A torz külső mögött érző lélek bújik meg. De vajon mi lehet legbelül?

Hosszas tépelődés és álmatlan éjszakák után vettem rá magam, hogy papírra vessem iszonyú történetemet. Érzem, az időm lassan lejár, ami ellen nem tudok, és már nem is akarok tenni. