Hideg kövek

január 09, 2018



Nem lehettem idősebb tizenöt esztendősnél, mikor első ízben hallottam a Mornay család tragikus történetét, és még az alkalomra is pontosan emlékszem ennyi év elteltével. Szüleim nagyanyám gondjaira bíztak pár napra, aki egy Ashbrook melletti kis faluban élt és igen ritkán találkoztunk vele, mert mi az ország másik felében laktunk. Az eső egyfolytában esett ott tartózkodásom ideje alatt, nyomasztóan sötét felhők úsztak az égen, így egész napokra a kis házban rekedtünk. Esténként a konyhában ültünk a kályha mellett, miközben csak egy gyertya világította meg a teret. A szomorú időjárás és a házban uralkodó félhomály nem keltett félelmet bennem, sőt már ilyen fiatalon fogékony voltam a félelmetes históriákra, minden könyv, vagy elbeszélés érdekelt, ami a borzongás ígéretét hordozta. Az egyszerű fa asztalnál teánkat kortyolva arra gondoltam, milyen jó lenne egy borús, rémítő történetet hallani, így megkértem nagyanyámat, hogy meséljen nekem egy igazán félelmetest. Ő természetesen vonakodott, és egyre csak azt hajtogatta, hogy az ilyen mesék nem gyerekek számára valók, kitartó könyörgésemnek hála azonban mégis beszélni kezdett olyan eseményekről, amikről ő maga is kislánykorában hallott. A pislákoló gyertya fényénél, és az ablakon kopogó esőcseppek hatására nagyanyám hangja különösen sejtelmesen hatott, az akkor elmondottak pedig mélyen az emlékezetembe vésődtek.
Az Ashbrook–ban élő befolyásos Mornay családról szólt a története, akiknek fényűző villája a város szélén, közvetlenül az erdő mellett állt, több mint százötven évvel ezelőtt. A környék legmeghatározóbb famíliájaként hatalmas birtok tartozott az uradalmuk alá, lovardával, termőföldekkel és persze számos munkással, akik a város polgárai közül kerültek ki. A házaspár mindig kedvesen és segítőkészen bánt a náluk dolgozókkal, akik szívesen látták el feladataikat a szemet gyönyörködtető mezőkön és szántóföldeken. A házhoz hosszú, kaviccsal borított úton lehetett eljutni, aminek két oldalán gondosan karbantartott, gyönyörűen zöld pázsit húzódott. Az egész hatalmas kertet magas és vastag kőkerítés takarta el a kíváncsi tekintetek elől, és a tömör fa bejárati kapun át sem lehetett semmit látni a belső világból. A házat hatalmas méreteivel és díszítettségével nyugodtan kastélynak lehetett volna nevezni, ebben a hétköznapi ember számára elképzelhetetlen gazdagságban élt a háromtagú família. A családfő, Edgar Mornay őseitől örökölte vagyonát, amit olyan ügyesen kezelt, hogy az 1840 – es évek végére sikerült megsokszoroznia. Felesége, Agate, sokkal fiatalabb volt a negyvenes éveinek közepén járó Edgar–nál, akihez azonban szerelemből ment hozzá, a férfi előző feleségének tragikus halála után. Házasságuk boldog volt, az intelligens és komoly Edgar életébe vidámságot hozott az elragadóan kedves Agate, aki tudta, hogy férje legnagyobb vágya egy gyermek. A férfi korábbi felesége egyetlen gyereket sem tudott kihordani, pedig Edgar mindig nagycsaládról ábrándozott, örökösökről, akik tovább vihetnék a Mornay nevet. Agate–val való házasságkötésük után egy évvel az asszonynak sikerült teherbe esnie, Edgar öröme pedig határtalan volt, mikor megszületett a lányuk, Victoria. A házaspár valósággal rajongott a kislányért és minél előbb szerették volna megajándékozni őt egy testvérrel, azonban hiába próbálkoztak, Agate az első szülése után háromszor elvetélt. Az asszony az egyik ilyen tragikus alkalommal annyira legyengült, hogy az ő élete is veszélybe sodródott és napokig élet halál között lebegett. Ennek ellenére férjével soha nem tudtak lemondani egy második örökösről, nagyon szerettek volna egy fiút is. Közben Victoria szépen cseperedett és gyönyörű, hosszú, sötét hajú kislánnyá érett, aki évek múlva a réteken játszott és sétált, sokat foglalkozott az állatokkal, a birtokon dolgozó emberek pedig a szívükbe zárták. A család híresen zárkózott volt, nem adtak fényűző estélyeket, és a meghívásokat is vonakodva fogadták el, csak a legszükségesebb esetekben hagyták el a birtokukat. Mivel Victoria még nem érte el a kellő kort, az első báljára sem került még sor.
