Élnek a tegnapok

november 13, 2017


Mikor az első hópelyhek lehullottak a kis Nyugat-dunántúli községben december közepén, a föld már olyan kemény volt az erős fagyoktól, hogy egy kapavágást sem lehetett volna ejteni rajta. Késő délután kezdett esni, mikor már szürkület borította az utcákat és a templom tetején lévő feszületet is elrejtette valami tejszerű homály. Csupán pár perc leforgása alatt úgy hatott az utcakép, mintha óriási szitából porcukrot hintettek volna a fagyos földre. A munkából hazafelé igyekvők dideregve és sietősen lépkedtek a járdákat borító vékony hórétegen, és az esti busz is óvatosan parkolt le a megállóban. A legszorgalmasabbak már ekkor az utcán termettek seprűvel és lapáttal felfegyverkezve, hogy a fél centis hóréteget eltakarítsák a járdáról a házuk előtt. Ezzel demonstrálva felelősségtudatukat a szomszédok előtt, miközben nagy pelyhekben, lassan hullott a hó a téli világra.
A Bokréta utca 21 –es szám alatt élő idős asszony az ablakhoz lépett és a ház előtt álló, gyengén pislákoló utcai lámpa fényénél próbálta felmérni a helyzetet a háza előtt. Abban a pillanatban, mikor félrehúzta a függönyt megpillantotta a szomszédját, Lovas Fecót, aki épp hazafelé sietett. A köpcös, 65 év körüli férfi nehezen tudta megőrizni egyensúlyát és Margit az ablakból tisztán látta, hogy egyszer majdnem fenékre ült az ő háza előtt. Az esést csak kezeinek vad kapálózásával tudta elkerülni, ami igencsak mulatságosan hatott a meleg szobából nézve. Az öregasszony széles körben híres volt kedvességéről és melegszívűségéről, most azonban mégsem tudta letörölni az arcán elterülő, kárörvendő mosolyt. Gyorsan visszahúzta a függönyt, nehogy Fecó észrevegye, közben komolyan foglalkozni kezdett a gondolattal, hogy ő maga is kimerészkedik a kellemetlen hidegbe és lesöpöri a havat a járdájából. December 4 –én havazik először az évben, ez igazán szokatlan - gondolta, miközben visszasétált az ágyául szolgáló heverőre, majd leült a sötét kockás plédre, amivel gondosan letakarta azt. Ebben a világban már minden szokatlan – toldotta meg a gondolatot és bekapcsolta a tv-t, teljesen megfeledkezve az egyre sürgető kinti munkáról. A barna foltos kutya és a szürke macska mintegy varázsütésre mellette termettek, Margit pedig meg sem próbálta lezavarni őket a padlóra, hisz a nyomokból mindig megállapította, hogy az állatok azonnal birtokba veszik a fekhelyet, amint ő kiteszi a lábát a kis házból. A sötét színű, fém kályhából kellemes meleg áradt, a tévésorozat monoton beszédfoszlányai pedig fátyolként eresztették az asszonyra az álmot.
Margit később a híradó főcímdalára riadt fel és amennyire fájós dereka engedte azonnal felpattant. A kutya és a macska szemrehányóan néztek rá, amiért felverte őket békés szendergésükből. Az idős asszony nem halogathatta tovább a munkát, melegen felöltözött és elindult a kijárat felé, de az állatok a leghalványabb jelét sem mutatták annak, hogy követnék agg gazdájukat a hideg levegőre.
Ahogy a hálószobából belépett a konyhába keserű szomorúság íze költözött Margit szájába. A konyhaszekrényen, a számos gyógyszeresüveg mellett felnyitott boríték hevert, benne Juli, az unokája levele, amiben tudatja szeretett nagymamájával, hogy nem tudja vele tölteni a Szentestét.
- Dolgoznom kell, a főnök nem enged el – a fiatal nő hangja leplezetlen csalódottságot sugárzott, miközben telefonon beszélt nagyanyjával pár napja. Hogy csavarodna össze a bele az ilyen szívtelen rabszolgahajcsároknak – Margit minden erejét összeszedve, magában tartotta a véleményét Juli főnökével kapcsolatban.
