasztalanul zokogott. A férfi zavartan, lassú mozdulatokkal lépett a nővére mellé, majd bőröndjét átvéve bekísérte a lakásba, miközben Alice még mindig sírva belé karolt.

A tanítónő fel sem ocsúdott az első megdöbbenésből, mikor megpillantotta az Adam otthonában uralkodó körülményeket. Nyoma sem volt a férfi híres rendszeretetének, mindenhol telefirkált papírfecnik hevertek, ételmaradékok borították az asztalt, a bútorokon vastagon állt a por.

A nő kérdések egész sorát szegezte öccsének, aki zavartan és gyorsan jelelve győzködte arról, hogy a riasztó változások az éjszakai eseményekkel függnek össze. Nővére tudtára adta, hogy se enni, se aludni nem tudott az utóbbi hetekben és elviselhetetlen zavarodottság lett úrrá rajta, aminek megnyilvánulásaként riasztóan sötét karikák húzódtak a szeme alatt.

Az ijesztő látványt csak elmélyítette a félhomály, ami odabenn uralkodott, ezért Alice az ablakhoz lépett és félrehúzta a vékony anyagú sötétítőfüggönyt. Mivel nem volt semmi, ami a kilátást akadályozta volna, a Hangman’s Hill nyugtalanító látványa zavartalanul tárult elé és arra gondolt, hogy a temető lehangoló közelsége, a dombon lévő kripták és fejfák sötét árnyai sarkallhatták öccsét a képzelgésekre, amelyek teljesen hatalmukba kerítették borzongásra fogékony elméjét.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy fivére csapongó gondolatait és remegő kezekkel elmutogatott jelnyelvet követni tudja.

Alice-t leginkább az érdekelte, hogy mi történt a temetőben azon az éjszakán, mikor Adam a Hangman’s Hill-en járt, de zavart, értelmetlen részleteken kívül semmit sem sikerült megtudnia. Vakító fényről, ismeretlen eredetű kántálásról és csuklyát viselő alakokról jelelt az öccse, akik egy förtelmes szertartáson vettek részt. Ezt a minden józan észt nélkülöző elbeszélést átgondolva a tanítónő legriasztóbb elképzelései látszottak valóra válni, miszerint Adam valóban elveszítette a józan eszét a korábbi hetekben. Az őrületes történet és a fizikai leépülés mellett az állandó nyugtalanság, a minden neszre való összerezzenés és a férfi szemeiben lángoló leplezetlen félelem volt az, ami a leginkább megrémítette a nőt, ezért úgy döntött, mindenáron megmenti nyilvánvalóan szenvedő testvérét.

Úgy határozott, hogy meglátogatja a szomszédokat és kikérdezi őket, tapasztaltak -e valami szokatlant a korábbi éjszakákon, ám az összes lakó egyöntetűen állította, hogy semmit sem láttak és hallottak, ami felriasztotta volna őket.

Alice tudta jól, hogy bármennyire is viszolyog a találkozástól, át kell mennie az öreg Abramshoz is, aki a lányával együtt élt a földszinti lakásában. Adam leveleiből értesült róla, hogy az aggastyánnak rendkívül kellemetlen a természete, de akkor, mikor már arcot is tudott társítani hozzá, különösen visszataszítónak találta. Mégsem tehetett mást, mert az utcát állandóan figyelő férfinak mindenről értesülnie kellett, ami a környéken történik.

Ahogy sietős léptekkel elhaladt az utcán az ablakuk előtt, esküdni mert volna rá, hogy ha csak egy pillanat erejéig is, de az idős férfi alakját látta a függöny mögött.

Kopogtatására egy középkorú, gyanakvó tekintetű nő nyitott ajtót, aki Margareth Abrams-ként mutatkozott be, és nem tűnt sokkal barátságosabbnak az apjánál. Alice izgatott hangon tette fel a kérdést, hogy beszélhet-e az édesapjával, közben Margareth egyre növekvő megvetéssel tekintett a tanítónőre, akinek ízléses ruházata teljes mértékben eltért az ő fakó öltözetétől. Válaszra nem volt szükség, mert a folyosó mélyéről bot koppanása és csoszogó léptek zaja hallatszott; Alice, akit csak egy lépésnyire engedtek be a lakásba ekkor pillantotta meg Mr. Abrams-ot. Az öregember kopasz fején pár fehér hajszál meredezett, arca természetellenesen beesett volt, bőre, mint a megsárgult pergamenpapír. Teste csak csontból és aszott bőrből állt és Alice szemei előtt úgy hatott az alakja, mintha egy élő csontváz lenne, akiről még nem mállott le minden szövet.

Erős undort keltett benne az aggastyán, aki mogorva, fürkésző szemeivel őt vizslatta. Amilyen gyorsan csak tudta, feltette a kérdéseit, melyekre Margareth határozott nemmel felelt és kérdőn nézett az apjára.

- A maga öccse bolond! Már akkor is az volt, amikor ideköltözött! Én mondom magának, kisvártatva az elmegyógyintézetben köt ki!

Alice köszönés nélkül sarkon fordult és futva tette meg az utat Adam lakásáig. Mikor benyitott a kis konyhába testvérét az ablak előtt ülve, gondolataiba mélyedve találta, úgy tűnt egyáltalán nem érzékelte nővére távollétét, üveges szemekkel az utcát és a temetőt fürkészte. A kérdésre, hogy miért nem tett fát a tűzre Adam csak megvonta a vállát, mintha semmit sem számítana, hogy odakint farkasordító hideg van. Folyamatosan egyetlen mondatot jelelt: Hamarosan jönnek!

Alice hosszasan kérlelte fivérét, hogy feküdjön le aludni, de a férfi idegesen rázta a fejét és ragaszkodott hozzá, hogy a konyhában töltse az éjszakát. A nő kétségbe esve ugyancsak vállalkozott a hosszú virrasztásra, hisz mindennél fontosabb volt, hogy megtudja végre mi okozta Adam állapotának súlyos leromlását.

Miközben Adam a széken ülve bámult ki az utcára, addig a tanítónő a bejárati ajtótól jobbra eső, fal mellé állított keskeny ágyon foglalt helyet. Borús és zavarba ejtő gondolatok tartották ébren, ahogy próbált magyarázatot találni az öccsén végbement változásokra. A legborzasztóbb lehetőségként az lebegett a szeme előtt, hogy Adam, dacára egyenes jellemének, törvényellenes, sötét ügyletekbe keveredett, esetleg zsarolás áldozata lett és az alvilági bűnözők most az életére törnek. Ahogy nézte a férfit, aki mozdulatlanul ült a helyén, mintha a végzetére várna, emlékezetében megannyi régi kép sejlett fel. Bár fivére mindig különcnek számított, soha semmi jelét nem mutatta annak, hogy hajlamos lenne eltüntetni a határokat a valóság és a képzelet világa között. A másik, kevésbé szörnyű magyarázatként az ötlött eszébe, hogy testvére gonosz tréfa áldozatává vált, hisz jól emlékezett rá, hogy már kisfiúként is sokszor kegyetlen gyerekcsínyek áldozatává vált. Némasága miatt félrehúzódó, magának való volt világ életében, különös érdeklődéssel és némi megszállottsággal megáldva a nem mindennapi, félelmetes történetek iránt. Azt a lehetőséget, miszerint Arkhamban természetfölötti, hátborzongató események zajlanak Alice teljes bizonyossággal elvetette. Segítséget senkitől nem várhatott, a nyomozók közbelépését szintén kizártnak vélte, mert tudta, hogy őrültségnek fogják titulálni a történetét.

Az éjszaka eseménytelenül telt, a szél süvítésén és a faágak recsegésén kívül semmi nesz nem jutott el a testvérekhez, és a szemközti temetőt is fekete sötétség fedte. Alice a legkisebb mértékben sem lepődött meg ezen, és másnap reggel döntő lépésre szánta el magát.

- Holnap hazajössz velem Salem-be! – saját magát is meglepte hangja határozottsága. Úgy vélte, hogy aki testvére vesztére tör, bármikor visszatérhet, ezért szerette volna Salemben maga mellett biztonságban tudni őt.

Magabiztos fellépése ellenére Adam hevesen rázta a fejét. - Be akarom bizonyítani neked, hogy nem vagyok bolond! Alice könnyes szemmel átölelte a férfit és érezte, hogy annak kezei hevesen remegnek a felindultságtól, ő pedig, kétségbeesését látva azt válaszolta neki, hogy a következő éjszakát még Arkham-ban töltik. A nő magának is kénytelen volt beismerni, hogy az előző napi hosszú utazás és az egész éjszakai virrasztás teljesen kimerítette, és amúgy is szeretne a dolgok végére járni, leleplezni azokat, akik ismeretlen célból testvére tönkretételére vállalkoztak. A nappalt a házban töltötték, a sötétedés előtti órában pedig rövid sétát tettek a Miskatonic folyó partján, ahol Alice figyelmét nem kerülte el testvére különös viselkedése. A friss levegőtől elszokott, sápadt és karikás szemű férfi idegesen fürkészte a tájat és a legkisebb zajokra is összerezzent.

A nő úgy döntött, hogy éjszakára a hálószobát foglalja el, mert Adam-nek esze ágában sem volt elmozdulni az ablak elől, szinte megszállottként kémlelve az utcát.

Aggódott fivéréért, aki a konyhában ülve várta egy olyan jelenség bekövetkezését, ami nagy valószínűséggel csak a képzeletében élt. Nehezen tudott elaludni, de mikor végre sikerült, borzalmas álmokat látott, sötét, jégbe fagyott házakról, iszonyatos fagyhalált elszenvedett holttestekről az utcákon a közelgő éjszaka vészjósló ígéretével. A hűvös levegőjű hálószoba ellenére is verejtékező homlokkal riadt fel, mikor halk cipőkopogást vélt hallani, amit a rossz álom ébrenlétbe szökött kísértetének hitt. Felült az ágyban és próbálta elhessegetni a kellemetlen emléket, ám ahelyett, hogy elhallgatott volna, tovább erősödött. A koppanások egyre közelebbről és egyre hangosabban dübörögtek az Aylesbury Street fagyos, macskaköves úttestén és szédítő gyorsasággal közeledtek a 41-es szám felé. Alice testét átjárta a villámcsapásszerű félelem, a vér megfagyott az ereiben, képtelen volt a legcsekélyebb mozdulatokra is; csak ült mereven az ágyban, szíve egyre hevesebben vert és szaporán kapkodta a levegőt a sötétben. Egy borzalmas álom kellős közepén érezte magát, ahol Adam képzelgései valósággá váltak, de még akkor sem akart hinni abban, hogy felfoghatatlan, természetfölötti eseményeknek a szemtanúja.

Iszonyatából egy robbanásszerű hang térítette magához, amint testvére hirtelen berontott a szobába. A férfi amilyen gyorsan csak tudott, remegő kezekkel gyertyát gyújtott, tekintete találkozott Alice-ével, és mikor egymás szemébe néztek, a leplezetlen félelmen kívül mást nem találtak. Adam az ágyhoz ugrott és vadul artikulálva megragadta Alice karját, aki ellenkezni sem bírt a dermesztő rémület hatására. A karikás szemű, sápadt arcú férfi kirángatta nővérét a menedékéből és kérdőn nézett rá; feszült csendben álltak egymással szemben és némán hallgatták az egyre közeledő lépések hangját, miközben mozdulni sem mertek.

A férfi nővére ruháira mutatott, és kérte, hogy öltözzön fel. A tanítónő zavarában nem bírt ellenkezni, gépies mozdulatokkal felvette gondosan a székre fektetett ruhadarabjait. Mikor kész lett, kiment a konyhába, ahol öccse idegesen járt fel alá az ablak előtt, de amint meglátta a nőt azonnal megállt, és jobb kezének mutatóujjával az ablakra bökött. Alice reszkető lábakkal lépett közelebb az üveghez, előre rettegve az elé táruló látványtól. Amit elképzelhetetlennek vélt, az ott villódzott a Hangman’s Hill tetején, utat törve a vaksötét éjszakában, sárgás-vöröses izzásban lüktetve, miközben a léptek kopogása szinte elviselhetetlen hangerővel zengett. A nő füleire tapasztotta a kezét, de hiába kémlelte az utcai lámpa fényében a környéket, egy alakot sem látott odakint. Ebben a feszült várakozásban Adam a vállára tette a kezét, majd mikor Alice riadt arccal felé fordult a férfi villámgyors kézmozdulatokkal a tudtára adta, hogy el akarja vinni a temetőbe, hogy végre feltárja előtte az ott zajló, borzalmas eseményeket.

A nő hirtelen ötlettől vezérelve, mindenre elszántan a kabátjáért nyúlt, majd egy viharlámpást megragadva kinyitották a kulcsra zárt bejárati ajtót. Úgy vélte eljött az ideje annak, hogy a dolgok mélyére pillantson, mindemellett gyomra fájdalmasan összerándult az idegességtől és a döbbenettől. Amint kiléptek az utcára a jéghideg szél elemi erővel tört rájuk, de egymásba kapaszkodtak, úgy indultak el a temető felé. Miután a csúszós úttesten átértek, még legalább negyedórányi séta várt rájuk a borzalmas hidegben. Dideregve, egymást ölelve haladtak előre, miközben a néhol térdig érő hószakaszok fagyos felszíne beszakadt a lábuk alatt. Adam riadalma keveredett az elszántsággal, ami arra ösztönözte, hogy húgát is a félelmetes jelenség közelébe vigye, miközben gyenge lábai és zsongó feje emlékeztette őt a hosszú, álmatlanul töltött éjszakákra. Alice gyakran hosszú másodpercekre becsukta a szemeit, mert a széltől minduntalan könnyezett. A Hangman's Hill meredekebb és magasabb volt, mint ahogyan azt korábban gondolta és mivel a szél szemből fújt, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt a megmászása. A két testvér vacogva előrehajolt, úgy próbáltak megküzdeni a természet kegyetlen erejével; a lámpa fénykörén kívül teljes feketeség honolt, mert a felhők eltakarták a Holdat és a csillagokat is. Az éjszaka hangjai néha olyan hirtelen szakították meg a szél zúgását, hogy villámcsapásszerű ijedtség hasított beléjük amint egy ág megreccsent, vagy mikor egy bagoly váratlanul huhogni kezdett. A felfele kaptatás közben Adam talált egy hosszú botot, ennek segítségével próbálta megőrizni egyensúlyát, Alice pedig a karjába kapaszkodott, de a talaj egyenetlensége miatt gyakran így is megbotlottak. A végtelennek tűnő menetelés közben a nő érezte, hogy öccse utolsó erejével küzd a viszontagságok ellen.  

A domb tetején már csak pár lépést kellett megtenniük és a feketeségből előtűnt a temető hátsó bejárata. A robosztus kőkerítést egy kovácsoltvas kapu szakította meg, ami nyitva állt mintha csak hívogatná a látogatókat, és pár pillanat múlva Adam, húga kíséretében be is lépett a holtak birodalmába.

Alice-ben a kimerültségen és zaklatottságon kívül zsigeri félelem ébredezett és elborzadt a tudattól, hogy éjnek idején egy régi temetőben jár. A viharlámpa fénykörében a sírokat díszítő szentek és angyalok alakjai leírhatatlanul riasztóvá váltak, megannyi démon és szörnyalak elevenedett meg a tanítónő szemei előtt és kezdett visszataszító, félelmetes tekergésbe.

Mivel közeledtek a különös és titokzatos fény forrásához Adam jobbnak látta, ha eloltja a lámpát, így a beálló vaksötétben csakis a vakítóan izzó fény volt az egyetlen tájékozódási pontjuk. A férfi ment előre, lehajolt és kezével a sírokat kitapintva vezette maga után a nővérét, aki legbelül még győzködte magát arról, hogy akik a testvérét ijesztgették az elmúlt hetek során csupán gonosz emberek, semmiképp sem természetfeletti lények. Meggyőződése azonban már korábban elszállt a maróan hideg széllel, szíve szerint azonnal visszafordult volna a meleg lakás irányába, de még élt benne a remény, hogy Adamet meggyőzheti a saját igazáról.

A meghatározhatatlan színű fény beborította az egész kriptát, ahonnan eredt, a testvérek pedig hipnotizálva bámulták, holott érezték, nem lenne szabad ezt tenniük. A férfi egy másik, szintén tekintélyes méretű kripta mögé vezette testvérét a kísértetiesen irizáló fényforrás közelében, ahol leguggoltak és a viszonylag szélvédett helyen várakoztak. Adam intett Alice-nek, hogy várjon türelemmel és csendre intette, bár erre egyáltalán nem lett volna szükség.  A nő fejében zavarba ejtő gondolatok kergették egymást, magának sem tudta megmagyarázni, hogy tanult nőként mit keres éjszaka a temetőben, gyanús fényeket és jelenségeket kémlelve; majd hirtelen lépések hangjára lett figyelmes. Azt nem tudta megállapítani hány embertől származhatnak, ám abban biztos volt, hogy több alak közeledik feléjük. A temetőt hosszában átszelő út kopott macskakövein haladtak, majd rátértek a keményre fagyott földútra, a hó ropogott a talpuk alatt és egyenletes tempóban, megállás nélkül vonultak a fény felé. A tanítónő kísérletet tett rá, hogy kikémleljen a kripta sarka mögül, mert látni szerette volna a zaj okozóit, de Adam egy határozott mozdulattal maradásra bírta. Alice már a türelme végén járt, amikor kezdetét vette a valódi borzalom.

A szél süvítése ellenére is tisztán hallották a több torokból előtörő kántálást. A mély, hangos szónoklat nyelvezete emberi fül számára idegenül és bizarrul hatott, a testvérek mozdulatlanná dermedtek mikor elérte őket az ördögi kánon. Az ismétlődő frázisokat hallgatva a lélegzetük is elakadt, de ha menekülni próbáltak volna, lábuk biztos, hogy nem engedelmeskedett volna nekik. Amint a kripta mögött gubbasztva füleltek, meghallottak egy másik, dübörgő hangot is, ami úgy hatott, mintha időről időre válaszolna a monoton és fülsértő kántálásra. A rémes, nem emberi torokból származó, mély morajlásszerű hang végigáradt a fagyos temetőn és mintha gyenge földrengések is kísérték volna a legnagyobb borzalom pillanataiban.  Alice riadtan a kripta falába kapaszkodott, miközben a kórus időnként pár pillanatra elhallgatott; talán az ismeretlen válaszokat nyugtázták magukban. A vérfagyasztó hangok kakofóniája már hosszú percek óta kavargott a jéghideg levegőben, a tanárnő úgy érezte menten megőrül, leginkább az idegen eredetű hang taszította a kétségbeesés szélére, amiről szentül hitte, hogy a kripta belsejéből fakad. Elkeseredetten próbált ésszerű magyarázatot keresni a jelenségekre, de a félelem az elméjét ugyanúgy gúzsba kötötte, mint törékeny testét.

Adam kérdőn nézett nővérére, akinek szeméből rettegést és hitetlenkedést olvasott ki, miközben a kántálás egyre hangosabbá vált és csakhamar kiabálássá fokozódott. Alice a fülére tapasztotta a kezeit, ahogy csak bírta, ennek ellenére eljutottak hozzá a visszataszító szavak, amiknek jelentésével egyáltalán nem volt tisztában, mégis ismerősnek találta és minél többször hallotta őket, annál inkább kétségbe ejtették. Biztosra vette, hogy elméje azonnal megbomlik, ha továbbra is hallja a rettenetes szózatot, de nem tudott elmenekülni. Percekkel később a borzalmas párbeszéd szinte elviselhetetlen hangerőre fokozódott, a fény pedig minden eddiginél élesebben hasított az éjszaka sötétjébe és egyre inkább kiszorította a vaksötétet a temetőből. A kriptát is elérte a ragyogása, ami mögött a Townsend testvérek immár az életükért reszkettek, és rendíthetetlenül haladt tovább feléjük.

Alice szája először néma sikolyra nyílt az eddig még soha nem érzett rémület súlya alatt, pár pillanat múlva pedig valóban elkezdett üvölteni, miközben sötét, sűrű vér szivárogott az orrából. Hangja teljesen elveszett a borzalom kórusának zengésében, miközben minden erejével igyekezett elhúzódni a feléje terjeszkedő fény elől, de teste megbénult, már a legkisebb mozdulatra is képtelen volt. Mielőtt ösztönösen becsukta a szemét azt látta, hogy Adam holttá vált tekintettel bámul maga elé és nem is próbálja betapasztani a füleit. Bármennyire is próbált öccse segítségére sietni, saját iszonyatán kívül nem tudott másra figyelni.

Mikor végre kinyitotta a szemét, a látvány, ami eléje tárult minden borzalmat túlszárnyalt, amit el tudott képzelni. Adam hófehér arcát látta nagyon közel a sajátjához, az erős fénytől megvilágítva. A szemei tágra nyitva, leírhatatlan iszonyatot tükrözve meredtek a nőre, és szakállában mintha ősz szálak is megjelentek volna. A születése óta néma férfi szája mozgott és úgy tűnt mintha nem csak artikulálatlan hangok hagynák el azt. A tanítónő reszketve elvette a kezét a fülétől és ekkor meghallotta öccse hangját, amint rekedten csatlakozott az iszonyat kórusához és egymás után ejtette ki a rettegett szavakat.

A nő rémületében hátrálni kezdett, de hanyatt esett a kemény talajon és onnan nézett fel Adamre, aki szakaszos, természetellenes mozdulatokkal felegyenesedett és nővéréről tudomást sem véve elindult a fény irányába. Alice testét megbénította a rémület, se kiáltani se mozdulni nem bírt, a fejét beverte a fagyott földbe, émelyegni és szédülni kezdett. Amint Adam alakja eltűnt és hangja csatlakozott a kóruséhoz a nő visszamászott a kripta sarkához, ám riadt iszonyatában nem volt bátorsága rá, hogy kinézzen a fal mögül. Csak gubbasztott ott kezét ismét a fülére szorítva, szemét becsukva az elméjét tépázó vakrémületben.

Nem tudta megállapítani mennyi ideig lapult az öreg kripta mögött, ám egy idő után a kántálás abbamaradt és a vakító fény túlvilági ragyogása is elhalt. Ismét az éjszakai sötétség uralta a temetőt, mikor a csönd beállt és nem maradt más csupán a szél féktelen süvítése.

Alice nehezen, a síremlék hideg falába kapaszkodva kibotorkált rejtekhelyéről.

A kimúlt éjszakai fény forrásának irányába nézett, de csak egy romos, borzalmasan régi, hatalmas méretű kriptát pillantott meg, aminek súlyos vas kapuja szélesre volt tárva. A különös alakoknak és velük együtt öccsének nyoma veszett.  

Adam nevét kiabálta rekedt és kétségbeesett hangon, de nem kapott választ. A hóban egyetlen lábnyomot sem talált, mintha testvére és a kántálók kórusának lába nem érintették volna a talajt. Remegő kézzel tartotta lámpáját, a láng ugrált az üvegburában, amint lassú léptekkel a nyitott kripta felé tartott, abban bízva, hogy Adam talán oda húzódott be. Előbb a lámpát tartotta be az ajtónyílásba, majd egyre fokozódó kétségbeeséssel átlépett az ajtaján. Odabent azonban nem talált semmit, se élő se holt nem tartózkodott a falakon belül, teljesen üres volt, a valaha ott nyugvók földi maradványai is eltűntek. Kétségbeesetten szaladni kezdett, kiért a macskaköves útra, majd lefordult róla és az időtlen sírok közt őrjöngve kereste elveszett öccsét. Többször elesett, egész teste verejtékben fürdött, kalapja leesett a fejéről, lángvörös haja összekuszáltan lobogott a hideg levegőben, tagjait a rémület és az iszonyat hajtotta előre. Kirohant a nagy főkapun és Adam lakása felé iramodott abban bízva, hogy öccsét ott találja.

Sikoltott, mikor felötlött emlékezetében a hangosan kántáló fivérének az arca és leírhatatlan feldúltságában arról sem vett tudomást, hogy Adam lakásának ajtaja tárva nyitva állt, mikor lélekszakadva berohant a folyosóról.

Hiába nyitott be a hálóba is, senki nem tartózkodott ott, csalódottan, hisztérikusan verte le a könyveket a polcról és a tányérokat az asztalról. Mikor kilépett a ház ajtaját és a bejárati kaput összekötő folyosóra, meglátta, hogy a szemközti lakásban élő fiatal férfi az ajtajában állva, elképedve szemléli tombolását. Kirontott az utcára és pár lépést megtéve, minden erejével dörömbölni kezdett Abramsék ajtaján. Az éjszakai időpont ellenére gyorsan résnyire tárult az ajtó, majd Margareth álmos és zavart arca jelent meg benne. Alice sikoltva lökte beljebb az ajtószárnyat és egy pillanat múlva már a lakásban állva zokogott. Ajkát összefüggéstelen mondatok hagyták el, Adam eltűnéséről, különös fényekről és ördögi kántálásokról hadart, miközben tekintetéből színtiszta kétségbeesés áradt a tehetetlen dühtől és aggodalomtól.

A rettenetes sikítozástól és sokktól kimerülve Alice pár perc múlva ájultan esett össze az Abrams lakás folyosóján.

Az öreg Abrams lépett ki szobájából, botja hangosan kopogott a padlón, ahogy közelebb vonszolta petyhüdt testét az ájult nőhöz és halálra rémült lányához. Szája visszataszító mosolyra húzódott és fejét csóválva intézte szavait Margareth-hez.

- Ugyanolyan bolond ez is, mint az öccse!

 

Alice egy hűvös levegőjű, fehérre meszelt falú szobában ébredt. Amint fel akart ülni észrevette, hogy végtagjai nem mozdulnak és mikor jobb csuklójára nézett meglátta, hogy kemény, barna színű bőrszíjjal rögzítették az ágyhoz. Sikítani és rángatózni szeretett volna, ám semmi ereje nem maradt hozzá és testén tompán bizsergő érzés futott végig. Pislognia kellett, mert homályosan látta a tárgyakat, a fehér ajtót, a kis ablakot, a szobában álló szekrényt, elmosódott, alaktalan foltok úsztak előtte a levegőben, émelyegni kezdett; újra elájult.

Pokoli sikolyok és hangos csattanások zajára riadt. Kétségbeesetten rángatta a végtagjait, ám a szabadulás esélytelennek bizonyult a számára, ahogy reszketve hallgatta a beszűrődő förtelmes zajokat. Kiabálást hallott, előbb hangos, majd nyöszörgő segítségkéréseket, amik a kint tartózkodó férfiak és nők száját hagyták el. Kábult elmével is megértette, hogy az intézet dolgozói haláltusájukat vívják a folyosókon, amit ismeretlen támadók okoznak. Ami igazi vakrémület töltötte el, az az ismerős léptek zaja volt, ami ismét felhangzott az elmegyógyintézet kövén és pár pillanat lefolyása alatt olyan hangossá váltak, hogy teljesen elnyomták az üvöltő szerencsétlenek szörnyű hangját.

Alice sorsába beletörődve, de egész lényében rettegve hallgatta a rettenetes koppanásokat, de a füleit ezúttal nem tudta befogni. Egy kis csendet követően óriási erő tépte miszlikbe szobája ajtaját, az iszonyat leírhatatlanná fokozódott, mikor három, fekete kámzsát viselő alakot pillantott meg a folyosón, akik sorban beléptek a szobájába. Szorosan álltak egymás mellett és mereven bámulták a magatehetetlen nőt, aki félelmében egy hangot sem bírt már kiadni. A látogatók arcát nem láthatta, mert mindegyiket feketeségbe rejtette a csuklya, ám úgy látta, hogy a középen álló férfi leple alól sűrű, vörösesbarna szakáll tűnik elő egy pillanatra.

Alice teste megállíthatatlanul remegett, de elmosolyodott, mikor a három fekete alak lassan közeledni kezdett hozzá.

 

 

Olyan határozott mozdulattal metszette el az előtte álló ember torkát, mintha komoly gyakorlata lett volna a kegyetlen műveletben. A pengeéles vadászkés feltépte a nyak bőrét és átszelte a légcsövet, élénk piros vért spriccelve a nő kabátjára. Ezt a világosszürke, ódivatú szövetkabátot viselte akkor is, mikor utoljára kilépett az iskola épületéből. Susan Howard egész életében olyan szürkének és jelentéktelennek érezte magát, mint a kabátja, mintha visszafogott, szelíd énjének semmi keresnivalója nem lett volna ebben a felszínes világban, ahogy a ruhadarabjainak sem egy modern nő gardróbjában. Abban a végzetes pillanatban azonban, mikor áldozata leírhatatlan iszonyattal bámulta őt mielőtt a földre zuhant, váratlanul erősnek és életében először magabiztosnak érezte magát. A kést átnyújtotta a mellette álló férfinak és köszönetképpen biccentett felé. A furcsa változásoknak hatására, amik ekkor már a bensőjében munkálkodtak,
az sem zavarta, hogy az előtte heverő testből a vérrel együtt az élet is kiáramlik.

Azon a napon, mikor szabadságot kért az iskola igazgatójától senki nem sejtette, hogy ebből a halkszavú nőből hidegvérű gyilkos válik.

- Remélem, ez a pár hét elég lesz ahhoz, hogy rendbe tegye a magánéletét, Susan. – Peter Elliot, az Abraham Lincoln High School nagyra becsült igazgatója szánakozással vegyes lemondással tekintett az előtte ülő 38 éves nőre, akinek szemei alatt jókora táskák éktelenkedtek. Susannak minden önuralmát össze kellett szednie, hogy abbahagyja körömágyának ideges piszkálását, és ne kezdje újra azt a következő kínos pillanatban. Előtte is világos volt, hogy szüksége van a szabadságra, kialvatlan és fáradt volt hetek óta, és semmi esélyt nem látott arra, hogy problémái maguktól megoldódjanak. Keze hideg és erőtlen volt, mikor a tagbaszakadt férfi búcsúzásképp megszorította.

Susan élete olyan gyorsan állt fejtetőre, hogy alig tudta követni azt, viszont a legnagyobb csapást kétségkívül Ted hirtelen elutazása jelentette. A férfi egy romantikus vacsorán jegyezte el Susant, majd fél év múlva, minden magyarázat nélkül elutazott szülővárosába, Mertonba és nem mondta meg mikor tér vissza onnan. Csupán annyit kért menyasszonyától, hogy bízzon benne, ez azonban túlságosan nehéz feladatnak bizonyult. A nő sehogy sem bírta megemészteni az utazást, mert Ted alig mesélt neki gyermekkora helyszínéről és mikor mégis megtette, szavaiból leplezetlen félelem és szorongás áradt.

Susan számos alkalommal riadt fel éjszaka a férfi kiabálására, akit intenzív rémálmok gyötörtek, ezektől szinte eszét vesztve üvöltött, halálra rémítve őt. Nagyon nehezen értette meg artikulátlan szavait, de a Merton szót mindig felismerte a fülsértő hangok közt. Miután sikerült felébresztenie, Ted görcsösen kapaszkodott belé az éjszaka hátralevő óráiban. Susan számára világos volt, hogy a férfi valósággal retteg valamitől, ami a városhoz kötődik, ezzel együtt nagyon szűkszavúvá vált, valahányszor Merton szóba került, csak annyit tudott kiszedni belőle, hogy a város több napi autóútra található jelenlegi lakhelyüktől, és egy enyhe domb oldalán fekszik. Ted szülei már nem éltek, egy autóbalesetben veszítették életüket, és az árvaság és magány érzése volt az, ami leginkább összekötötte őket, mert Susan is elveszítette a szüleit. Nem is ismerte őket, de a vágya, hogy szerető családja legyen, és a magány keserű kínja egész életében kínozta, mert árvaházban és nevelőszülőknél nőtt fel, biztos kapaszkodó nélkül egy kegyetlen világban.

Vőlegénye egyáltalán nem akart a szülővárosába utazni Susannal az emlékek miatt, amiket átláthatatlan homály borított. A tanárnő igyekezett megértő lenni és keveset kérdezősködött a múltról annak ellenére, hogy nyugtalanították a titkok, amik teljesen rejtve maradtak előtte. Egy idő elteltével azonban annyira bántották a lidérces álmok, hogy úgy döntött, maga keres választ a kérdéseire és az Interneten kutatva kevés, de annál bizarrabb információra bukkant.

Merton népessége 2018 -ban nem érte el a 150 főt és ez a szám azóta is egyre fogyatkozott. A képeken egy szinte teljesen elhagyatott, már-már kísértetvárosnak tűnő település látványa tárult fel előtte, és minél tovább nézte a felvételeket, annál ismerősebbnek találta a várost, pedig egy alkalomra sem emlékezett, mikor ott járt volna, vagy akár képeken látta volna.

A valaha élénk színesre festett, javarészt fából készült házak falán a festék nagy felületeken lepattogzott és elhalványodott. Az összbenyomás alapján gondozatlan, piszkos porfészek látszatát keltették az ütött – kopott házak és az üres utcák. Susant kirázta a hideg mikor belegondolt, milyen félelmetes lehet Merton éjszaka, hisz a legközelebbi település több órányi útra volt onnan, ráadásul egy hatalmas erdő húzódott a város határában. A domboldalon szőlőtőkék sorakoztak, nem nagy területen ugyan, de szép gondozottnak tűntek. A szőlőből készített bort kizárólag a város lakói fogyasztják, egyetlen üveggel sem adnak el belőle – ez a szabály már hosszú évtizedek óta. A helyiek bevételi forrását a város határában álló fafeldolgozó üzem biztosítja, szinte minden családból dolgozik ott valaki. Az ott történt halálos balesetek száma kiugróan magas volt a város létszámához viszonyítva.

Amennyiben a nő hitt volna a babonákban biztosra vette volna, hogy Mertonon átok ül, a lakosok száma egyre fogyatkozik, megmagyarázhatatlan balesetek sújtják a helyet. Az egyik fénykép különösen nyugtalanítóan hatott rá, hosszú percekig bámulta, mégsem tudta megfejteni ennek az okát. A felvétel a vegyesbolt előtt készült, ami a többi épülethez hasonlóan igencsak rozoga állapotban volt. A nőtől viszont, aki a bejárati ajtó mellett mosolygott kellemetlen, bénító érzés kezdett Susan gyomrából felkúszni a torkán. A fénykép alatti szöveg szerint a kép Hester Brownt ábrázolta, a város polgármesterét. A nő az ötvenes évei közepén járhatott, őszes haja méltóságteljessé tette megjelenését, szép arcát kevés ránc öregítette. A tekintete váltotta ki Susan félelmét, úgy vélte pont úgy mosolyog, mint aki mindenkinek a lelkébe lát és a megszerzett tudással azonnal kiismeri a legbonyolultabb személyiséget is. Gyorsan továbblapozott, és a sokadik honlapon végre talált hozzászólásokat is egy Merton-ról szóló cikk alatt. „A városban az ördög lakik. A házak gonoszak. Merton megöli a lakosait.” – ezeknek a beszámolóknak köszönhetően Susan borzongott és úgy döntött, hogy soha nem teszi be ide a lábát.

Ted távozása után a nő összezavarodott, és a magányosan, ébren töltött éjszakák mély nyomokat hagytak mind a lelkében mind a megjelenésében. Elhalványodott és elvékonyult, a kilók villámgyorsan olvadtak le róla, csak egyetlen dolog ragaszkodott hozzá makacsul, a kétség. Elméjében milliószor lejátszotta az elmúlt hetek eseményeit, szünet nélkül, mint mikor gyerekkorában rongyosra nézte azt a videokazettát, amin a kedvenc meséi voltak.

A közös séták, vásárlások és utazások sorában egy momentum ragadt meg élénken az emlékezetében, ami gyanakvásra adhatott okot. Az a magas, csinos, barna hajú nő volt, akivel Ted beszélgetett az utcán, miközben rá várt a buszmegállóban. A különös az egészben az volt, hogy mikor az idegen meglátta őt közeledni, azonnal sarkon fordult és gyors léptekkel eltűnt az utca kereszteződésében. Ez a modortalanság volt az, ami leginkább nyugtalanította Susant, aki azonnal érdeklődni kezdett a bombázó kiléte felől, de Ted elintézte annyival, hogy csak útbaigazítást kért tőle.

Susan naponta hívta vőlegényét és görcsösen kapaszkodott belé, mert nem volt nehéz meggyőznie magát arról, hogy őt szereti a világon a legjobban. Mikor őszinte volt magához beismerte, hogy nem is szeret mást rajta kívül, barátságai felszínessé váltak, családja pedig sose volt.

- Ez a fickó őrült, jobb, hogy lelépett! – mondta Travis Hartington, az iskola egyik biológiatanára. A férfi sokszor próbálkozott Susan-nál, de ő sosem vette komolyan a közeledését. Szavai azonban sokáig visszahangoztak a fejében, és távolról szemlélve a kapcsolatát rájött, hogy igazság is rejlik a Travis megállapításaiban. Ted teljesen kisajátította őt, régi barátaitól elválasztotta, és a szabadidejével is rendelkezett. Mellette aprónak, védtelennek érezte magát, de ott volt Ted, aki erős volt és mindentől megóvta. Mióta Merton-ba utazott, a férfi megváltozott, minden telefonhívás alkalmával zavartnak tűnt, hangja remegett és a nő nem tudta eldönteni, hogy fél -e valamitől, vagy elméje kezd megbomlani.

- Nem mehetek még haza, kérlek bízz bennem, próbálom megoldani... – az ehhez hasonló mondatok után Ted rendszerint sírásban tört ki és arra kérte volt menyasszonyát, hogy legyen türelmes. Arra a kérdésre pedig, hogy miért nem veszi fel mindig a mobiltelefonját azt a feleletet adta, hogy csak a fűrészüzem előtti területen van jó térerő, máshol olyan gyenge, hogy felvenni sem érdemes a telefont.

- Nem kéne ott lenned, azonnal gyere vissza! – kérte rimánkodva a nő.

- Nem tudok. – Susan is sírt a tehetetlenségtől, és a rémálmokat, amik már őt is gyötörni kezdték, ennek a fájó helyzetnek a számlájára írta.

Álmában Merton utcáján járt, felismerte a házakat, a halványan világító lámpák fényében is. Az éjszakai égen sűrű felhők úsztak, amik mögül csak ritkán bukkant elő a Hold. A házak ablakai sötéten ásítottak a kietlen utcára, az úttest aszfaltjának szélét gazcsomók lyukasztották át. Susan itt sétált magányosan, az előtte haladó alakot követve. Borzalma fokozódott, mikor észrevette a véres lábnyomokat az úttesten. Legszívesebben elrohant volna, de egy ismeretlen erő arra kényszerítette, hogy kövesse az idegent. Lábai maguktól mozogtak, miközben ő sípolva és reszketve vette a levegőt. Egy idő után az alak megállt, de Susan tovább sétált felé. Mikor kellő távolságra ért a borzalom új hullámai futottak át a testén. Az ismeretlen férfit tetőtől talpig vér borította, megjelenése egy gusztustalan és visszataszító masszaként hatott. Már karnyújtásnyira volt a jelenéstől, mikor a férfi megfordult és egy szót sikoltott a sóbálvánnyá dermedt nőnek: „Segíts!”. A hangjából és a szeméből ismerte csak fel Tedet, amitől a szürreális álom még iszonyatosabbá vált. Susan sikoltozva és verejtékben úszva ébredt, de mellette nem volt senki, aki vigasztalta volna. Csak a sötét szoba, a kókadt növényei és a földre szórt chips-es zacskók osztoztak kétségbeesett magányán.

Aznap, mikor a helyzet végképp tarthatatlanná és fullasztóvá vált, Susan elhatározta, hogy végre alaposan kitakarítja közös otthonukat. Épp az utolsó, életben lévő növényét öntözte, mikor megcsörrent a telefonja és ő boldogan felvette, mert Ted nevét pillantotta meg a kijelzőn.  A férfi suttogva, szuszogva beszélt Susan-hoz és makogva közölte, hogy nem tud hazajönni többé hozzá, pedig ő mindent megtett. Susan kezéből kiesett az öntözőkanna és azon kapta magát, hogy ő is lehalkította a szavait.

- Jönnek! Nem tudtam elintézni, de tudd, hogy örökké szeretni foglak! – a háttérből különös zajok szűrődtek a nő fülébe, aki nem bírta tovább, kiabálni kezdett és magyarázatot követelt a hetek óta tartó őrületre. Nem tudta eldönteni, hogy Ted részeg-e, esetleg drogot használt, mert olyan összefüggéstelenül beszélt, ami halálra rémítette őt.  Viszont a kapcsolat ekkor megszakadt és Susan ezután többé nem érte el vőlegényét, a mobilja ki volt kapcsolva. A nő fuldoklott ebben a helyzetben, a múltja még nem zárult le, a boldogabb jövője pedig egyre távolabb menekült előle.

Azt csupán morbig egybeesésnek könyvelte el, hogy visszatérő rémálmai pont aznap szűntek meg, mikor elhatározta, hogy Mertonba utazik, Ted után. 

Susan Howard vérbeli szervező és tervező volt, aki hosszas órákat töltött egy rövidebb utazás előkészítésével is, minden váratlan eseményre felkészülve. A mertoni úttal kapcsolatban azonban sem ideje, sem energiája nem volt hosszasabb előkészületekre. Utazótáskájába pakolta a legszükségesebb holmikat, írt egy zavaros e-mailt Travisnek, és elindult a legközelebbi autókölcsönző felé. Egy szürke Ford Focus-t kapott, akciós áron. A GPS szerint 48 óra volt a menetidő Mertonig, amennyiben nem lassítja útját baleset vagy egyéb kellemetlenség.

Eseménytelen utazás után végre megérkezett a Pittsburgtől 254 mérföldre fekvő városba. Ahogy lefordult a 395-ös útról, az autó rádiója sercegni és recsegni kezdett, a mobilján pedig megjelent a térerő hiányáról figyelmeztető ikon. Ezeket nyugtalanító jelnek nyilvánította, de a cél érdekében nem volt hajlandó komolyabban foglalkozni velük. Ahogy a Ford kerekei a kátyús, elvékonyodott aszfalton zötykölődtek, Susannak egyre inkább az az érzése támadt, hogy egy világtól elzárt területre cseppent. Warringtonban, az utolsó benzinkútnál, ahol megállt az idős és ráncos bőrű alkalmazott is óva intette a mertoni látogatástól.

- Oda senki se megy magától, csak ha nagyon muszáj! – hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, gusztustalan dohányköpetet röpített a földre.

Susan megrettent a vészjósló figyelmeztetéstől, de úgy érezte, teljesen tökre megy az élete, ha visszafordul.

Azért mikor kigördült a kútról és a rádióból a Highway to Hell című szám nyitó dallamai csendültek fel, idegesen átváltott egy másik frekvenciára. Sok mendemondát hallott már elhagyatott városokról, kísérteties történetekről és gyanús eltűnésekről, amikről később kiderült, hogy valóságtartalmuk igencsak megkérdőjelezhető. Úgy hitte Mertonnal kapcsolatban is tévesek a híresztelések, de főleg Ted volt az, aki miatt minden gyanakvását elaltatta.

Az első házak a város szélétől nem messze, elhagyatottan álltak. Ablakaik hiányoztak, a falakra illetlen szavakat és kusza mintákat festettek kétes ízlésű művészek. Olyan magányosan és szomorúan álltak ott, hogy Susan hangulata az eddiginél és borúsabbá vált. Egy kisebb rétnyi terület választotta el őket a többi épülettől, és ahogy a nő egyre közelebb ért, úgy bontakoztak ki a szeme előtt a domboldalon lévő szőlőtőkék. Elvétve látott néhány lapos domboldalat a környéken, a végeláthatatlan pusztaságot csak ritkán törte meg egy két kisebb erdő. Ez felettébb különösnek találta, mintha valaki szándékosan tervezte volna meg a terület domborzati jellemzőit.

A Main Streeten haladva, ami kettészelte a várost, Susan sorra ráismert a fotókon látott házakra. A templom csúcsa figyelmeztetően meredt az ég felé és a bolt előtt elhaladva rögtön emlékezetébe ötlött Hester Brown, aki ekkor szerencsére nem állt a bejárat mellett. Az utca poros és koszos volt, egy lelket sem látott, miközben a lehúzott ablakon át nézegetett jobbra és balra. Az a benyomása támadt, mintha az egész város egyetlen, széles útból állna, hisz a mellékutcákban elenyésző számú ház állt. A lakatlan épületek közül többet lebontottak, nyilván a nyersanyagokat újra felhasználása miatt.

Már percek óta haladt lassú tempóban az úton, mikor megpillantotta az idei szüretet reklámozó plakátot, a polgármesteri hivatal falán. Megállította a kocsit, és kiszállt. A hűvös szeptemberi szél felborzolta a haját, ezért egy hajgumival gyorsan összefogta kusza, vékonyszálú, barna tincseit. Odasétált a plakáthoz és elolvasta az azon álló sorokat.

„Üdvözöljük Mertonban, az idei szüreti fesztivál alkalmával!” A dátum 2019.szeptember.20 volt, tehát a következő napra szólt a meghívó. Susan rögtön kiszúrta, hogy az évszámot sokszor átjavították már a kopott, megsárgult papíron, de a legkülönösebbnek azt vélte, hogy semmi más jelét nem látta az ünnepi előkészületeknek, turistáknak és érdeklődőknek nyoma se volt, ahogy vendégváró sátrakat, pultokat sem talált. Hirtelen az az érzése támadt, hogy a meghívó csak a helybélieknek szól. A házak nagy része lakatlan volt, fakó színű falak, kidőlt kerítések és burjánzó, magas gaz éktelenkedett az utcán, ebből arra következtetett, hogy nem sokan vesznek részt a mulatságon.

Az utcán elvétve látott ugyan pár sétáló helybélit, de azok olyan döbbenten és gyanúsan bámulták őt a kocsiban, hogy Susan jobbnak látta, ha nem tőlük, hanem a hivatalban érdeklődik Ted felől. A rozsdás kilincs lenyomása után a súlyos fa ajtó hangos nyikorgással mozdult meg és a nő egy tágas helyiségbe lépett. A berendezés puritán volt, becsukta az ajtót maga mögött és a pultszerű asztalnál ülő, őt vizslató asszonyhoz sétált.

- Nem ismerek semmiféle Ted Williams-t, nem hallottam még ilyen nevű férfiról.

A nő nem volt se kedves, se goromba, inkább egyfajta közöny jellemezte, amivel megpróbálta leplezni a döbbenetet, amit Susan látogatása okozott. A tanárnő először arra gondolt, hogy valami rossz tréfát űz vele az ügyintéző, majd mikor a számítógép sem talált egy Williams-et sem a nyilvántartásban, megfordult vele a világ. Jeges félelem hasított belé és akarata ellenére vékonyabb hangon szólt az asszonyhoz.

- Ez lehetetlen, Ted itt van Mertonban, beszéltem vele! – hadarta.

- Nem segíthetek, a legjobb lesz, ha távozik és máshova szervezik a találkozót.

Erre Susan kétségbeesésében előkapta a pénztárcáját és kirántotta belőle a Tedet és őt ábrázoló fényképe. A nő rövid pillantást vetett a rá, majd hirtelen felkiáltott.

- Ez Paul Baker! – rögtön a szája elé kapta a kezét, mint aki nyomban megbánta a gyors kinyilatkoztatást. Susan majdnem elájult döbbenetében.

- Hölgyem, ez a férfi itt Ted Williams, a vőlegényem!

- Nem tudom mit mondott magának ez a férfi és azt se tudom ki az a Ted Williams, de a képen Paul Baker van, a szülei itt élnek a városban! Ennél többet nem mondhatok.

Susannak meg kellett kapaszkodnia egy szék támlájába, hogy el ne ájuljon azonnal, hisz mindvégig úgy tudta, párja elveszítette a szüleit. Igyekezett leplezni mérhetetlen döbbenetét, majd hosszasan unszolta az asszonyt, aki végül megadta neki a Baker család címét és útbaigazította őt

- Nem tévesztheti el, a domboldalon áll a ház, sárga színű.

Ezt követően Susan kibotorkált a hivatalból és visszasétált a kocsijához. Éppen időben huppant le a kétes tisztaságú ülésre, mielőtt kiáramlott volna minden erő a végtagjaiból. Legszívesebben hívta volna a rendőrséget, de aztán elállt ettől a szándékától. Biztosan jól szórakoztak volna a kiérkező illetékesek a szerencsétlen tanárnő és a nevét eltitkoló, őt felültető férfi történetén. Beindította a motort és a Main Street-re kormányozta az autót abba az irányba, ahonnan érkezett. Az utcatáblák olvashatatlanok voltak, ezért kénytelen volt a hivatalnok útbaigazítására hagyatkozni. Kétszer fordult le rossz helyen, mire végül szerencsével járt és megpillantotta a kopott, sárga falú, emeletes házat.

Gyomra görcsbe rándult a tudattól, hogy perceken belül találkozik azokkal, akiket mindvégig halottnak hitt. Megfordult a fejében, hogy azonnal hazautazik a lakása megnyugtató biztonságába, de mindennél erősebb kíváncsisága és aggodalma maradásra késztette.

Vett egy mély levegőt és kiszállt a kocsiból, és körülnézett az épület körül. A háztól balra, pár lépésnyire kezdődött a szőlőtőkék első sora. Gondozott, egészséges kacsok kapaszkodtak a karókba, a termést gondosan leszüretelték róluk. A domb enyhe lankái felett sötétszürke felhők úsztak és a szél lengette a füvet a ház körül.

Az épület jobb állapotban volt, mint a városiak többsége, azt a benyomást keltve, hogy lakói jobbmódúak a többieknél. A ház körül bokrok és virágok díszelegtek, a kocsibehajtón egy zöld, platós Dodge parkolt.

Puha léptekkel sétált a bejárati ajtóhoz, szorosabbra húzva magán szürke kabátját. A kopogás után kisvártatva egy alacsony, vékony nő jelent meg az ajtóban, aki a hatvanas évei elején járhatott. Szemmel láthatóan megdöbbent az idegen láttán, a résre nyitott ajtót nem is szándékozott jobban kitárni.

- Miben segíthetek? - hangja kedves, meleg tónusú volt, távolságtartása azonban óvatosságra intette a tanárnőt.

- Paul Bakert keresem – válaszolta Susan, akinek furcsa volt ezzel a névvel illetnie párját.

- Honnan ismeri a fiamat? – Kérdezte hirtelen Tracy Baker, és kitárta az ajtót.

- A menyasszonya vagyok. -  hogy megerősítse ezt, elővette egy fényképet, amin ő és a férfi egy padon ülnek, összebújva, boldogan.

- A fiam nincs itt, kamaszkora óta nem láttuk. – a nő hangjába szomorúság vegyült.

- Teljesen biztos ez? Nekem azt mondta, ideutazik, a szülővárosába. – Susan egyre biztosabb volt abban, hogy Ted bajban van.

Az esze azt diktálta, hogy azonnal üljön be a kocsiba és hajtson minél messzebb, a szíve viszont elfogadta Baker-ék meghívását, és a rohamosan közelgő besötétedés miatt a házukban éjszakázott.

A nappali a földszint nagy részét elfoglalta, széles ülőgarnitúra és nagy dohányzóasztal állt a közepén, mintha egy népes család kényelmét szolgálta volna. Az egyik fotelban Hank Baker ült, farmert és kockás inget viselt és erős, szikár alakján az évek sem fogtak.

Vele szemben csinos, barna hajú nő ült és Susannak egy pillanat elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, honnan ismerős neki.

Ez volt az a nő, akit Ted-del látott a buszmegállóban, aki köszönés nélkül elrohant, amikor meglátta. Mikor a tekintetük találkozott, a tanárnő biztos volt benne, hogy a másik is felismerte őt, mert gyors mozdulattal felpattant és búcsúzkodásba kezdett.

- Váratlan vendég érkezett. – Szúrta oda Tracy, és cinkos pillantást váltott a férjével.

- Igazán nem szeretnék zavarni, biztos van egy motel a városban. – Mentegetőzött Susan, aki egyre kínosabban érezte magát a Baker házban.

- Már nincs motelünk, tíz éve bezárt. – Vetette oda Harry reszelős, dohányos hangon.

Nancy – mint megtudta így hívták a szép, magas nőt – sietve távozott, ott hagyva Susant, aki égett a vágytól, hogy érdeklődjön iránta, de a furcsa körülmények miatt úgy döntött, titokban tartja azt, amit tudott.

A konyhában kapott szendvicset és egy pohár vörösbort, ami túl savanyú volt az ízlésének, mégis gondolkodás nélkül megitta. Közben Bakerék kérdések hosszú sorával álltak elő, mindenről tudni akartak, amiről fiúk nem tájékoztatta őket. A beszélgetés végén Susan megtudta, hogy másnap lesz a város legnagyobb eseménye, a szüreti ünnepség, amin idegenek nem vehetnek részt.

- Addig mindenképp távozom – mondta, miközben a bor utolsó cseppjei még a torkát marták.

A vendégszoba, amit rendelkezésére bocsátottak az emeleten volt. A lépcsőfokok recsegtek a lábaik alatt, ahogy felfele sétáltak rajtuk. A szoba kicsi, de takaros volt, bár a dohos ágyneműből ítélve egyértelmű volt, hogy valóban nem számítottak látogatókra.

- A mi szobánk a földszinten van – vetette oda Tracy, miután becsukta Susan ajtaját.

A tanárnő átkutatta a polcokat és az ágy alatti területet, mégsem talált semmi különöst, sem oda nem illő dolgot. Ruhában, álmatlanul feküdt az ágyon, mobilját bedugta tölteni a konnektorba. A térerő hiányára figyelmeztető ikon még mindig a képernyő sarkában virított, így teljesen el volt vágva a külvilágtól.

Mikor a legkisebb motoszkálás zajai is elnémultak a földszint felől, lassan felkelt az ágyról és az ajtóhoz osont. A legóvatosabb mozdulattal nyitotta ki és lépett ki a folyosóra. Emlékezett rá, hogy az övétől balra még két ajtót látott, így arra indult. A közvetlenül mellette lévő helyiségben volt a mosdó, de ami őt érdekelte, az a harmadik szoba volt. A sötétben a mobiljával világított, így legalább erre a célra fel tudta használni az eszközt. Az ajtó lapja megsárgult az évek során, és jeges borzongás futott végig Susan testén, mikor elolvasta a rá ragasztott betűket: a Paulie név állt rajta. Lélegzetvisszafojtva nyitott be a szobába, majd megrémült, mikor a küszöb megreccsent a lépése nyomán, de hiába hallgatózott, semmiféle neszt nem hallott lentről, ezért továbbment. Mikor jobban körülnézett úgy érezte, mintha egy időkapszulában találta volna magát: a szoba egy, a 80-as években élő kamaszfiú territóriuma volt, az udvari lámpa halvány sárga fénye enyhén bevilágított a fakeretes ablakon. A falakon kissé megsárgult Judas Priest, Blondie és számára ismeretlen, de annál vonzóbb nők poszterei függtek. A kétkazettás magnó az íróasztalon állt, mellette jelentős kazettagyűjtemény helyezkedett el egy erre a célra készített polcon. Megborzongott, mert a fűtetlen szobában jócskán leesett a hőmérséklet az éjszakai órákban, majd lassan és halkan átkutatta a szekrényt és az ágy alá is benézett. Semmit nem talált, csak egy kamasz fiú által használt dolgok kuszaságát. Ruhákat, pár cipőt, az ágy alatt erotikus újságokat. Minden úgy volt, mintha most lépett volna ki a szoba lakója az ajtón és bármelyik pillanatban visszajöhetne.

Már éppen távozott volna, mikor telefonja fényében megpillantott egy tárgyat félig az ágy, félig a fal közé szorulva. Egy vezetői engedély volt, remegve nyúlt érte és telefonja fényét rá irányította. Ted Williams nevére állították ki és annak a férfinek a fotója volt rajta, akit olyan jól ismert, valamint a születési év és hely is az volt, amit neki mesélt korábban. Ekkor már teljesen egyértelmű volt, hogy volt vőlegénye Mertonban tartózkodik, és Susannak nem ment el a józan esze.

A kártyát a zsebébe csúsztatta és remegő lábakkal felegyenesedett.  A nagy ablak az udvarra nézett és a város házai távolról ugyan, de kirajzolódtak a Hold enyhe fényében.

Ahogy a csillagos égről a város felé esett a tekintete, Susan kishíján felsikoltott iszonyatában, a szája elé kellett tapasztania a kezét és olyan halkan, amennyire csak bírt, majd térdre ereszkedett. Az udvari lámpa fénykörének határánál, pontosan ott, ahol a sötétség és az enyhe világosság összemosódott, riasztó alakokat pillantott meg. Négyet tudott megszámolni, de akár a sötétben is állhattak észrevétlen társaik. Mindegyik sötétbarna, csuhaszerű öltözéket viselt, kámzsát, amitől arcuk egyáltalán nem látszott. A nő pislogott abban bízva, hogy ezzel elűzi az éjszaka lidérceket, de azok makacsul ragaszkodtak a valósághoz. Gyorsan kapkodta a levegőt, lehelete fehér felhőként gomolygott a fűtetlen szobában. Merev szemmel bámult, a szíve a torkában dobogott és a hideg ellenére verejtékcseppek kúsztak lefele a gerincén. Telefonja zseblámpáját kikapcsolva az ablak aljához tartotta azt, hogy fényképet készítsen az alakokról, akik mintha egyenesen a szobában gubbasztó Susant bámulták volna. Amint ujját az exponálógombhoz érintette, lent hirtelen becsapódott egy ajtó, ami robbanásszerű zajt okozott a síri csöndben.

A nő halkan sikkantott egyet, majd lábujjhegyen visszaosont a vendégszobába és a horgolt takaró alá bújt. A további órákban rettegve, vacogva várta a reggelt, mikor pár percre elaludt, nyugtalanító álmot látott.

Ismét Merton utcáját követte a véres alakot, aki ezúttal nem állt meg. Álmában is rögtön felismerte a Baker házat, még a Dodge is ott állt előtte. Az alak azonban a ház mögé fordult, ahol egy kőből épült, mohás és ódonnak tűnő kőépítmény állt. Feketére festett fa ajtaja viszont, betörhetetlennek tűnt. Ez egy borospince lejárata, annyira egyértelmű volt, hogy kétség sem fért hozzá. Az alak felemelte a karját, amiről vér csöpögött a földre. „Odalent” – suttogta a szót, amit Susan a fejében hallott – és megfordult. Ted volt az, olyan kétségbeesést tükröztek a szemei, hogy a nő rögtön felriadt. Ezután a rögeszméjévé vált a pincébe való lejutás, mert egyre erősebben érezte, hogy a szerelme a föld alatt vár rá.

Az első napfény sugaraiban olyan gyorsan készült el, ahogy csak bírt. A reggeli kínos csendjében pedig megállapította, hogy Ted apja szürkéskék szemeit, és anyjának arcformáját örökölte. Miközben evett, magának sem tudta megmagyarázni, miért taszítja őt ennyire ez a két idegen. Hisz látszólag kedvesen bántak vele, befogadták éjszakára és már másodszor látták vendégül. Mégis az egyetlen vágya az volt, hogy minél hamarabb elhagyja a házukat.

- Ha hall valamit a fiunkról, kérem keressen meg minket – ezzel Tracy átadott egy papírt a telefonszámukkal.

- Ha eddig nem érdekeltük, ezután se fogjuk. – Hank nyersen biccentett és elindult az udvarra. – Este ünnepség, addig sok a dolgunk!

Susan értette a célzást, gyors búcsúzás után beszállt a Fordba és elhajtott a Main Street irányába.

A városból kivezető utat nagy sebességgel tette meg, de aggodalmába már düh is vegyült. Hogy tudott Ted ennyi ideig titkolózni előtte? Mi dolga volt Nancyvel? Fortyogott benne a harag még akkor is, mikor két órányi vezetés után megérkezett Warringtonba, és a már működő GPS a legközelebbi motelhez vezette. Kibérelt egy szobát és telefonján megnézte az üzeneteit. Travis több e-mailt is küldött, mindben arról érdeklődött, hogy az a lehetetlen Ted előkerült-e, és Susan visszatérését sürgette. Biztosította arról is, hogy nagyon hamar kiverné a fejéből Ted-et és a birtoklásmániáját. A nő pár sorban beszámolt arról, hogy minden rendben van, és marad a szüreti ünnepségig, ahol reményei szerint megtalálja Ted-et.

Később elhajtott a benzinkútra, ahol a már korábban látott öregembert a kassza mögött találta. A nő röviden beszámolt neki az útjáról és biztosította róla, hogy nem talált kirívó furcsaságokat – természetesen Ted játszmáját nem kötötte az orrára. Azt is megemlítette, hogy nemsokára visszatér, hogy részt vegyen a szüreti ünnepségen.

- Oda nem engedik be, senkit sem engednek, aki odavalósi. – határozottan rázta a fejét, Susant azonban nem lehetett eltántorítani.

- Mi történhetne ott velem? Az helyi rendőrség nem engedné, hogy bántódásom essen.

- Az ottani rendőrség nem törődik az idegenekkel, kidobnák magát onnan, de lehet nem úszná meg ennyivel!

Szerencsére azt sikerült megtudnia a benzinkutastól, hogy jókora kerülővel, de jelöletlen földutakon meg tudja kerülni a várost és elérheti az erdőt, ahol leteheti a kocsiját. Vett elemlámpát és még pár holmit, amit hasznosnak ítélt. Ezek között volt egy barna bőrtokban tartott, éles vadászkés is, a biztonság kedvéért.

Visszatért a motelba, fizetett és ismét kocsiba ült. Mielőtt kigördült volna az úttestre pár pillanatig elgondolkodott rajta, mire is készül. Végül arra a furcsa megállapításra jutott, hogy inkább saját magának van szüksége arra, hogy az ügy végére járjon, mintha a jövője függött volna attól, amit Merton-ban talál. A különös vonzás, amit az álombéli pincelejárat gyakorolt rá csak megsokszorozta kíváncsiságát, ezért a gázra lépett és kikormányozta a Fordot az úttestre.

Szerencséjére az öregember tényleg jól ismerte a Merton közeli földutakat, így háromórás zötykölődés árán eljutott az erdőig. Letette a kocsit és felvette a hátizsákját, majd a térképre pillantott. Jókora táv állt előtte, eleinte észak felé ment, majd egy ösvényre lépve nyugatra fordult. Már késő délutáni szürkület honolt az erdőben, de Susan igyekezett messze az ösvény mellett, a fák és bokrok között haladni, nehogy szembe találkozzon valakivel. Mikor már hosszú percek óta kaptatott nyugat felé az erdő sötétzöld és barna árnyalatait egy új szín törte meg. Világoskék színre lett figyelmes, ami legnagyobb megdöbbenésére egy elhagyott autó volt, ezután közelebb lépett hozzá, egyre mélyebben az erdő sűrűjében. A kocsi mellett még több jármű árválkodott, némelyik borzasztó állapotban, koszosan és rozsdásan, betört szélvédőkkel. Susan nem mert teljesen közel menni, de azt látta, hogy takarók, hátizsákok és némelyikben utazótáskák is voltak. Nem értette mi ez a hely, de az egyes autókban hagyott tárgyak olyan benyomást keltettek benne, mintha tulajdonosaik bármelyik pillanatban visszatérhettek volna értük. Még óvatosabban folytatta útját, mikor végre megpillantotta a fűrészmalmot, távolabbról pedig a város fényeit. Újabb negyven percre volt szüksége, mire a szőlőtőkékhez ért, majd ezek között folytatta útját, olyan kicsire összehúzva magát, amennyire csak tudta.

A Baker ház csendes volt, ablakai sötétek, a Dodge sem volt a helyén, ezért Susan kilépett a tőkék közül. Lábujjhegyen közelítette meg a ház hátsó oldalát, ahol megtalálta az álmaiból ismert lejáratot, ami különösképpen nem lepte meg. Várt még tíz percet és mikor a legcsekélyebb mozgást sem érzékelte, az ajtóhoz lépett. Hátizsákjából elővette egy feszítővasat meg egy gumikalapácsot, majd nekiesett a lakatnak, és hosszú percekig viaskodott a fémmel, mire az végre a földre esett.

Belépett a dohos helyiségbe, majd miután gondosan behúzta az ajtót maga mögött, felkapcsolta az elemlámpát, mert a villanykapcsoló nem működött. Meredek lépcsősor húzódott előtte, amin elindulva egyre lejjebb ereszkedett a föld alá. A falakat kővel rakták ki, ettől még ódonabbnak hatott a pince. Mikor elfogytak a lépcsőfokok egy tágas teremben találta magát, ahol a fal mellett súlyos fahordók sorakoztak, némelyiket nem zárta dugó, ebből a nő arra következtetett, hogy a benne lévő bort az ünnepségre szállították Baker-ék.

A nehéz levegőjű helyiségben egy robosztus asztalt és a szüreteléshez, növénygondozáshoz használatos eszközöket pillantott meg. Se egy rejtett ajtót, se arra utaló jelet nem fedezett fel, ami azt bizonyítaná, hogy Ted itt lett volna. Susan szédülni kezdett és már azt sem tudta biztosan, miért tört be Baker-ék ingatlanába, és egyre biztosabbnak tűnt számára, hogy párja bolondot csinált belőle.

Mikor az asztal mellett, magányosan álló fekete hordót meglátta, hirtelen vágy fogta el, hogy igyon a benne lévő borból, hisz most tört be más tulajdonába, és egy csaló, őrült férfi után nyomozott, ráadásul saját elmeállapota is megkérdőjelezhetővé vált. Úgy érezte, innia kell egy pohárral, hogy idegei ne mondják fel végleg a szolgálatot. Eltervezte, hogy utána pénzt hagy az asztalon és névtelenül elnézést kér Baker-éktől az okozott kár miatt.

Lámpáját letette az asztal durva felületére és leemelte az üveg borminta vevőt a falra erősített kampóról. Ahogy kihúzta a dugót orrát rögtön megcsapta a vörösbor jellegzetes, testes illata. Automatikusan cselekedett, az asztalon álló poharat félig megtöltötte a majdnem fekete színű, sűrű lével. Az szájához emelte a poharat, majd mire elért volna a tudatáig a szokatlan, eddig nem tapasztalt íz, már ivott is belőle. Az első kortyot azonnal lenyelte, a másodikat kicsit megforgatta a szájában. Az enyhe vasas íztől, amit belőle kiérzett azonnal rosszul lett. Miután rájött, hogy a vér semmihez sem hasonlítható íze kevereg a szájában, összekeverve a vörösbor aromáival, azonnal kiköpte a folyadékot. Öklendezni, majd hányni kezdett az asztalba kapaszkodva. Kezéből kiesett a pohár és hangos csörömpöléssel darabokra tört. Gyorsa megfogta a lámpát és a földre világított vele, ahol szemügyre vette a kiömlött italt. Mutatóujjával belenyúlt, és a folyadék textúrájából arra következtetett, hogy vér és bor keverékéből állt, valamint ismeretlen növények apró leveleit pillantotta meg benne. Amint a földön térdelt a lámpa sugara bevilágított az asztal alá, ahol a lomok közül valami elvonta a figyelmét. Reszkető kézzel nyúlt a bordó, elegáns magassarkú cipő felé, majd rögtön el is hajította, mikor a belsejében tetemes mennyiségű alvadt vért talált. Hirtelen jött erővel felugrott, hátizsákjába dobálta holmiját és kirohant a fekete ajtón. Kint már teljesen besötétedett, de Bakerék szerencsére még nem tértek haza. Susan előkapta telefonját, de az semmi térerőt nem érzékelt.

- A fűrészmalom! – suttogta és gyors léptekkel elindult visszafele azon az úton, ahonnan érkezett. Gyaloglás közben különös bizsergést érzett a végtagjaiban, majd ismét felfordult a gyomra és egy fa törzsébe kapaszkodva ismét hányni kezdett.

- Rohadékok! – Szuszogta, miközben a sötét erdőben szaladt a célja felé, lámpájával világítva. Kétszer elesett, szürke kabátjának könyöke kiszakadt. Egyszerre megértett mindent, az elhagyott autókat, a véres cipőt és a titokzatos véletlennek beállított baleseteket is. Sorozatgyilkosok – ez a borzalmas szó visszhangzott a fejében végtelenítve.

Sárosan, lihegve és sokkos állapotban érkezett meg a tekintélyes méretű faépület mellé. Gondosan körülnézett, de senkit sem látott a közelben. Teste borzongott, mióta megitta azt az átkozott bort, és rendkívül furcsán érezte magát. Mintha félelme alábbhagyott volna, pedig a mérgezés lehetőségétől is rettegett.

Elővette a mobilját, amin egyre magasabbra kúszott a térerőt jelző sáv, és beütötte a 112-t.  Már majdnem megnyomta a zöld gombot, mikor ismerős hang ütötte meg a fülét.

- Segítség! Engedjenek ki az Istenért! – Ted hangja volt az, ezer közül is felismerte volna.  A telefont félretéve azonnal az üzem bejárati ajtajához rohant és bekiabált rajta.

- Ted, Te vagy az?

- Úristen, drágám, engedj ki innen! – a férfi hangja sírásra hajlott, ami különös módon idegesítette a nőt, mégis gépies mozdulattal a hátizsákjáért nyúlt.

Meglepte, hogy ezt a zárt könnyebb folt feltörnie, mint a borospincéét. Ott találta Ted-et egy óriási fűrészgéphez kötözve, gyorsan kiszabadította a késsel, majd a férfi felállt és átölelte, megcsókolta és szorította magához a nőt. Susan szédült és kába volt az elmúlt órák eseményeitől és a különös italkeverék hatására.

- Mi folyik itt? – nyöszörögte szédülve.

- Nincs időnk erre, mennünk kell!

Már hosszú percek óta az erdő fái közt rohantak, a város fényei is alig látszottak már. A Ted által félrehajtott ágak sokszor a nő bőrére csapódtak, amitől hirtelen harag ébredt benne ezért végül megállt, és mikor a férfi szemébe nézett, nyoma sem volt a suta tanárnőnek.

- Azonnal magyarázd el, mi ez az elmebaj!

Ted kuszán hadarni kezdett, miközben a nő leült, mert a rosszullét újabb hullámai törtek rá. Megtudta, hogy Mertonban emberemlékezet óta borzalmas hagyomány él, a vérivás kultusza, amire egyfajta szekta épült. A méltatlanná vált helyiek és eltévedt turisták vérét használták fel a borzalmas elegy elkészítéséhez, valamint gyógynövényeket és más, ismeretlen összetevőt is hozzáadtak. Akik még a beavatás előtt álltak, egy díszes kehelyből fogyasztották el a holttestekből nyert vérrel kevert bort. Miután ittak belőle, halálukig a városban maradtak, szinte Merton lélegző, sejtszerű részévé válva. Ted ez elől a végzet elől menekült, ezért változtatta meg a nevét, de Nancy megtalálta, mint már többször is korábban. Ez a helyzet azonban új volt, mert megismerte Susant, és nem akarta elveszíteni, csak azért hagyta őt magára, mert azzal zsarolták, hogy megölik a szerelmét, ha nem tér haza. Napokig próbálta meggyőzni szüleit arról, hogy nem akar a közösség tagjává válni, de azok bezárták az fűrészüzembe, és a szüret estéjéra a feláldozását tervezték, mint egy árulóét. Ted nem akart idetartozni, nem akarta a beavatást, nem akart Mertonban maradni.

Susan feje zsongott a hallottaktól és a véres keveréktől, mikor fáklyák fényére lettek figyelmesek. Ted kézen ragadta őt, és maga után akarta vonni, de ekkorra már bekerítették őket, és a nő lábai a földbe gyökereztek. Legalább tíz, félelmetes alak lépdelt közelebb feléjük, körbe zárva őket, elvágva a menekülés esélyét. Susan gyorsan előkapta a vadászkést a hátizsákjából és védekezőn maguk elé tartotta. Mikor az alakok olyan közel értek, hogy az arcukat is felismerhetővé vált, Hank Baker lépett elő a sorból, és merev tekintettel bámult rájuk, de Susan ekkor már önkívületi állapotban volt.

Míg Ted az életéért rimánkodott, addig Susan arca verejtékben úszott, szívverése felgyorsult. A férfit nézte és hirtelen megértette, hogy Ted már egyáltalán nem az, akit szeretett, mikor Hank odalépett hozzájuk és felemelte a kezét.

Olyan határozott mozdulattal metszette el az előtte álló ember torkát, mintha komoly gyakorlata lett volna a kegyetlen műveletben. A pengeéles vadászkés feltépte a nyak bőrét és átszelte a légcsövet is, élénk piros vért spriccelve a nő kabátjára. Ted kigúvadt szemekkel meredt Susanra, és a nyakán éktelenkedő borzalmas sebre tapasztotta a kezeit. Kisvártatva összeesett és pillanatok múlva elszállt belőle az élet. Susan átadta Hanknek a kést, szemébe ismeretlen fény költözött és átlépte a holttestet. Egy nő a társaságból odalépett hozzá és sötétbarna köpönyeget borított a vállára, pontosan olyat, amit ők is viseltek.

Rendezett sorokban, együtt érkeztek meg a polgármesteri hivatal előtti térre, ahol fából ácsolt emelvény magasodott, négy nagy fáklyától megvilágítva. Fekete köpenyében Hester Brown állt az építményen, de mosolya már egyáltalán nem volt félelmetes, inkább megnyugtató, biztonságot sugárzó. Mellette egy asztal állt, amin aprólékosan megmunkált kehely díszelgett, és Susan mosolyogva lépett fel az emelvényre, miközben a város lakói köréje gyűltek, fáklyáik lobogtak az enyhe szélben. A nő felszabadult volt, nagyot szippantott az illatos őszi levegőből, és érezte, ahogy végre elmúlik az a szorongás, ami gyerekkora óta kínozta. Végre megtalálta a helyet, ahova tartozott. Hazatért.