A furcsa szóbeszédek akkor kaptak szárnyra velük kapcsolatban, miután Victoria betöltötte a tizenkettedik életévét. A birtokon csak azok az alkalmazottak éjszakáztak, akiknek olyankor is feladatuk akadt. Ezek a férfiak, akik főként az állatokkal foglalkoztak különös fényekről és hangokról számoltak be, amik a villa ablakain át szűrődtek ki a szabadba.
Nagyanyám meglepő részletességgel festette le a szerencsétlen munkások félelmét, akik gondosan elreteszelték szállásuk ajtaját annak ellenére, hogy megtermett, izmos emberek voltak. Üvöltéseket és sikolyokat hallottak, amik olyan hangosak voltak, hogy hozzájuk is eljutottak, és jeges félelemmel töltötték el őket. Eleinte női sikoltásnak vélték, ami fokozatosan egy leírhatatlan, állatias üvöltésbe torzult.
Legtöbbször telihold idején történt, hogy az éjszaka legsötétebb óráiban vendégek érkeztek a házhoz. lyenkor a ház személyzete kimenőt kapott, és maga Egar Mornay nyitotta ki előttük a roppant bejárati kaput, majd egy fáklyával világítva kísérte be őket az otthonába. Egy ilyen alkalommal, a birtokon tartózkodó nyugtalan napszámosok sorsot húztak maguk között, hogy valaki végre kiderítse a különös összejövetelek okát. A szerencsétlen lovászfiú, aki a rövidebbet húzta reszketve a ház közelébe lopódzott, ahonnan kántálást, éneklést hallott kiszűrődni a falakon belülről. Legszívesebben hazarohant volna, fittyet hányva a szégyennek és gúnyolódásnak, amivel a társai illetnék, de mégis sikerült erőt vennie magán. A hangok egyre erősödtek, ismeretlen nyelven ejtették ki a szavakat, amik megmagyarázhatatlan félelmet váltottak ki a fiatal férfiból, ennek ellenére létrát támasztott a falhoz és felmászott a második emeletig, ahhoz az ablakhoz, ahonnan a fények kiszűrődtek. Attól, amit odabent látott még a szívverése is kihagyott. A hatalmas szobát legalább húsz nagy gyertya világította meg. Ezeknek fényében a fiú fekete csuklyás alakokat pillantott meg, akik egymás kezét fogva álltak körül egy kőből készült, leginkább ősi pogány oltárra emlékeztető emelvényt. Ezen az emelvényen Victoria feküdt fekete, fényes selyemmel letakarva. A kántálás folytatódott, majd az idegenekből álló körből kivált egy magas és vékony alak, kezében aranyszínű kelyhet tartva. Egyenesen a csontsovány Victoriához lépett és lassan a mellkasára öntötte a vörös, vérnek látszó folyadékot. Az ablakon át bámuló fiú szinte levegőt sem kapott a bénító félelemtől, ahogy a förtelmes jelenetet szemlélte. A gyertyalángok táncoló fényénél a falakra rajzolt, különös szimbólumokat vett észre, amik látványa tovább fokozta iszonyatát. Beszámolójából derült ki, hogy a legnyugtalanítóbb szimbólum egy fejtetőre állított, kérdőjelre hasonlító jel volt.
Nem sokáig tudta megbabonázva bámulni ezeket a jeleket, mert Victoria borzalmas, minden képzeletet felülmúló sikolyt hallatott és vad vonaglásba kezdett a kemény kő oltáron. A hívatlan bámészkodó nem bírta tovább, azonnal lemászott a létráról és visszarohant a társaihoz, akik már azt fontolgatták, hogy dacolva félelmükkel a keresésére indulnak. Miután a fiú sűrű keresztvetések közepette elmesélte nekik a látottakat a legtöbben kijelentették, hogy másnap felmondanak munkaadójuknál.
– Az Ördögnek mutattak be áldozatot, így próbálták megidézni a Gonoszt a mi világunkba – mondta nagyanyám, és ő is gyorsan keresztet vetett a biztonság kedvéért.
– Mi történt ezután? – kérdeztem és igyekeztem leplezni hangom remegését.
– Újabb szörnyű dolgok történtek. Az Ashbrook–i erdőben eltűnt egy fiatal lány és a keresésére indulók holtan találták meg egy kiszáradt patakmederben. A városban számos kutya a gazdájára támadt teliholdkor, a Mornay birtokon dolgozók közül többen súlyosan megbetegedtek. A környéket megszállta a gonosz, az erdőben tisztátalan lelkek bolyongtak és áldozatokra lestek. Az anyák nem engedték ki a gyermekeiket sötétedés után, mégis újabb lány halt meg, akire szintén az erdőben találtak rá. Pontosan emlékszem rá, mennyire féltem, és arra is, hogy milyen kíváncsian vártam a történet folytatását, ezért nem mertem kérdéseket feltenni, amikkel kizökkenthettem volna a mesélésből.
– Az emberek közt szóbeszéd terjedt a fertelmes szertartásokról, és az azokon részt vevő, idegen városokból érkező emberekről. Szinte mindenki elhitte, hogy a Mornay család sötét, istenkáromló cselekedeteket hajt végre. Nem mondták ki hangosan, de a két halálesetet is nekik tulajdonították.
– Tényleg ennyire gonoszak voltak? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
– Az ashbrooki püspök a védelmébe vette őket, és váltig állította a félelemben élő városiaknak, hogy Edgar Mornay mélyen vallásos, jó ember. Minden esetre a különös szertartások és a gyilkosságok is abbamaradtak, mikor Victoria Mornay tizenhárom évesen meghalt. Legalábbis a helyiek szerint nem érkeztek többé vendégek teliholdas éjszakákon a Mornay házba. Az emberek a félelemtől és felháborodástól hajtva elhatározták, hogy véget vetnek a sátáni összejöveteleknek, de azok nem ismétlődtek meg többé. Victoria halála mindennek véget vetett.
– Mi történt vele? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
– Nagyon régen volt már, biztosat nem tudok. Annyit hallottam csak, hogy rettenetesen lefogyott és az utolsó időkben már mozogni sem tudott, szegény teremtésnek igen nagy fájdalmakat kellett átélnie. A sugdolózások arról szóltak, hogy a saját szülei áldozták fel őt a Sátánnak.
Magamnak sem tudtam megmagyarázni, de együttérzés szikrája gyúlt a lelkemben a család iránt az ördögi szeánszok ellenére is. A sötét erdőben hangtalanul suhanó Gonosztól viszont sokáig rettegtem, főleg míg nagyanyámnál vendégeskedtem.
A történet annyira megragadta a fantáziámat, hogy évekkel később kutatni kezdtem a Mornay család után. Mivel újságíróként dolgoztam, az esetek túlnyomó többségében könnyebben hozzájutottam az információkhoz, mint a legtöbben. Könyvtárakba jártam, és az interneten is megkerestem minden létező adatot. Ekkor jöttem rá, hogy nagyanyám elhallgatta a história nem egy, igazán tragikus részletét, de biztosra vettem, hogy fiatalkoromra való tekintettel tette.
Miután Victoria elhunyt, a szülei összeomlottak és megtört szívvel a család régi, impozáns kriptájában helyezték örök nyugalomra egyetlen gyermeküket.
Olvasás közben több alkalommal is meghatódtam, mintha elfeledkeztem volna a szörnyű vádakról, amikkel a családot illették. A helyiek a tragédia ellenére sem nyugodtak, főleg a két halott lány szülei szították a forrongásokat. Teliholdkor fáklyákkal vonultak a Mornay házhoz, és disznóvérrel öntözték meg a kőkerítést. Máskor kövekkel dobálták a tömör fa kaput, és kegyetlen szavakat üvöltöztek a gyászoló házaspárnak. Edgar és Agate ezúttal teljesen visszavonult a nyilvánosságtól, miután a legtöbb alkalmazottjuk felmondott, a gazdálkodással is felhagytak. A legnagyobb csapás mégis lányuk halála után két évvel érte őket, mikor a kripta fala megsérült egy kisebb földrengés alkalmával, ezért felújításra szorult. A földrengés következtében a kőkoporsón is mély repedés keletkezett, a szülők pedig ragaszkodtak hozzá, kicseréljék a sérült fedőkövet. Egy régi feljegyzés szerint borzalmas látvány fogadta a munkásokat a koporsó belsejében, még arra is kitér az írója, hogy egy férfi azonnal elájult a sokk hatására. A holttest nem abban a helyzetben feküdt a koporsóban, ahogy oda helyezték, szegény Victoriát összegömbölyödve, felhúzott lábakkal találták.
Szerencsétlen Victoria Mornay–t élve temették el, tetszhalott volt!Miután felébredt a tetszhalálból esélye sem volt félremozdítani a nehéz követ, elképzelni sem tudta senki, hogy milyen rettenetes kínokat élt át a korom sötétben, míg el nem jött érte a megváltó halál. A koporsó belsejében halvány, vérrel rajzolt jelek látszottak, amik közül jól felismerhető volt a fejjel lefele fordított kérdőjel. A helybélieket is megdöbbentette az iszonyatos tragédia, de a félelmetes jelekből arra következtettek, hogy a lányt valóban egy gonosz démon, vagy maga a Sátán keríthette hatalmába. Ennek a förtelmes erőnek tulajdonítottak borzalmas végzetét is.
A szülők a rettenetes hír hallatán az őrület határára sodródtak. Edgar Mornay haja és oldalszakálla egy nap leforgása alatt megőszült, felesége minduntalan hisztérikus rohamokban tört ki. Éjjel nappal a házban bolyongtak, szinte ki se léptek onnan. Egy éjszaka azonban őket is utolérte a végzetük. Ismeretlen eredetű tűz ütött ki a házban, felemésztve minden éghető anyagot, és a Mornay család utolsó két tagját. Csak a kövek maradtak meg a valaha csodálatos villából néma hírmondóként. A városban találgattak az emberek, akadtak, akik azt gondolták, hogy a veszteség súlya alatt összeomló pár maga okozta a pusztító tüzet, mások a feldühödött helyiek gyújtogatására gyanakodtak, míg akadtak néhányan, akik tragikus véletlennek tartották. Utód híján a birtok Agate unokatestvérére szállt, aki készséggel eladta Ashbrook városának. Ekkor már csak a kőkerítés és a szintén kő romok hirdették, hogy valaha emberek éltek a Mornay–k földjén. A városiak igyekeztek minél előbb elfelejteni a történteket, és messziről elkerülni a birtokot és a kriptát, ahova a házaspár maradványait is végső nyugalomra helyezték.
Szakmámnak köszönhetően jó viszonyt ápoltam számos nagy könyvtár alkalmazottjával, akik rögtön jelezték nekem, mikor új értesüléseket találtak a Mornay családdal kapcsolatban. A világhálón nagyon kevés információhoz jutottam, el se tudtam képzelni, hogy ennyire nem érdekel senkit sem ez a történet. Még ekkor is nehezemre esett elhinni, hogy a leírások alapján intelligens és jószívű Mornay házaspár képes lett volna feláldozni egyetlen lányát bármilyen természetfeletti erőnek is.
Kétségeim és kíváncsiságom hatására eldöntöttem, hogy személyesen is ellátogatok végre Ashbrook–ba, hogy a saját szememmel lássam a kriptát meg a hajdani birtok maradványait. Elsősorban azért vállalkoztam a hosszú útra, mert fontos elintéznivalóm akadt a nagyszüleim sírhelyével kapcsolatban, amit személyesen szerettem volna rendezni a faluban és ezt a kötelességemet kötöttem össze az ashbrooki látogatással.
Végeláthatatlan, vezetéssel töltött órák után érkeztem a megközelítőleg 85.000 főt számláló városba, ami rengeteget változott azokhoz az időkhöz képest, mikor a Mornay család is itt élt. Ahogy a szállodámhoz közeledtem mégis megfigyeltem számos épületet, amik visszahoztak valamennyit a letűnt kor hangulatából. Lehet, hogy a család sötét múltja, és a sok kutatással töltött év miatt éreztem úgy, mintha egy nyomasztó, sötét búra ereszkedett volna az egész város fölé. Hűvös idő fogadott, vastag felhőtakaró fedte az eget és bármelyik pillanatban havazás vehette volna kezdetét. A szállodában kedves személyzet fogadott, és miután holmimat felvittem a szobámba elhatároztam, hogy a közelgő sötétedés ellenére is ellátogatok az egykori Mornay birtokra.
– Egészen biztos, hogy nyoma sincs már annak az épületnek – felelte a recepciós a kérdésemre, és én éreztem, hogy nem óhajt velem a rossz múltú családról beszélni.
A régi birtokhoz legközelebb eső épület címét betápláltam a telefonomba, és elindítottam a kocsi motorját. A késő délutáni csúcsforgalomban legalább egy órát araszoltam, mire megérkeztem oda, ahol a régi, nagy területet elfoglaló erdő állt.
Tudtam, hogy a város terjeszkedése miatt a birtokot beépítették, mégis abban reménykedtem, hogy találok ott valamit, ami a család tulajdonában állt több mint százötven éve. Autómat egy bevásárlóközpont parkolójában hagytam és gyalog folytattam utamat. Mikor megérkeztem a megadott GPS koordinátákhoz, szomorúan vettem tudomásul, hogy a hajdani birtokból semmi sem maradt, mert téglaépítésű társasház tömbök sorakoztak a helyén. Addig sétáltam céltalanul, mígnem egy kőkerítés maradványához értem, amin egy apró tábla tudatta az arra sétálókkal, hogy a kerítés hajdan a Mornay család birtokát vette körül. A városvezetés nyilván úgy gondolta, valamivel meg kell emlékezniük azokról, akiknek a földjén házakat építettek.
