„Alice
Townsend 1922. december 11–én, az éjszakai órákban tisztázatlan körülmények
között megszökött az Arkham Sanitarium-ból. Az élénkvörös hajú, sovány
testalkatú nőről annyi értesülés áll rendelkezésünkre, hogy Salemben élt és
tanítónőként dolgozott. Akik ismerték békés és csöndes embernek tartották, ennek
ellenére ismeretlen okokból kifolyólag, önkívületi állapotban, és megbomlott
elmével került a szanatórium falai közé. A nyomozók a szökés körülményeiből
ítélve elképzelhetetlennek tartják, hogy azt a nő egyedül vitte véghez, a helyszínen
talált nyomok veszélyesnek tűnő segítőtársakat feltételeznek. Fokozottan kérjük
a lakosságot, amennyiben bármi értesülésük van a fent említett személy
hollétéről, haladéktalanul jelentsék az illetékes hatóságoknak!”
Arkham Journal, 1922. december 13.
A valódi borzalomról egyetlen helyi
lapban sem számoltak be, megelőzve ezzel a nem kívánt pánik kitörését. Csak az
intézet munkatársai és a kiérkező nyomozók szembesültek az éjszaka történt kegyetlen
mészárlás nyomaival, csak ők láthatták a meggyilkolt ápolók és orvosok
leírhatatlan, összekaszabolt holttestét. Az elmegyógyintézet rácsos kapuját hatalmas
erővel törték be, az Alice Towsend első emeleti szobájába vezető folyosót pedig
a barbár módon megölt dolgozók tetemei szegélyezték, magukon viselve a
legkülönfélébb vágások és szúrások nyomait; arcuk földöntúli iszonyatba torzult.
Vérük vörösre festette a hideg kőpadlót és a lépcsőfokokat, ahol csak egyetlen,
kisméretű női láb nyomai voltak kivehetők, végig egészen a kapuig, segítőtársakra
utaló nyomokra azonban nem leltek. A minden képzeletet felülmúló kegyetlenség ilyen
mértékű megnyilvánulása láttán a rendőrség tagjai nem tudták megállapítani,
hogy a tanítónőt megszöktették, vagy elrabolták-e. Azt a lehetőséget, hogy
saját magának sikerült volna távoznia az intézetből szinte az első percekben
elvetették, annak ellenére, hogy a szökés körülményei előtt értetlenül álltak.
Alice Townsend esete azért volt
felettébb meghökkentő, mert a végzetesnek bizonyuló arkhami látogatása előtt a
legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy hajlamos lenne az őrületre. Lelki alkatára
nem voltak jellemzőek a hirtelen kitörések, vagy a hisztérikus
megnyilvánulások, munkatársai és barátai elképzelni sem tudták váratlan és
drasztikus változásának okát.
Lassan folyó, megszokások által
irányított életét öccse, Adam levelei dúlták fel, amik kezdetben ritkán, később
egyre sűrűbben érkeztek és mind kétségbeesettebben kérlelték Alicet, hogy
utazzon el hozzá Arkhamba. A kétségbeesés, ami ezeket az írásokat jellemezte
minden levélváltás után fokozódott, mígnem a nyugtalan nő végül rászánta magát a
hosszú útra. A levelekből érezni lehetett, hogy Adam szavait átjárja az
iszonyat és a mindenen áthatoló félelem, amit megmagyarázhatatlan éjszakai
jelenségek váltottak ki belőle.
Adam feljegyzései szerint a
hátborzongató események október első vasárnapján kezdődtek, ezeket először rosszindulatú
tréfának tulajdonította, de hamar rá kellett döbbennie, hogy a történések sokkal
nagyobb súllyal bírnak, mint ahogy azt gondolni merte volna. Az elátkozott
éjszakát követően álmából gyakran csattanó, dörömbölő hangok riasztották fel,
ám hiába rohant az ablakhoz és az ajtóhoz a hideg szél barátságtalan süvítésén
kívül más nem fogadta odakint. Igyekezett meggyőzni magát arról, hogy gyanús
kocsmatöltelékek, vagy gyerekek zavarják meg a nyugalmát azzal, hogy
kavicsokkal dobálják az ablakait, máskor pedig ököllel döngetik a ház bejárati
kapuját. A síri csendbe beálló fülsértő zaj megriasztotta a férfit, de félelme
akkor ébredt fel igazán, mikor a kopogó lépéseket is meghallotta. Először október
végén észlelte őket, a cipősarkak koppanása kezdetben alig érzékelhető volt, de
pár perc múlva olyan hangossá váltak, hogy az emberi fül számára szinte
elviselhetetlen tartományba fokozódtak. A kétségbeesett férfi akkor is élesen
hallotta a lépéseket, mikor kezeit szorosan a fülére tapasztotta.
A pánik és a félelem rettentő súlya
alatt hangtalanul tört fel belőle az üvöltés; Adam Townsend születése óta néma
volt.
Alice fölöttébb aggasztónak tartotta
ezeket a beszámolókat, bár minden kétséget kizáróan öccse élénk fantáziájának
és a természetfeletti dolgok iránti, már-már rögeszmés rajongásának tulajdonította
őket.
Az első jel, ami igencsak megrémítette Alice-t az volt, mikor a szomszédokat
kikérdező fivére beszámolt róla, hogy a környezetében élők semmit sem
tapasztaltak az őt félelemben tartó jelenségekből. Mikor pedig a temető felől
látható, különös fényről írt, Alice egyenesen úgy vélte, hogy Adam elméje
megbomlott.
Tanítónőként soha nem hitte el öccse
szavait, miszerint nem evilági események zajlanak Arkhamban, amik őt is a hatásuk
alá vonták. Leveleiben kérlelte Adam-et, hogy ne ártsa bele magát gyanús ügyletekbe
és próbálja meg lecsillapítani zaklatott idegeit. Mindezek ellenére, miután Alice
az utolsó levelet is végigolvasta ráeszmélt, nem tehet mást, mint hogy meglátogatja
öccsét és személyesen vizsgálja meg az ott folyó történéseket.
A tél emberemlékezet óta nem tombolt
akkora erővel, mint abban az évben, így az utazás komoly nehézségekbe ütközött.
Alice már a salemi vasútállomásra is keservesen jutott ki a folyamatos havazás,
valamint a lefagyott utak miatt, és semmi jel nem utalt arra, hogy az időjárás
enyhülést hozna az elkövetkező napokban. Szerény fizetéséből csak
harmadosztályú hálókocsira futotta, ám a kabin felszerelése meglepően
kényelmesnek bizonyult. Ha nem mardosta volna keserű aggodalom öccse iránt, az
utazás kellemes oldalát is élvezhette volna, ám abban a lelkiállapotban csak
arra bírt gondolni, hogy minél előbb Adam közelében lehessen. A kabin ablakán
kitekintve egyre dermedtebb és fagyosabb tájak váltották egymást, mindent fehér
hótakaró borított. A csupasz fák és bokrok ágai barátságtalanul meredeztek az
egyhangú környezetben, miközben az időnként feltámadó szél groteszk táncra
kényszerítette őket. Alice és Adam ritkán találkoztak, de amióta egymáson kívül
nem maradt senkijük, a kettejük közt lévő testvéri kötelék egyre szorosabbá
vált az évek során. Éppen ezért rémítette halálra a nőt az Adam soraiból áradó,
leplezetlen rettegés és a reményvesztett könyörgés, ami egyre sürgette arkhami
utazását.
„Drága
Nővérem!
Tudom
jól, hogy korábban írt leveleim megrémítettek, hidd el a legkevésbé sem állt
szándékomban rád ijeszteni, de a mindent elsöprő kétségbeesés teljesen a
hatalmába kerített. Kezem megállíthatatlanul reszket, emiatt nagy erőfeszítések
árán vagyok csak képes papírra vetni a múlt éjjel történteket, de senki sincs
rajtad kívül, akiben megbíznék annyira, hogy a velem történtekről beszámoljak
neki.
Egyre
biztosabban érzem, hogy az éjszaka zajló jelenségeknek valamilyen rettenetes
módon közük van hozzám és csakis ezért nem tapasztalja őket más rajtam kívül. Most
már nem csak félelem és aggodalom tölt el éjjelente, de számomra is érthetetlen
okból úgy érzem, hogy hív és vonz magához a temetői fény, egyre ellenállhatatlanabbul
és egyre parancsolóbban, mintha minden – a léptek zaja és a dörömbölés – arra
akarna kényszeríteni, hogy végre elhagyjam biztonságosnak vélt menedékemet. Múlt
éjjel nem tudtam leküzdeni ezt a késztetést és dacolva a mindegyre feltörő
rettegéssel, elhagytam lakásom biztonságát és intelmeid ellenére elmentem a
temetőbe.
Pontban
éjfél után tíz perccel meghallottam a léptek koppanását az utcáról és mire az
ajtóig értek, a zajok olyan hangossá fokozódtak, hogy kénytelen voltam újra
befogni a fülemet, ám ahogy ez korábban, most se segített. Mikor már azt hittem
megőrülök halkulni kezdtek, és nemsokára elnyelte őket az éjszaka. Alice, ekkor
úgy éreztem, hogy nincs semmi veszítenivalóm! Annak ellenére, hogy
leírhatatlanul féltem, magamnak is kénytelen voltam bevallani, hogy egyre fokozódó
kíváncsiságom mellett egyszerűen nincs más választásom, utána kell járnom a
dolgoknak, különben megőrülök. Csontig hatoló hidegben és átláthatatlan
sötétségben tettem meg az utat az Aylesbury Streeten át a Hangman’s Hill-ig,
közben a félelem olyan mélységeit megtapasztalva, amelyekről álmodni se mertem.
Képtelen
vagyok és nem is merem leírni az ott tapasztaltakat, mert nem vagyok biztos
benne, hogy nem kerül illetéktelen kezekbe a levél. A rettegés felőrli az
idegeimet és lehetetlenné teszi korábbi, megszokott életvitelem folytatását. Nagyon
kérlek téged, hogy gyere el hozzám Arkham-ba, hadd avassalak be annak az
éjszakának a történéseibe és hadd kérjem a segítségedet! Mivel jelenleg
dolgozni nem tudok, a nap minden órájában itthon tartózkodom, bármikor
érkezhetsz, várni foglak. Biztos vagyok benne, hogy el vagyok átkozva, amiért
csak engem sújtanak a jelenségek.
Kérlek,
gyere, amíg még meg tudok őrizni valamit abból az emberből, akit testvéredként ismertél.
Szerető
öcséd,
Adam”
Alicet nyugtalanító gondolatai ébren
tartották egész éjszaka, és ahogy a vonat monoton zakatolását hallgatta egyre
határozottabban érezte, amint a torkán felkúszik az ismeretlen eredetű félelem.
Másnap, 1922 december 9-én, nem sokkal
tizenegy óra után futott be a vonat az arkhami állomásra és hiába volt korai az
idő, szinte esti félhomály uralkodott a hatalmas csarnokban. Alice
hitetlenkedve pillantott fel a grandiózus órára, ami a bejárati kapu felett
függött, mert nehezére esett elhinni, hogy nem az esti órákra esett érkezése.
Bizonytalan léptekkel haladt az emberek között a kijárat felé és már ekkor a
csontjaiban érezte a fagyos hideget, ami ebben az évben az egész várost
megdermesztette. Amint kilépett az épületből szokatlan és cseppet sem
szívderítő látvány tárult elé. Noha évekkel ezelőtt és tavasszal járt Arkhamban,
emlékezetében egy élénk, nyüzsgő utcájú város élt, ellenben ez a téli kép
kihalt és lehangoló volt. Baljóslatú felhők takarták el a Napot, amik minden pillanatban
a havazás ígéretét hordozták magukban és olyan alacsonyan úsztak a levegőben,
mintha össze akarnák nyomni a házakat és velük együtt, a lakókat is.
Mivel bérkocsira nem tudott költeni,
Alice úgy döntött, hogy a fagy ellenére gyalog teszi meg az utat Adam házáig.
A hőmérséklet jócskán fagypont alá
süllyedt, az utcákat pedig jég és keményre fagyott hó borította, hiába
takarították a járdákat és utakat.
Alice nem emlékezett dermesztőbb időre,
mint ami akkor Arkhamban uralkodott, de csak annyit tehetett, hogy elkendőzte
az arcát sáljával és bizonytalan, lassú léptekkel elindult a River Streeten, a
Miskatonic folyó partja mentén. A roppant víztömeget vastag jégpáncél
borította, ennek ellenére egy lélek sem korcsolyázott vagy szánkózott a
felszínén, ahogy a korábbi években szoktak. A folyó jegén tetemes hómennyiség fehérlett,
ahol pedig a szél félrefújta a porszerű pelyheket sötét, majdnem fekete
jégfelület vált láthatóvá. A szurokszínű, néma folyó, mintha halottá változott
volna a borzalmas hidegben. Üresen tátongtak a híres kávéházak és könyvtárak,
vagy egyáltalán ki sem nyitottak a legdermesztőbb napokon, a Miskatonic Egyetem
máskor zsúfolt és eleven előadótermeiben csak a legbátrabbak lézengtek, a
rendkívüli időjárás távol tartotta a tanulni vágyók többségét.
Nem hallatszottak a város megszokott
zajai, nem kiabált a rikkancs újságokat árulva, csak a sötét épületek falai meredeztek
Alice-től balra, a havas pusztasággá változott folyó pedig jobbra. A sivár,
emberektől mentes környezetben úgy érezte, mintha egy halott város utolsó
polgáraként sétálna a baljóslatúan csendes utcákon.
Végtelennek tűnő gyaloglás után a River
Street végre enyhén jobbra ívelt és megpillantotta az Aylesbury Street első
házait, balra pedig a Hangman’s Hill-t, a jéggé fagyott hótömegnek ható, neve
ellenére csupán csak dombot, aminek teteje a város legrégebbi temetőjének adott
helyet. Alice, amint felismerte a helyszíneket, amikről Adam a leveleiben
részletesen írt, egyre feszültebbé vált. Hiába látta maga előtt olvasás közben
a dombot, amin a riasztó fejfák nyújtóztak az ég felé és képzelte el a
macskakövek kopott felszínét, ahol az éjszakai lépések koppantak, a fehér, egyre
sűrűsödő ködben, ami az utcában gomolygott még rémítőbbé vált a környezet.
Megborzongott, ahogy rádöbbent arra, hogy személyesen azon a helyen áll, ahol
testvére annyi borzalmas pillanatot élt át. Megszaporázta lépteit, és mire
végre ahhoz az ötemeletes házhoz ért, amiben Adam földszinti lakását bérelte, a
teste reszketett és alig bírta mozgatni dermedt ujjait.
Mikor elhaladt a házzal szomszédos épület
legalacsonyabban fekvő ablaka mellett a félrehúzott függöny mögött aszott férfiarc
jelent meg, leplezetlen gúnnyal a
tekintetében. Alice rögtön felismerte Adam leveleiből Mr. Abram-ot, a
kellemetlen modorú, a környék összes eseményéről jól értesült aggastyánt; pár
pillanat erejéig farkasszemet néztek egymással, majd az öregember hirtelen
mozdulattal helyére rántotta a függönyt és eltűnt a lakásban.
Alice szaporán megtette azt a pár
lépést, ami elválasztotta az Aylesbury Street 41-től. A ház súlyos fa kapuján
át a közös folyosóhoz ért, aminek a végén megpillantotta az első lépcsőfokokat,
majd sietve a kettes számú lakás ajtajához lépett és határozottan bekopogott
rajta. Mivel öccse hosszú percekkel később sem nyitott ajtót és semmiféle mozgás
zaja nem szűrődött ki a lakásból, egyre hangosabban kopogott és ismételgette a
nevét, miközben a kilincset is lenyomta, de az ajtót zárva találta. Azonnal
riasztó gondolatok árasztották el amúgy is nyugtalan elméjét, és bár tisztában
volt vele, hogy Adam-et éjszakánként kopogó zajok háborgatják, az egyre
fokozódó aggodalom arra sarkallta, hogy visszasiessen az utcára és az ablakon
át szólongassa őt, és az üvegen kopogjon neki.
Mikor végre megmozdult a függöny és
egy alak jelent meg az ablakban a tanítónő úgy érezte, minden tagjából kiáramlik
az erő, ugyanis akit ott látott egyáltalán nem emlékeztette arra a férfira,
akit fivéreként ismert. Vékony, beesett arcot pillantott meg, kócos, ápolatlan
hajat és olyan riadt tekintetet, amitől Alice is halálra rémült. Adam mindig
gondosan ápolt, vörösesbarna szakálla rendezetlenül keretezte arcát, szája
merev, vékony vonalként bújt meg a kelleténél sokkal hosszabb bajusz alatt. A
tanítónő a halottsápadt arc láttán nem tudta visszatartani a sírást. Adam szája
halvány mosolyra húzódott, mikor felismerte nővérét és intett neki, hogy
azonnal kimegy érte. Mikor kisvártatva kinyílt a nehéz kapu és Alice
megpillantotta Adamat, aki testsúlyának jelentős részét elveszítette, már
vigasztalanul zokogott. A férfi zavartan, lassú mozdulatokkal lépett a nővére
mellé, majd bőröndjét átvéve bekísérte a lakásba, miközben Alice még mindig
sírva belé karolt.
A tanítónő fel sem ocsúdott az első
megdöbbenésből, mikor megpillantotta az Adam otthonában uralkodó körülményeket.
Nyoma sem volt a férfi híres rendszeretetének, mindenhol telefirkált papírfecnik
hevertek, ételmaradékok borították az asztalt, a bútorokon vastagon állt a por.
A nő kérdések egész sorát szegezte
öccsének, aki zavartan és gyorsan jelelve győzködte arról, hogy a riasztó
változások az éjszakai eseményekkel függnek össze. Nővére tudtára adta, hogy se
enni, se aludni nem tudott az utóbbi hetekben és elviselhetetlen zavarodottság lett
úrrá rajta, aminek megnyilvánulásaként riasztóan sötét karikák húzódtak a szeme
alatt.
Az ijesztő látványt csak elmélyítette
a félhomály, ami odabenn uralkodott, ezért Alice az ablakhoz lépett és
félrehúzta a vékony anyagú sötétítőfüggönyt. Mivel nem volt semmi, ami a
kilátást akadályozta volna, a Hangman’s Hill nyugtalanító látványa zavartalanul
tárult elé és arra gondolt, hogy a temető lehangoló közelsége, a dombon lévő
kripták és fejfák sötét árnyai sarkallhatták öccsét a képzelgésekre, amelyek
teljesen hatalmukba kerítették borzongásra fogékony elméjét.
Minden erejét össze kellett szednie,
hogy fivére csapongó gondolatait és remegő kezekkel elmutogatott jelnyelvet követni
tudja.
Alice-t leginkább az érdekelte, hogy
mi történt a temetőben azon az éjszakán, mikor Adam a Hangman’s Hill-en járt, de
zavart, értelmetlen részleteken kívül semmit sem sikerült megtudnia. Vakító
fényről, ismeretlen eredetű kántálásról és csuklyát viselő alakokról jelelt az
öccse, akik egy förtelmes szertartáson vettek részt. Ezt a minden józan észt
nélkülöző elbeszélést átgondolva a tanítónő legriasztóbb elképzelései
látszottak valóra válni, miszerint Adam valóban elveszítette a józan eszét a
korábbi hetekben. Az őrületes történet és a fizikai leépülés mellett az állandó
nyugtalanság, a minden neszre való összerezzenés és a férfi szemeiben lángoló
leplezetlen félelem volt az, ami a leginkább megrémítette a nőt, ezért úgy döntött,
mindenáron megmenti nyilvánvalóan szenvedő testvérét.
Úgy határozott, hogy meglátogatja a
szomszédokat és kikérdezi őket, tapasztaltak -e valami szokatlant a korábbi
éjszakákon, ám az összes lakó egyöntetűen állította, hogy semmit sem láttak és
hallottak, ami felriasztotta volna őket.
Alice tudta jól, hogy bármennyire is
viszolyog a találkozástól, át kell mennie az öreg Abramshoz is, aki a lányával
együtt élt a földszinti lakásában. Adam leveleiből értesült róla, hogy az
aggastyánnak rendkívül kellemetlen a természete, de akkor, mikor már arcot is
tudott társítani hozzá, különösen visszataszítónak találta. Mégsem tehetett
mást, mert az utcát állandóan figyelő férfinak mindenről értesülnie kellett,
ami a környéken történik.
Ahogy sietős léptekkel elhaladt az
utcán az ablakuk előtt, esküdni mert volna rá, hogy ha csak egy pillanat
erejéig is, de az idős férfi alakját látta a függöny mögött.
Kopogtatására egy középkorú, gyanakvó
tekintetű nő nyitott ajtót, aki Margareth Abrams-ként mutatkozott be, és nem
tűnt sokkal barátságosabbnak az apjánál. Alice izgatott hangon tette fel a
kérdést, hogy beszélhet-e az édesapjával, közben Margareth egyre növekvő
megvetéssel tekintett a tanítónőre, akinek ízléses ruházata teljes mértékben
eltért az ő fakó öltözetétől. Válaszra nem volt szükség, mert a folyosó
mélyéről bot koppanása és csoszogó léptek zaja hallatszott; Alice, akit csak
egy lépésnyire engedtek be a lakásba ekkor pillantotta meg Mr. Abrams-ot. Az
öregember kopasz fején pár fehér hajszál meredezett, arca természetellenesen
beesett volt, bőre, mint a megsárgult pergamenpapír. Teste csak csontból és
aszott bőrből állt és Alice szemei előtt úgy hatott az alakja, mintha egy élő
csontváz lenne, akiről még nem mállott le minden szövet.
Erős undort keltett benne az aggastyán,
aki mogorva, fürkésző szemeivel őt vizslatta. Amilyen gyorsan csak tudta,
feltette a kérdéseit, melyekre Margareth határozott nemmel felelt és kérdőn
nézett az apjára.
- A maga öccse bolond! Már akkor is az
volt, amikor ideköltözött! Én mondom magának, kisvártatva az
elmegyógyintézetben köt ki!
Alice köszönés nélkül sarkon fordult
és futva tette meg az utat Adam lakásáig. Mikor benyitott a kis konyhába
testvérét az ablak előtt ülve, gondolataiba mélyedve találta, úgy tűnt
egyáltalán nem érzékelte nővére távollétét, üveges szemekkel az utcát és a
temetőt fürkészte. A kérdésre, hogy miért nem tett fát a tűzre Adam csak megvonta
a vállát, mintha semmit sem számítana, hogy odakint farkasordító hideg van. Folyamatosan
egyetlen mondatot jelelt: Hamarosan
jönnek!
Alice hosszasan kérlelte fivérét, hogy
feküdjön le aludni, de a férfi idegesen rázta a fejét és ragaszkodott hozzá,
hogy a konyhában töltse az éjszakát. A nő kétségbe esve ugyancsak vállalkozott
a hosszú virrasztásra, hisz mindennél fontosabb volt, hogy megtudja végre mi okozta
Adam állapotának súlyos leromlását.
Miközben Adam a széken ülve bámult ki
az utcára, addig a tanítónő a bejárati ajtótól jobbra eső, fal mellé állított keskeny
ágyon foglalt helyet. Borús és zavarba ejtő gondolatok tartották ébren, ahogy
próbált magyarázatot találni az öccsén végbement változásokra. A legborzasztóbb
lehetőségként az lebegett a szeme előtt, hogy Adam, dacára egyenes jellemének,
törvényellenes, sötét ügyletekbe keveredett, esetleg zsarolás áldozata lett és
az alvilági bűnözők most az életére törnek. Ahogy nézte a férfit, aki
mozdulatlanul ült a helyén, mintha a végzetére várna, emlékezetében megannyi
régi kép sejlett fel. Bár fivére mindig különcnek számított, soha semmi jelét
nem mutatta annak, hogy hajlamos lenne eltüntetni a határokat a valóság és a
képzelet világa között. A másik, kevésbé szörnyű magyarázatként az ötlött
eszébe, hogy testvére gonosz tréfa áldozatává vált, hisz jól emlékezett rá,
hogy már kisfiúként is sokszor kegyetlen gyerekcsínyek áldozatává vált.
Némasága miatt félrehúzódó, magának való volt világ életében, különös
érdeklődéssel és némi megszállottsággal megáldva a nem mindennapi, félelmetes
történetek iránt. Azt a lehetőséget, miszerint Arkhamban természetfölötti,
hátborzongató események zajlanak Alice teljes bizonyossággal elvetette.
Segítséget senkitől nem várhatott, a nyomozók közbelépését szintén kizártnak vélte,
mert tudta, hogy őrültségnek fogják titulálni a történetét.
Az éjszaka eseménytelenül telt, a szél
süvítésén és a faágak recsegésén kívül semmi nesz nem jutott el a testvérekhez,
és a szemközti temetőt is fekete sötétség fedte. Alice a legkisebb mértékben
sem lepődött meg ezen, és másnap reggel döntő lépésre szánta el magát.
- Holnap hazajössz velem Salem-be! –
saját magát is meglepte hangja határozottsága. Úgy vélte, hogy aki testvére
vesztére tör, bármikor visszatérhet, ezért szerette volna Salemben maga mellett
biztonságban tudni őt.
Magabiztos fellépése ellenére Adam
hevesen rázta a fejét. - Be akarom
bizonyítani neked, hogy nem vagyok bolond! Alice könnyes szemmel átölelte a
férfit és érezte, hogy annak kezei hevesen remegnek a felindultságtól, ő pedig,
kétségbeesését látva azt válaszolta neki, hogy a következő éjszakát még
Arkham-ban töltik. A nő magának is kénytelen volt beismerni, hogy az előző napi
hosszú utazás és az egész éjszakai virrasztás teljesen kimerítette, és amúgy is
szeretne a dolgok végére járni, leleplezni azokat, akik ismeretlen célból
testvére tönkretételére vállalkoztak. A nappalt a házban töltötték, a sötétedés
előtti órában pedig rövid sétát tettek a Miskatonic folyó partján, ahol Alice
figyelmét nem kerülte el testvére különös viselkedése. A friss levegőtől
elszokott, sápadt és karikás szemű férfi idegesen fürkészte a tájat és a
legkisebb zajokra is összerezzent.
A nő úgy döntött, hogy éjszakára a
hálószobát foglalja el, mert Adam-nek esze ágában sem volt elmozdulni az ablak
elől, szinte megszállottként kémlelve az utcát.
Aggódott fivéréért, aki a konyhában
ülve várta egy olyan jelenség bekövetkezését, ami nagy valószínűséggel csak a
képzeletében élt. Nehezen tudott elaludni, de mikor végre sikerült, borzalmas
álmokat látott, sötét, jégbe fagyott házakról, iszonyatos fagyhalált
elszenvedett holttestekről az utcákon a közelgő éjszaka vészjósló ígéretével. A
hűvös levegőjű hálószoba ellenére is verejtékező homlokkal riadt fel, mikor
halk cipőkopogást vélt hallani, amit a rossz álom ébrenlétbe szökött
kísértetének hitt. Felült az ágyban és próbálta elhessegetni a kellemetlen
emléket, ám ahelyett, hogy elhallgatott volna, tovább erősödött. A koppanások egyre
közelebbről és egyre hangosabban dübörögtek az Aylesbury Street fagyos,
macskaköves úttestén és szédítő gyorsasággal közeledtek a 41-es szám felé.
Alice testét átjárta a villámcsapásszerű félelem, a vér megfagyott az ereiben,
képtelen volt a legcsekélyebb mozdulatokra is; csak ült mereven az ágyban,
szíve egyre hevesebben vert és szaporán kapkodta a levegőt a sötétben. Egy
borzalmas álom kellős közepén érezte magát, ahol Adam képzelgései valósággá
váltak, de még akkor sem akart hinni abban, hogy felfoghatatlan,
természetfölötti eseményeknek a szemtanúja.
Iszonyatából egy robbanásszerű hang térítette
magához, amint testvére hirtelen berontott a szobába. A férfi amilyen gyorsan
csak tudott, remegő kezekkel gyertyát gyújtott, tekintete találkozott Alice-ével,
és mikor egymás szemébe néztek, a leplezetlen félelmen kívül mást nem találtak.
Adam az ágyhoz ugrott és vadul artikulálva megragadta Alice karját, aki
ellenkezni sem bírt a dermesztő rémület hatására. A karikás szemű, sápadt arcú
férfi kirángatta nővérét a menedékéből és kérdőn nézett rá; feszült csendben
álltak egymással szemben és némán hallgatták az egyre közeledő lépések hangját,
miközben mozdulni sem mertek.
A férfi nővére ruháira mutatott, és kérte,
hogy öltözzön fel. A tanítónő zavarában nem bírt ellenkezni, gépies
mozdulatokkal felvette gondosan a székre fektetett ruhadarabjait. Mikor kész
lett, kiment a konyhába, ahol öccse idegesen járt fel alá az ablak előtt, de
amint meglátta a nőt azonnal megállt, és jobb kezének mutatóujjával az ablakra
bökött. Alice reszkető lábakkal lépett közelebb az üveghez, előre rettegve az
elé táruló látványtól. Amit elképzelhetetlennek vélt, az ott villódzott a
Hangman’s Hill tetején, utat törve a vaksötét éjszakában, sárgás-vöröses
izzásban lüktetve, miközben a léptek kopogása szinte elviselhetetlen hangerővel
zengett. A nő füleire tapasztotta a kezét, de hiába kémlelte az utcai lámpa
fényében a környéket, egy alakot sem látott odakint. Ebben a feszült
várakozásban Adam a vállára tette a kezét, majd mikor Alice riadt arccal felé
fordult a férfi villámgyors kézmozdulatokkal a tudtára adta, hogy el akarja
vinni a temetőbe, hogy végre feltárja előtte az ott zajló, borzalmas
eseményeket.
A nő hirtelen ötlettől
vezérelve, mindenre elszántan a kabátjáért nyúlt, majd egy viharlámpást megragadva
kinyitották a kulcsra zárt bejárati ajtót. Úgy vélte eljött az ideje annak,
hogy a dolgok mélyére pillantson, mindemellett gyomra fájdalmasan összerándult
az idegességtől és a döbbenettől. Amint kiléptek az utcára a jéghideg szél
elemi erővel tört rájuk, de egymásba kapaszkodtak, úgy indultak el a temető
felé. Miután a csúszós úttesten átértek, még legalább negyedórányi séta várt
rájuk a borzalmas hidegben. Dideregve, egymást ölelve haladtak előre, miközben
a néhol térdig érő hószakaszok fagyos felszíne beszakadt a lábuk alatt. Adam
riadalma keveredett az elszántsággal, ami arra ösztönözte, hogy húgát is a
félelmetes jelenség közelébe vigye, miközben gyenge lábai és zsongó feje
emlékeztette őt a hosszú, álmatlanul töltött éjszakákra. Alice gyakran hosszú másodpercekre
becsukta a szemeit, mert a széltől minduntalan könnyezett. A Hangman's Hill meredekebb
és magasabb volt, mint ahogyan azt korábban gondolta és mivel a szél szemből
fújt, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt a megmászása. A két testvér vacogva
előrehajolt, úgy próbáltak megküzdeni a természet kegyetlen erejével; a lámpa
fénykörén kívül teljes feketeség honolt, mert a felhők eltakarták a Holdat és a
csillagokat is. Az éjszaka hangjai néha olyan hirtelen szakították meg a szél
zúgását, hogy villámcsapásszerű ijedtség hasított beléjük amint egy ág
megreccsent, vagy mikor egy bagoly váratlanul huhogni kezdett. A felfele
kaptatás közben Adam talált egy hosszú botot, ennek segítségével próbálta
megőrizni egyensúlyát, Alice pedig a karjába kapaszkodott, de a talaj
egyenetlensége miatt gyakran így is megbotlottak. A végtelennek tűnő menetelés
közben a nő érezte, hogy öccse utolsó erejével küzd a viszontagságok ellen.
A domb tetején már csak pár lépést
kellett megtenniük és a feketeségből előtűnt a temető hátsó bejárata. A
robosztus kőkerítést egy kovácsoltvas kapu szakította meg, ami nyitva állt
mintha csak hívogatná a látogatókat, és pár pillanat múlva Adam, húga
kíséretében be is lépett a holtak birodalmába.
Alice-ben a kimerültségen és
zaklatottságon kívül zsigeri félelem ébredezett és elborzadt a tudattól, hogy
éjnek idején egy régi temetőben jár. A viharlámpa fénykörében a sírokat díszítő
szentek és angyalok alakjai leírhatatlanul riasztóvá váltak, megannyi démon és
szörnyalak elevenedett meg a tanítónő szemei előtt és kezdett visszataszító,
félelmetes tekergésbe.
Mivel közeledtek a különös és
titokzatos fény forrásához Adam jobbnak látta, ha eloltja a lámpát, így a beálló
vaksötétben csakis a vakítóan izzó fény volt az egyetlen tájékozódási pontjuk.
A férfi ment előre, lehajolt és kezével a sírokat kitapintva vezette maga után
a nővérét, aki legbelül még győzködte magát arról, hogy akik a testvérét
ijesztgették az elmúlt hetek során csupán gonosz emberek, semmiképp sem természetfeletti
lények. Meggyőződése azonban már korábban elszállt a maróan hideg széllel, szíve
szerint azonnal visszafordult volna a meleg lakás irányába, de még élt benne a
remény, hogy Adamet meggyőzheti a saját igazáról.
A meghatározhatatlan színű fény
beborította az egész kriptát, ahonnan eredt, a testvérek pedig hipnotizálva
bámulták, holott érezték, nem lenne szabad ezt tenniük. A férfi egy másik,
szintén tekintélyes méretű kripta mögé vezette testvérét a kísértetiesen
irizáló fényforrás közelében, ahol leguggoltak és a viszonylag szélvédett
helyen várakoztak. Adam intett Alice-nek, hogy várjon türelemmel és csendre
intette, bár erre egyáltalán nem lett volna szükség. A nő fejében zavarba ejtő gondolatok kergették
egymást, magának sem tudta megmagyarázni, hogy tanult nőként mit keres éjszaka
a temetőben, gyanús fényeket és jelenségeket kémlelve; majd hirtelen lépések
hangjára lett figyelmes. Azt nem tudta megállapítani hány embertől származhatnak,
ám abban biztos volt, hogy több alak közeledik feléjük. A temetőt hosszában
átszelő út kopott macskakövein haladtak, majd rátértek a keményre fagyott földútra,
a hó ropogott a talpuk alatt és egyenletes tempóban, megállás nélkül vonultak a
fény felé. A tanítónő kísérletet tett rá, hogy kikémleljen a kripta sarka
mögül, mert látni szerette volna a zaj okozóit, de Adam egy határozott
mozdulattal maradásra bírta. Alice már a türelme végén járt, amikor kezdetét
vette a valódi borzalom.
A szél süvítése ellenére is tisztán
hallották a több torokból előtörő kántálást. A mély, hangos szónoklat nyelvezete
emberi fül számára idegenül és bizarrul hatott, a testvérek mozdulatlanná
dermedtek mikor elérte őket az ördögi kánon. Az ismétlődő frázisokat
hallgatva a lélegzetük is elakadt, de ha menekülni próbáltak volna, lábuk biztos,
hogy nem engedelmeskedett volna nekik. Amint a kripta mögött gubbasztva
füleltek, meghallottak egy másik, dübörgő hangot is, ami úgy hatott, mintha időről
időre válaszolna a monoton és fülsértő kántálásra. A rémes, nem emberi torokból
származó, mély morajlásszerű hang végigáradt a fagyos temetőn és mintha gyenge
földrengések is kísérték volna a legnagyobb borzalom pillanataiban. Alice riadtan a kripta falába kapaszkodott, miközben
a kórus időnként pár pillanatra elhallgatott; talán az ismeretlen válaszokat
nyugtázták magukban. A vérfagyasztó hangok kakofóniája már hosszú percek óta
kavargott a jéghideg levegőben, a tanárnő úgy érezte menten megőrül, leginkább
az idegen eredetű hang taszította a kétségbeesés szélére, amiről szentül hitte,
hogy a kripta belsejéből fakad. Elkeseredetten próbált ésszerű magyarázatot
keresni a jelenségekre, de a félelem az elméjét ugyanúgy gúzsba kötötte, mint
törékeny testét.
Adam kérdőn nézett nővérére, akinek
szeméből rettegést és hitetlenkedést olvasott ki, miközben a kántálás egyre
hangosabbá vált és csakhamar kiabálássá fokozódott. Alice a fülére tapasztotta
a kezeit, ahogy csak bírta, ennek ellenére eljutottak hozzá a visszataszító szavak,
amiknek jelentésével egyáltalán nem volt tisztában, mégis ismerősnek találta és
minél többször hallotta őket, annál inkább kétségbe ejtették. Biztosra vette,
hogy elméje azonnal megbomlik, ha továbbra is hallja a rettenetes szózatot, de
nem tudott elmenekülni. Percekkel később a borzalmas párbeszéd szinte elviselhetetlen
hangerőre fokozódott, a fény pedig minden eddiginél élesebben hasított az
éjszaka sötétjébe és egyre inkább kiszorította a vaksötétet a temetőből. A
kriptát is elérte a ragyogása, ami mögött a Townsend testvérek immár az
életükért reszkettek, és rendíthetetlenül haladt tovább feléjük.
Alice szája először néma sikolyra
nyílt az eddig még soha nem érzett rémület súlya alatt, pár pillanat múlva pedig
valóban elkezdett üvölteni, miközben sötét, sűrű vér szivárogott az orrából.
Hangja teljesen elveszett a borzalom kórusának zengésében, miközben minden
erejével igyekezett elhúzódni a feléje terjeszkedő fény elől, de teste
megbénult, már a legkisebb mozdulatra is képtelen volt. Mielőtt ösztönösen
becsukta a szemét azt látta, hogy Adam holttá vált tekintettel bámul maga elé
és nem is próbálja betapasztani a füleit. Bármennyire is próbált öccse
segítségére sietni, saját iszonyatán kívül nem tudott másra figyelni.
Mikor végre kinyitotta a szemét, a látvány,
ami eléje tárult minden borzalmat túlszárnyalt, amit el tudott képzelni. Adam
hófehér arcát látta nagyon közel a sajátjához, az erős fénytől megvilágítva. A
szemei tágra nyitva, leírhatatlan iszonyatot tükrözve meredtek a nőre, és szakállában
mintha ősz szálak is megjelentek volna. A születése óta néma férfi szája
mozgott és úgy tűnt mintha nem csak artikulálatlan hangok hagynák el azt. A
tanítónő reszketve elvette a kezét a fülétől és ekkor meghallotta öccse
hangját, amint rekedten csatlakozott az iszonyat kórusához és egymás után
ejtette ki a rettegett szavakat.
A nő rémületében hátrálni kezdett, de hanyatt
esett a kemény talajon és onnan nézett fel Adamre, aki szakaszos,
természetellenes mozdulatokkal felegyenesedett és nővéréről tudomást sem véve
elindult a fény irányába. Alice testét megbénította a rémület, se kiáltani se
mozdulni nem bírt, a fejét beverte a fagyott földbe, émelyegni és szédülni
kezdett. Amint Adam alakja eltűnt és hangja csatlakozott a kóruséhoz a nő
visszamászott a kripta sarkához, ám riadt iszonyatában nem volt bátorsága rá,
hogy kinézzen a fal mögül. Csak gubbasztott ott kezét ismét a fülére szorítva,
szemét becsukva az elméjét tépázó vakrémületben.
Nem tudta megállapítani mennyi ideig lapult
az öreg kripta mögött, ám egy idő után a kántálás abbamaradt és a vakító fény túlvilági ragyogása is elhalt. Ismét az
éjszakai sötétség uralta a temetőt, mikor a csönd beállt és nem maradt más
csupán a szél féktelen süvítése.
Alice nehezen, a síremlék hideg falába
kapaszkodva kibotorkált rejtekhelyéről.
A kimúlt éjszakai fény forrásának irányába
nézett, de csak egy romos, borzalmasan régi, hatalmas méretű kriptát pillantott
meg, aminek súlyos vas kapuja szélesre volt tárva. A különös alakoknak és velük
együtt öccsének nyoma veszett.
Adam nevét kiabálta rekedt és
kétségbeesett hangon, de nem kapott választ. A hóban egyetlen lábnyomot sem
talált, mintha testvére és a kántálók kórusának lába nem érintették volna a
talajt. Remegő kézzel tartotta lámpáját, a láng ugrált az üvegburában, amint
lassú léptekkel a nyitott kripta felé tartott, abban bízva, hogy Adam talán oda
húzódott be. Előbb a lámpát tartotta be az ajtónyílásba, majd egyre fokozódó
kétségbeeséssel átlépett az ajtaján. Odabent azonban nem talált semmit, se élő
se holt nem tartózkodott a falakon belül, teljesen
üres volt, a valaha ott nyugvók földi maradványai is eltűntek. Kétségbeesetten
szaladni kezdett, kiért a macskaköves útra, majd lefordult róla és az időtlen
sírok közt őrjöngve kereste elveszett öccsét. Többször elesett, egész teste
verejtékben fürdött, kalapja leesett a fejéről, lángvörös haja összekuszáltan
lobogott a hideg levegőben, tagjait a rémület és az iszonyat hajtotta előre. Kirohant
a nagy főkapun és Adam lakása felé iramodott
abban bízva, hogy öccsét ott találja.
Sikoltott, mikor felötlött
emlékezetében a hangosan kántáló fivérének az arca és leírhatatlan
feldúltságában arról sem vett tudomást, hogy Adam lakásának ajtaja tárva nyitva
állt, mikor lélekszakadva berohant a folyosóról.
Hiába nyitott be a hálóba is, senki
nem tartózkodott ott, csalódottan, hisztérikusan verte le a könyveket a polcról
és a tányérokat az asztalról. Mikor kilépett a ház ajtaját és a bejárati kaput
összekötő folyosóra, meglátta, hogy a szemközti lakásban élő fiatal férfi az
ajtajában állva, elképedve szemléli tombolását. Kirontott az utcára és pár
lépést megtéve, minden erejével dörömbölni kezdett Abramsék ajtaján. Az
éjszakai időpont ellenére gyorsan résnyire tárult az ajtó, majd Margareth álmos
és zavart arca jelent meg benne. Alice sikoltva lökte beljebb az ajtószárnyat
és egy pillanat múlva már a lakásban állva zokogott. Ajkát összefüggéstelen
mondatok hagyták el, Adam eltűnéséről, különös fényekről és ördögi kántálásokról
hadart, miközben tekintetéből színtiszta kétségbeesés áradt a tehetetlen dühtől
és aggodalomtól.
A rettenetes sikítozástól és sokktól
kimerülve Alice pár perc múlva ájultan esett össze az Abrams lakás folyosóján.
Az öreg Abrams lépett ki szobájából,
botja hangosan kopogott a padlón, ahogy közelebb vonszolta petyhüdt testét az
ájult nőhöz és halálra rémült lányához. Szája visszataszító mosolyra húzódott
és fejét csóválva intézte szavait Margareth-hez.
- Ugyanolyan bolond ez is, mint az öccse!
Alice egy hűvös levegőjű, fehérre
meszelt falú szobában ébredt. Amint fel akart ülni észrevette, hogy végtagjai
nem mozdulnak és mikor jobb csuklójára nézett meglátta, hogy kemény, barna színű
bőrszíjjal rögzítették az ágyhoz. Sikítani és rángatózni szeretett volna, ám
semmi ereje nem maradt hozzá és testén tompán bizsergő érzés futott végig.
Pislognia kellett, mert homályosan látta a tárgyakat, a fehér ajtót, a kis
ablakot, a szobában álló szekrényt, elmosódott, alaktalan foltok úsztak előtte
a levegőben, émelyegni kezdett; újra elájult.
Pokoli sikolyok és hangos csattanások
zajára riadt. Kétségbeesetten rángatta a végtagjait, ám a szabadulás
esélytelennek bizonyult a számára, ahogy reszketve hallgatta a beszűrődő
förtelmes zajokat. Kiabálást hallott, előbb hangos, majd nyöszörgő
segítségkéréseket, amik a kint tartózkodó férfiak és nők száját hagyták el.
Kábult elmével is megértette, hogy az intézet dolgozói haláltusájukat vívják a
folyosókon, amit ismeretlen támadók okoznak. Ami igazi vakrémület töltötte el, az
az ismerős léptek zaja volt, ami ismét felhangzott az elmegyógyintézet kövén és
pár pillanat lefolyása alatt olyan hangossá váltak, hogy teljesen elnyomták az
üvöltő szerencsétlenek szörnyű hangját.
Alice sorsába beletörődve, de egész
lényében rettegve hallgatta a rettenetes koppanásokat, de a füleit ezúttal nem
tudta befogni. Egy kis csendet követően óriási erő tépte miszlikbe szobája
ajtaját, az iszonyat leírhatatlanná fokozódott, mikor három, fekete kámzsát viselő
alakot pillantott meg a folyosón, akik sorban beléptek a szobájába. Szorosan
álltak egymás mellett és mereven bámulták a magatehetetlen nőt, aki félelmében
egy hangot sem bírt már kiadni. A látogatók arcát nem láthatta, mert
mindegyiket feketeségbe rejtette a csuklya, ám úgy látta, hogy a középen álló
férfi leple alól sűrű, vörösesbarna szakáll tűnik elő egy pillanatra.
Alice teste megállíthatatlanul remegett, de elmosolyodott, mikor a három fekete alak lassan közeledni kezdett hozzá.