- Hát nincs annak a nőnek családja? – Kérdezte helyette szomorúan.
- Sajnos most az üzlet előbbre való. De jövőre biztos együtt töltjük az ünnepet!
- Jövőre én már a temetőben leszek, kislányom!
- Tavaly is ugyanezt mondtad! - Juli hangszíne már mosolygósra váltott és ez némileg megenyhítette az idős asszonyt is.
Most, a hólapátolás előtt a konyhában állva Margit tekintete az asztalra siklott, amit fenyőágak, gyertyák és díszek foglaltak el, egy adventi koszorú elengedhetetlen kellékei. Úgy tervezte, elkészíti az ünnepi jelképet és minden vasárnap meggyújt egy gyertyát, ezzel várva a Karácsonyt, de leginkább az unokája érkezését, hisz a sors kegyetlen fordulatainak köszönhetően csak ők maradtak egymásnak a családból. Juli Németországba költözött, Margit pedig maradt a kis házikóban, ahol mindig is élt. Kezében a seprűvel most mégis úgy döntött, nem fogja elkészíteni a koszorút, csak az asztal jobb szélére tolta az alkotóelemeket, ahol sosem szokott senki ülni, ő maga pedig mindig a bal oldalon étkezett. A sarokban az az utálatos kampósbot meredezett, amit Juli küldött neki, hogy azzal közlekedjen, ha boltba vagy orvoshoz megy. Margitnak egyáltalán nem tetszett a sötétbarna bot, úgy vélte igazi banyává változtatná a megjelenését, és különben is, idén még egyszer sem esett el.
Sálat kötött az arca elé és fáradt, bánatos mozdulatokkal kilépett a szabadba. Már az udvaron, a ház fala mellett botorkálva is érezte a feltámadó szél csípős hidegét, amikor viszont kiért a nyílt utcafrontra már egyenesen reszketett. A levegőben füst illata érződött, ahogy minden házban erősen fűtöttek. Margitot vékonnyá és apró termetűvé érlelte a kor, hajdan volt szálfa termete is a múlté volt már. Enyhén meggörnyedve, a seprű nyelét szorongatva csukta be a zöld utcaajtót maga mögött. Az egyre sűrűbben hulló hópelyhek és a késő esti sötétség miatt igencsak meregetnie kellett a szemeit, hogy lásson is valamit, hisz szemüveget mégsem vehetett ebben az időben. Legnagyobb megdöbbenésére a kis háza előtt lévő járdát és a kapuhoz vezető vékony utat is gondosan letisztította valaki. Ráadásul pár perce, hisz még alig látszottak a rendíthetetlenül eső pelyhek a talajon.
- Margitka, már ellapátoltam a havat, tessék szépen bemenni, nehogy elessen! – Lovas Fecó, a szomszéd kiabált a háza kapujából a döbbent idős asszonynak.
- Nagyon köszönöm Fecó! - Margit vékony hangját elkapta a szél és hiányosan ugyan, de a szomszéd férfi füléhez repítette. Az vigyorogva integetett neki, pirospozsgás, pufók arca és nagy, őszes bajusza tényleg szívélyes megjelenést kölcsönzött neki.
Margit integetett a férfinak és visszasétált a házba. Mosolygott, hisz igazán jól esett neki szomszédja figyelmessége és a tudat, hogy megúszta a fárasztó munkát a mínuszokban. Kedvelte Fecót, bár a rendszeres kocsmalátogatásait nem szívlelte. Még hogy én fogok elesni, mikor ő a sok bortól biciklistül az árokban kötött ki, ahol alaposan összecsipkedte a csalán a nyáron - jutott eszébe a pletyka, amit az orvosi rendelőben hallott. Ezzel együtt nagyon jó viszonyt ápolt Fecóval, valamint a község apraja-nagyjával. A gyerekek sokszor betévedtek az udvarába, ilyenkor mindig akadt a konyhaszekrényben egy kis sütemény vagy cukorka nekik. Mikor a jó időben a háza előtti padon ücsörgött, szinte mindenki megállt mellette egy két szóra. A Karácsony közeledtével mégis egyre inkább mardosta a magány, harapófogóként tépkedve érzékeny lelkét.
A konyhában a kutya és a macska már éberen fogadta az idős asszonyt, aki levette fekete kabátját és a sötétkék kendőjét kötötte ősz hajára. Ez volt a kedvence és ezekben a szomorú napokban minden apróságot megragadott, ami jobb kedvre deríthette. Visszadőlt a heverőre, és úgy ahogy volt, ruhástól elaludt és reggelig fel sem ébredt.
A decemberi napok egyhangúan peregtek, mint egyforma homokszemek a rostán. Margit élt, evett, ivott és aludt. Kétnaponta elsétált a Fő téren lévő étkezdébe, ahol kis éthordójában hazahozta a napi menüt. Juli ragaszkodott hozzá, hogy minden napra szállíttasson házhoz ételt nagymamájának, de az idős asszony egyre csak makacskodott. Kijelentette, hogy majd Juli gyomra is madár méretűre zsugorodik ebben a korban és foggal-körömmel fog ragaszkodni a kétnaponta beiktatott sétákhoz. Margit élvezte a friss levegőt és az utcán mindig találkozott valakivel, akivel elbeszélgethetett pár percet. Abba volt csak hajlandó belemenni, hogy ha nagyon jegessé válik az út, akkor az ételhordó futár hozhatja az ebédjét.
A hónap végéig csupán egyetlen aggasztó eset zökkentette ki az öregasszonyt a megszokott kerékvágásból. Egy keddi napon, mikor a postással beszélgetett a konyhában teázva, sehogy sem jutott eszébe a férfi neve. Szinte kétségbeesetten igyekezett felidézni a vidám levélkézbesítő nevét, akivel szinte minden héten leülnek egy kis beszélgetésre, de sehogy sem sikerült neki. Szinte görcsösen ügyelt rá, hogy kerülje a postás néven szólítását és valóságos megkönnyebbülést érzett mikor az kilépett az utcaajtón. Annyira nem hagyta nyugodni az eset, hogy még aznap délután elsétált a legközelebbi vegyesboltba és azzal az ürüggyel, hogy Karácsonyra szeretne meggylikőrt vásárolni, a postásra terelte a szót.
Marika, a boltos csakhamar közölte, hogy Imre tegnap vásárolt nála két üveg bort és panaszkodott, hogy rengeteg karácsonyi üdvözlőlapot kell kihordania. Margit sóbálvánnyá dermedve vette tudomásul, hogy egy ilyen gyakori nevet képes volt elfelejteni, szinte biztosra vette, hogy megint elmulasztotta bevenni a gyógyszerét. Ahogy azonban hazafele sétált ez a feszültség némileg enyhült és halkan dúdolászva etette meg a háziállatait a konyhakövön.
Közvetlenül a Karácsony előtti éjszakákon Margit különös, felkavaró álmokat látott, amik olyan elevenül és élethűen hatottak, hogy ébredés után hosszú perceknek kellett eltelnie, mire az asszony visszazökkent a valóságba. Napközben is sokszor eszébe ötlöttek a szokatlan álmok, egy alkalommal annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy a sütőben készülő sütőtökről is elfeledkezett. Csak a kellemetlen égett szagra riadt fel és a nap hátralevő részében bosszankodva takarított és szellőztetett a kis konyhában.
Éjszaka viszont megváltozott a ház jelenlegi képe. Az egyedül árválkodó heverő mellett még egy állt, ahogy a mostani ruhásszekrény helyét is egy jóval nagyobb foglalta el. A fal színe sem halványsárga volt, hanem fehér, a kandalló helyett cserépkályha adta a meleget.  A konyhában az asztal körül négy szék állt, a modern sütőnek nyoma sem volt, egy fehér zománcú sparhelt tündökölt ragyogóan tisztán az ablak alatt.
Minden álom úgy kezdődött, hogy Margit a sparhelt mellett állt és a fazékban rotyogó levest kevergette, majd kinézett az ablakon és a havas udvar képét látta. A Bogáncs nevű, puli keverék kutya nagy szökkenésekkel játszott a térdig érő hóban, a csűrben tetemes mennyiségű tűzifa sorakozott. Margit kitűnően látott és a mozgás sem esett nehezére. Ruganyosan a konyhaszekrényhez lépett egy kanálért, mert a levesből, megfújta és megízlelte azt. Ahogy a meleg lé felmelegítette, elégedettség áradt szét benne. Híresen jó szakács volt világ életében. Ránézett kanalat tartó kezére, ami nem volt májfoltos és a bőre sem volt fehér és szinte átlátszó. Egészséges, fiatal kézfejet látott, aminek egyetlen éke a sárga arany jegygyűrű volt. Ezután hirtelen kinyílt az ajtó és a férje, Tamás lépett be rajta egy embernagyságú fenyőfával. Boldogan mutatta a fát Margitnak, aki már látta maga előtt, hogy milyen szép karácsonyfájuk lesz abban az évben. Tamás magas volt, erős és jóképű. Amíg a betegség le nem gyűrte hihetetlenül jó egészségnek örvendett.
Ezután az álom kétféleképpen folytatódott. Egyik éjszaka Margit azt látta, hogy lányukkal, Ilonkával ülnek együtt az asztalnál Szenteste, miközben a lakásban a fenyő semmihez sem hasonlítható, finom illata keveredik az ünnepi menüével. Másik alkalommal Juli, az unokájuk ül az egyik széken, Ilonkával szemben. Margit akkora boldogságot érzett ekkor, hogy azt kívánta, bárcsak megállna az idő és örökre ott maradnának a meleg konyhában és karácsonyi dalokat énekelve köszöntenék a kis Jézus születését. Ennek a csendes boldogságnak mindig az ébredés vetett véget, ekkor az idős asszony a halványsárga falszínű szobában találta magát az egyedül árválkodó heverőn. Csak a barna foltos kutya és a szürke macska voltak mellette, akik némi vidámságot csempésztek magányos óráiba.
December 24 –én, mikor a legtöbben már behúzódtak a meleg házaikba és már csak a rokonokat várták az ünneplés megkezdéséhez, Margit délutáni pihenése során borzalmas álmot látott. Ismét a tűzhely mellett állt és levest főzött, de ahogy az asztalra nézett meglátta, hogy csupán három teríték van rajta. Gyanakodva lépett a hálószobába, ahol Tamás a nagy, szürke fotelban ülve könyvet olvasott. Már nem tűnt olyan erősnek, mint korábban és arcát is számos ránc barázdálta. Az egyik heverőn egy fiatal lány pihent, az unokájuk, Juli. Ekkor Margit megértette, hogy Ilonka nem jön idén Karácsonykor. Nem jöhet, mert Ilonka nincs többé, meghalt. Ez a hatalmas veszteség indította el Tamást a betegség útján és azóta kezdett el az asszony keze is remegni.  Ahogy ott állt az ajtóban és férje szemébe nézett, szinte a világűr hidegsége költözött a bőre alá, megszédült és érezte, hogy teste zuhan, egyenesen a kemény konyhakő felé.  Mielőtt csontjai a kövön koppantak volna Margit idős teste felriadt a heverőn. Szeme könnyes volt és igazán zavarodottnak érezte magát, ahogy újra átélte a múlt nagy csapásait. Szinte nem is gondolkodott, robotszerű mozgással felhúzta fényes szárú csizmáját, felvette fekete kendőjét és kabátját, majd elindult a ház kijárata felé. Útközben felvette fekete olvasóját, melynek végén ezüst színű feszület lógott és kabátja zsebébe süllyesztette. Az ajtó mellett meglátta a kampósbotot, amit maga sem tudta miért, de magához vett. Úgy tűnt neki, hogy szinte a világ minden baja az ő vállát nyomja, amitől tartása még hajlottabbá vált. A bot sima fa felülete némileg megnyugtatta és gondolkodás nélkül kilépett az udvarra.  Már sötét volt, csak a korábban hullott, fagyos hó koszos-fehér színe ütött el az egyhangú környezettől. Az asszony az utcaajtó felé indult, botjára támaszkodva, teljesen megöregedve. Lehelete fehér páraként úszott a levegőben.
Tudta, hogy a temetőbe kell mennie, ahol Ilonka és Tamás fekszik. Velük akart lenni, a sírjuknál imádkozni. Tudta, hogy a temető a templomtól nem messze fekszik, ezért felnézett és a tornyot kereste, ami egyáltalán nem látszott a sötétben. Megrázta a fejét és nem ismert magára, amiért támpontra volt szüksége a községen belüli közlekedéshez. Elindult balra, lassan, óvatosan lépkedve hagyta el Lovas Fecó házát és folytatta útját a Bokréta utcában. A legtöbb ház előtt autók sorakoztak, közeli és távoli rokonok gyűltek össze az égőkkel feldíszített ablakok mögött. Az udvarokon, vagy a ház előtt feldíszített élő fenyők pompáztak megtörve az esti sötétség uralmát. A kéményekből füst szállt a súlyos felhőkkel eltakart ég felé és Margit egyre csak sétált tovább, amerre a temetőt sejtette. Az utca végén bizonytalanodott el először, mikor a Bokréta Kocsma elé ért. Eszébe jutott, hogy Tamás néha betért ide, de sosem ivott többet két fröccsnél. Kártyázni szeretett és beszélgetni. Néha Ilonkát is magával vitte, aki énekelt és bodzaszörpöt kapott.
Margit rövid tanakodás után jobbra indult, a Kossuth utcán folytatva útját. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy miért ilyen fontos a temetői látogatás, de lábai egyre vitték előre a dermesztő hideg ellenére. Meglátta a házat, ahol Tamás született és felnőtt. Anyósa képe is emlékezetébe villant, a látszólag mogorva, ám aranyszívű asszony mindig saját lányaként bánt vele. Az emlékek hatására Margit didergése alábbhagyott, teljesen elmerült egy régi világ édes emlékében. Látta saját magát kislányként, ahogy az ártézi kútnál locsolták egymásra a vizet a barátnőivel nyáron és tinédzserként az azóta bezárt Kossuth Élelmiszerbolt előtt vitatták meg az élet nagy dolgait.
A Kossuth utcára merőleges Fő utcát kereste, de sehogy sem találta. Helyette a Viola utcán kanyarodott balra, majd úrrá lett rajta a kétségbeesés. Egyszerűen elfelejtette, merre van a templom és a temető. Megállt és botjára támaszkodva gondolkodni próbált. Hideg könnycseppek gördültek végig az arcán mikor tudatosult benne, hogy nem csak szeretteit veszítette el örökre, hanem az emlékezőképessége is cserbenhagyta. Bekopogni, megszégyenülten kérdezősködni egy háznál sem akart, ezért lassan megfordult és hazafele vette az irányt. Az első lépések után kövér hópelyhek kezdtek hullani a magasból és Margit magabiztosan szorította meg botja fejét. Ess csak, most már nem fogok elesni - gondolta és elhatározta, hogy otthon bizony kitekeri a nyakát annak a meggylikőrös üvegnek. Bolond öregasszony lettem – egyre csak ez a gondolat cikázott a fejében ahogy lassan, óvatosan lépkedett a karácsonyi nyugalomban pompázó utcán. A hó már vékony rétegben beborította a talajt, Margit mégsem csúszott el rajta. A Pásztorok keljünk fel című dalt dúdolta, mikor hangfoszlányokat vélt hallani a háta mögül. Először nem vett tudomást a jelenségről, de mikor egyre hangosabban hallotta a saját nevét és egy kutya ugatását, kénytelen volt abbahagyni az éneklést. Hátrafordult és ebben a pillanatban érte utol a saját kutyája, aki vidáman csaholva szaladgált körülötte. Margit halálra rémült, mikor azt hitte az ajtót sem zárta be maga után és az eb azon át iramlott utána az utcára.
- Margitka! Margitka álljon meg! – Lovas Fecó szaladt felé csúszkálva a járdán.
- Hála az Istennek, hogy megvan, már annyira aggódtunk magáért!
- Értem? Kik aggódtak értem?  - Margit a döbbenettől alig tudta kiejteni a szavakat.
Ekkor bukkant fel az utca sarkán a magas női alak és rohanva közelített az asszony és a férfi felé.
- Juli! – az öregasszony nem akart hinni a szemének, de valóban az unokáját látta maga előtt.
A lány átölelte nagymamáját és sírva fakadt.
- Hová indultál nagymama? – Kérdezte szipogva.
- Hát a temetőbe!
Juli elmesélte Margitnak, hogy hiába hívta őt a mobiltelefonján, az ki volt kapcsolva, az idős asszony nyilván elfelejtette feltölteni. Az unoka nemrég érkezett haza Németországból és halálra rémült, mikor nagymamáját nem találta a házban. Azonnal átrohant Fecóhoz, aki látta a ház előtt botorkáló asszonyt és együtt a keresésére indultak.  
- A főnököm megbetegedett, valami emésztőszervi problémája akadt. – Felelte Juli a kérdésre, hogy miként jöhetett mégis haza.
Ennek tényleg összecsavarodtak a belei – Gondolta rémülten Margit és csak remélni merte, hogy nem ő átkozta meg a német üzletasszonyt.
Miután Juli és Fecó kifújták magukat megígérték Margitnak - aki ragaszkodott hozzá – hogy elkísérik a temetőbe, még a kutyát is bevitték magukkal, aki abbahagyta az ugatást is megdöbbenésében.
Fecó felkereste a felesége sírját, míg Margiték Ilonka és Tamás végső nyughelyénél állva imádkoztak. Az olvasó is előkerült és az öregasszony feltett szándéka volt, hogy az egész rózsafüzért végig mondja, de a hideg miatt erről sikerült lebeszélniük.
Visszasétáltak Margit házához és Fecót is behívták. A magas, tagbaszakadt ember alig tudta leplezni meghatottságát, amiért nem kell egyedül lennie Szenteste. Egy korty alkoholt sem ivott.
Azon az éjjelen Margit és Juli nem aludtak, helyette ellkészítették az adventi koszorút és meggyújtották a gyertyákat. A fiatal nő hozott magával ételt és italt, bár Margit szerint a meggylikőrnél nincs finomabb ünnepi alkohol. Hosszasan beszélgettek, a kályhában égett a tűz, az állatok a heverőről figyelték őket.
Régi fényképek kerültek elő, elfeledettnek hitt történetek elevenedtek meg.
Így történt, hogy ezen a kivételes Szentestén kitárult a kapu, amin át a múlt egy éjszakára visszaszökött a jelenbe.


                                                                                          A kép forrása

HA TETSZIK, OSZD MEG!

Talán ez is tetszene...

2 megjegyzés

  1. Unknown2017. november 16. 12:01

    Nagyon tetszik csak a végén egy baki van.
    ez a következő: "Így történt, hogy 2017. December 24 -én, Szenteste kitárult a kapu, amin át a múlt egy éjszakára visszaszökött a jelenbe."
    2017 dec. 24-e még ezután lesz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bella Katalin2017. november 17. 2:23

      Köszönöm szépen az olvasást és a megjegyzést :)
      Mivel fiktív a történet úgy gondoltam, belefér egy kis jövő idézés, amit szándékosan írtam bele. Más is megjegyezte, úgy döntöttem, hogy korrigálok kicsit.

      Törlés