Hozzáértem a sötét, hideg kövekhez és behunyt szemmel próbáltam elképzelni a régi ház és birtok látványát. Pár arra járótól érdeklődtem további emlékek után, de egy kivételtől eltekintve senki se hallott a családról. Készítettem néhány képet a kőkerítésről, telefonom vakuja élesen villant a sötétben, majd visszatértem a hotelbe, hogy kipihenjem a hosszú út fáradalmait. Aludni viszont nagyon keveset tudtam, az izgatottság, hogy másnap leróhatom a tiszteletemet a Mornay kripta előtt szinte végig ébren tartott. Alvás helyett elővettem a laptopomat és egy cikk vázlatait kezdtem legépelni rajta. A kiadómtól ígéretet kaptam rá, hogy amennyiben kellőképp érdekfeszítően közvetítem az utazásom, és a család történetét, akkor lehozzák a teljes cikket egy előkelő helyen az újságban. A gondolat, hogy tolmácsolhatom a történetet, amit gyerekkoromban ismertem meg, és ami a mai napig foglalkoztat, rég nem ismert lelkesedéssel töltött el. Másnap fáradtan és jóval később ébredtem, mint terveztem, hisz már tizennégy óra is elmúlt, mikor végre el tudtam indulni a temetőbe. Nem volt vesztegetni való időm, mert másnap vissza kellett utaznom a fővárosba, ezért sebtében elkészültem, és kocsiba ültem.
Nagyon hideg nap volt, gondolatban már többször megbántam, hogy novemberben látogattam el a városba, de már semmi sem tudott eltántorítani a célomtól. A sírkert Ashbrook északnyugati részén helyezkedett el, a lakott területektől távolabb, egy hatalmas sík terület közepén. Vékony, hepehupás összekötő út vezetett oda és én közvetlenül a kőkerítés mellett parkoltam le az autómat. Amint beléptem a temető kapuján, mintha több fokkal hidegebb lett volna, mint pár perccel korábban. Begomboltam kabátomat, és megborzongtam a halottak birodalmában. Mivel nem tudtam pontosan hol találom a kriptát, elindultam a főútnak számító, fagyos kavicságyon, miközben leheletem fehér páraként úszott a levegőben. A bejárattól nem messze, balra állt a súlyos kövekből épült, impozáns templom, mellette egy kisebb, szintén kőből épült ház. Egy lelket sem láttam a temetőben, így segítséget sem kérhettem senkitől. Lassan sétáltam a temető belseje felé, eleinte új, modern sírköveket láttam csak, később viszont egyre több régi, kopott nyughely is tarkította a fejfák sokaságát. Némelyik olyan régi volt, hogy a felirat teljesen lekopott róla.
A sírok erdejét néhány vénséges fa törte meg, lombkorona nélküli ágaik ijesztő csontujjakként meredeztek a fehér és szürke felhők alatt. Meglepően díszes és monumentális nyughelyeket is láttam, pufók kerubok és szentek alakjaival. Gondolataimba mélyedve megálltam egy különösen díszes sírkő előtt és próbáltam kivenni az évszámokat, mikor hirtelen megszólalt valaki a hátam mögött. Annyira megrémültem, hogy élesen felsikkantottam és villámgyorsan hátra fordultam.
– Mit keres itt? – egy alacsony, sovány és ápolatlan külsejű férfit pillantottam meg, akinek csapzott, őszes haja majdnem a válláig ért, arcát pedig borosta fedte.
– Egy kriptát keresek – válaszoltam gyorsan.
– Na és melyiket? – kérdezte, és pont olyan képet vágott, mint aki legszívesebben kiköpne egyet a fagyos talajra. Mogorvasága még ellenszenvesebbé tette, és én igyekeztem mielőbb megszabadulni kellemetlen társaságától.
Miután sietve a tudtára adtam, hogy a Mornay kriptát szeretném látni, mintha kicsit megenyhült volna. Közelebb lépett hozzám, és nekem nagy erőfeszítésembe került, hogy ne tegyek két lépést hátra.
– Ne tébláboljon itt egyedül, inkább odakísérem – mondta reszelős hangján, majd kezével intett, hogy kövessem. Általában nem bízom meg gyanús alakokban, és nem követem őket nyomasztó temetők ösvényein, ezúttal kíváncsiságom mégis legyőzte aggályaimat. A goromba férfi egy szót sem szólt hozzám, némán, kissé bicegve baktatott előttem a sírok között.
Gondoltam, aki a halottak társaságához szokott, kevesebbet beszélget, ennek ellenére mégis különös viszolygást és ellenszenvet ébresztett bennem.
Legalább negyed órán át követtem a sírásót a baljóslatú temetőben, mikor olyan részre értünk, ahol már út sem volt, csak a sírok közt lépkedtünk.
– Ez az egyik legrégebbi parcella, mindjárt megérkezünk.
Hálás voltam, amiért végre megtörte a csendet, bár a hangja egyáltalán nem volt barátságosnak mondható.
Pár perc múlva egy mohával benőtt, repedezett falú kriptát pillantottam meg, ami csak a szerencsének köszönhette, hogy még nem omlott össze. Monumentális méretei ellenére szívszorongató látványt nyújtott. A kapu felett őrködő, kivont kardú angyalok arca lekopott, egyiknek az orra is letört az idők folyamán. A leggyalázatosabb mégis a számos firkálmány volt, ami a falakat borította. Ezek, legjobb tudomásom szerint okkult, vagy sátánista jelek lehettek, kisebb és nagyobb méretben éktelenkedve.
– Kik művelték ezt? – uralkodnom kellett a hangomon, nehogy rikácsolásba csapjanak át a szavaim. Mintha nem tett volna elég kárt a kriptában az idő vasfoga, szándékosan is megrongálták. Azon nem csodálkoztam, hogy senki nem tartotta karban az épületet, de a firkálmányok kihoztak a sodromból.
– Mégis mit gondol? Ha ismeri a Mornay–k történetét, nem nehéz kitalálni miket művelnek itt. Főleg teliholdkor, azt hiszik ezek a sátánisták, hogy itt meg tudják idézni az ördögöt, vagy tudja a fene. Nem győzöm elkergetni a sok rohadékot! – a sírásó olyan utálattal ejtette ki a mondatokat, hogy jobbnak láttam, ha inkább nem feszegetem tovább a témát. Helyette elővettem a táskámból a mécsest, amit magammal hoztam és öngyújtómmal meggyújtottam a kanócát. Amint lehajoltam, hogy a kripta bejáratához helyezzem a fehér mécsest éreztem, ahogy bőrömön kellemetlen borzongás fut át, ahogy a sírásó a hátam mögött állva figyelte ténykedésemet. Gyorsan felegyenesedtem és kezemmel végigsimítottam a névtáblán. A kő jéghideg volt és több betű is lekopott már róla, de ha nehezen is, felismertem Victoria, Agate és Edgar nevét is a többi Mornay között. A remélt cikkemet szerettem volna pár fényképpel illusztrálni, ezért telefonommal gyorsan megörökítettem a kriptát, majd a névtáblát is, utána pedig néma imába kezdtem. Pár percig állhattam ott csendesen, mikor vezetőm hangja olyan hirtelen csattant fel a semmiből, hogy megriadtam tőle.
– Kitalál innen egyedül is?
Mivel egyáltalán nem szándékoztam a szükségesnél több időt tölteni a sírásóval, akitől félni kezdtem, mert egyre szúrósabb tekintettel szemlélt, főleg miután elkészítettem a képeket. Ezért gyorsan biztosítottam róla, hogy nélküle is megtalálom a kifele vezető utat. Nem tudtam eldönteni, hogy búcsúzóul visszaköszönt–e nekem, vagy csak morgott egyet, de hátat fordított, és sántító járásával eltűnt a régi sírok között.
Megkönnyebbülten fordultam vissza a Mornay kriptához és a szörnyű történetre gondoltam, amit kislányként hallottam a nagyanyámtól. Néma csend honolt a sírkertben, a fákon, ha ültek is madarak, egy hangot sem hallattak. Csupán a szél süvítését hallottam néha, ahogy a több száz éves kövek között fújt.
Hirtelen borzongani kezdtem, ezért elindultam abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Búcsúzóul még visszafordultam a szomorú látványt nyújtó kriptához, és elbúcsúztam a bent nyugvó családtagoktól. Ahogy az elhagyatott temetőszakaszon haladtam át, szemügyre vettem pár érdekesnek tűnő sírkövet és kriptát, amik rendszertelenül, összevissza helyezkedtek el a nagy területen. Próbáltam a neveket és az évszámokat kibetűzni, több– kevesebb sikerrel. Már majdnem elhagytam az utolsó öreg sírt is, mikor egy nagy, szépen faragott kövekkel díszített kripta előtt megtorpantam. A megdöbbenéstől szapora lélegzettel hajoltam közel az egyik momentumhoz, ami ugyan nem volt könnyen kivehető, nekem mégis feltűnt. Egy fejjel lefele álló, kérdőjelre emlékeztető szimbólum rejtőzött kőangyal kezében lévő könyvön, a Bibliából vett idézet sorai között. Annyira pontosan nem ismertem a Mornay család történetét, mint nagyanyám, de a különös ikon külalakjának leírása megragadt az emlékezetemben.
Csak álltam ott, és megbabonázva bámultam a jelet, amit a Mornay házban tartott szeánsz során, a falon pillantott meg a lovászfiú. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ugyanerről a jelről volt szó, ami alig néhány centiméternyire állt tőlem. A névtábla olyan kopott volt, hogy alig tudtam kibetűzni a nevet, ami rajta állt. Abbott család – csupán ennyit tudtam kivenni és az évszámot, ami 1875 volt. Természetesen azonnal összekapcsoltam a dátumot és a jelet a Mornay–kkal és telefonom fényképezőjével lefotóztam őket magamnak. Erősen sötétedni kezdett, ezért jobbnak láttam azonnal továbbmenni, de az összes impozáns kriptánál megálltam, hátha újabb furcsa motívumra bukkanok, ám az Abbott család nyughelyén kívül máson nem rejtették el a fejtetőre állított kérdőjelet. A kijárat közelében jártam már, mikor megpillantottam a templom kis ablakain kiszűrődő fényt. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, de szinte önkéntelenül arra vettem az irányt, titkon abban reménykedve, hogy az ott miséző pap a segítségemre lehet a különös jellel kapcsolatban.
A nehéz fa ajtó hangtalanul nyílt ki, és én egy puritánul díszített, hidegséget sugárzó kövekből épült, egyhajós templomban találtam magam. A tömjén nehéz illata töltötte meg a levegőt, vastag, fehér színű gyertyák árasztották a fényt. A díszítést pár kőszobor, és néhány olajfestmény alkotta. A tér jobb és bal oldalán sötét színű fából ácsolt padsorok húzódtak, a templomban azonban látszólag egy lélek sem tartózkodott rajtam kívül. Csalódottan úgy döntöttem, hogy megpihenek az egyik padban, és várok kicsit, hátha valaki előkerül, akivel beszélhetnék. A súlyos csendben megilletődve ültem a helyemen hosszú percekig, miközben néma imákat mondtam Victoria lelki üdvéért.
Mikor ismét felnéztem a kis kőoltár irányába, egy tagbaszakadt, fekete ruhát viselő férfit pillantottam meg, aki egyenesen engem nézett. Halkan felsikoltottam ismét, és gyorsan szemügyre vettem az előttem álló alakot. A férfi kétségkívül pap volt, erről ruházata tanúskodott. Látszólag a negyvenes évei közepén járt, magas, erős testalkatú volt, fekete haját pedig számos ősz hajszál tarkította. Arca merev és szigorú volt, ahogy apró sötét szemei is. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, ahogy a padom előtt állva engem bámult, ezért gyorsan köszöntöttem, és igyekeztem jó benyomást kelteni benne.
Mély hangon válaszolt megkérdezve, hogy miben lehetne a segítségemre. Úgy döntöttem, hogy azonnal a lényegre térek, és egy határozott mozdulattal elővettem a telefonom, és megmutattam neki a titokzatos jelet. A tiszteletes érdeklődve pillantott a kijelzőre, majd legnagyobb megrökönyödésemre azonnal elszakította a tekintetét róla és hirtelen hátralépett egyet.
– Nem kellene ezzel foglalkoznia! – mondta szárazon és biztos voltam benne, hogy részéről le van zárva beszélgetés. Bennem ekkorra már felülkerekedett az újságírói kíváncsiság, ezért nem akartam ennyiben hagyni a dolgot.
– Kérem, segítsen nekem! Ismeri ezt a jelet, igaz? – mondtam kicsit hangosabban, mint szerettem volna. Bíztam benne, hogy papként nem engedheti meg magának, hogy hazudjon nekem.
A férfi nagy levegőt vett, és nyilván azt latolgatta, hogy megszólaljon–e egyáltalán.
– Ha ön nem segít, majd mástól kérdezek! – mondtam magabiztosan és dacosan.
– Ez egy több ezer éves rend szimbóluma.
– Mit jelképez? – erősködtem tovább, mert éreztem, hogy ha ő nem segít nekem, soha nem kapok választ a kérdéseimre.
– Egy gyógyító szimbólum. – mondta olyan elfojtott hangon, hogy szinte sziszegésként hatottak a szavai.
– Többet tényleg nem tudok mondani önnek, gyermekem. Csupán annyit, hogy nem ajánlott egy fiatal nőnek sötétedés után a temetőben bolyongania – olyan baljóslatú volt a hangja, hogy a félelem alattomosan a hatalmába kerített. Biztosítottam róla, hogy tudok vigyázni magamra, mikor közelebb lépett, és fojtott hangon, suttogva beszélni kezdett.
– Ne ártsa bele magát olyan dolgokba, amikhez az égvilágon semmi köze nincs! A saját érdekében kérem önt erre!
Az egyértelmű és vészjósló fenyegetéstől sóbálvánnyá dermedve ültem a padban, mikor kinyílt a templom kapuja, és a sírásót pillantottam meg a gyertyák fényében, akinek eddig is viszolygást keltő megjelenése még félelmetesebbé vált a félhomályban. Fejemben vadul kergették egymást a gondolatok. Egyáltalán nem értettem, miért viselkedett velem így a pap, de éreztem, hogy olyan dologra bukkantam, amiben egyáltalán nem lett volna szabad kutakodnom. Ahogy a két borzalmas férfira néztem kicsit sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy a legdurvább eszközöktől sem riadnak vissza, ha nem engedelmeskedem az akaratuknak.
– Harry kikíséri önt a kapuig. De előtte kérem, hogy törölje ki a fényképet a telefonjából! Ekkor már kimondottan rettegtem a két borzalmas alak jelenlétében. Attól tartva, hogy valami végzetes dolgot tesznek velem, teljesítettem a kérésüket. Arról természetesen mélyen hallgattam, hogy már rég elküldtem a képet az egyik kollégámnak, mert a jó történeten felül már saját magam is az ügy végére akartam járni. Egyedül azonban semmi esélyem nem lett volna ellenük, ráadásul a temető közelsége, a rideg kőtemplom és a táncoló gyertyalángok gyerekkori félelmeimet hívták elő. Nem tehettem mást, gyorsan felpattantam a helyemről, és a kijárat felé vettem az irányt, cipőm sarka hangosan kopogott a padlón. Világ életemben bátornak tartottam magam, a munkám miatt pedig a végsőkig kitartóvá váltam, ezekben a percekben viszont másra sem tudtam gondolni, csak hogy épségben kijussak a templomból. Hiába szaporáztam a lépteim, Harry a bicegése ellenére is a nyomomban volt. Amint kiléptem a szabadba, megszólaltak a harangok, olyan panaszosan és veszélyt jóslóan, hogy vacogni kezdtem, de nem az időjárás miatt. Hideg szél és hóesés fogadott, valamint teljes sötétség, csupán a legközelebb fekvő sírkövek sziluettjét tudtam kivenni, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a templom bezártságában. Annyira hatalmába kerített a rémület, hogy a kavicsos útról letérve, a sírok közt szaladtam a kijárati kapu felé, ezzel is lerövidítve a távolságot. Rohanás közben hátrapillantottam, hogy meggyőződjek róla Harry a nyomomban van–e még, mikor hirtelen kibicsaklott a bokám és hangos csattanással egy gránitból készült, jéghideg sirkőre zuhantam.
Annyira zaklatott voltam, hogy akkor még nem éreztem fájdalmat sem, csak döbbenetemben egyáltalán nem bírtam megmozdulni pár pillanat erejéig. Arra nem is gondoltam, hogy a sírásó a segítségemre siet, amit viszont helyette tett, az minden képzeletemet felülmúlta. Hangos, hisztérikus nevetésben tört ki, ami a harang rendíthetetlen zúgása mellett szinte elviselhetetlenné fokozódott. Mint egy őrült, bal karjával egy fejfára támaszkodva hahotázott, miközben én feltápászkodtam, és immár lassabban, de a kapu felé igyekeztem. Úgy éreztem, még napvilágban sem mernék visszatérni ebbe a temetőbe, ami az éjfekete égbolt alatt egyenesen a rettegés birodalmává változott.
Többé már hátra se bírtam nézni, az autómhoz siettem, és amilyen gyorsan csak tudtam, felhajtottam a keskeny úttestre. Még ekkor sem tudtam felfogni a történteket, hogy valósággal az életemért reszketve kellett elmenekülnöm a sírkertből. Újságírói megérzésem, és a józan eszem is azt diktálta, hogy valami nagyon nincs rendben azzal a történettel, ami a Mornay családról él a köztudatban. Talán az sem véletlen, hogy az egyház a védelmébe vette a családod, de akkor miért titkolóznak még ennyi év elteltével is? Esetleg közük lehetett a szeánszokhoz, vagy a fiatal lányok halálához? Egyre több és több kérdés merült fel bennem, de nem tudtam kellőképpen elgondolkodni rajtuk, mert a bokám sajogni kezdett, és a kezeim is remegtek a kormányon az átélt borzalmas órák következtében. Ahogy a szálloda felé hajtottam jóval a megengedett sebességhatár felett, fülemben minduntalan a sírásó borzalmas kacagása visszhangzott.

 

 





A novella az Árnyak hangja válogatásban jelent meg, 2017-ben.

Talán ez is tetszene...

0 megjegyzés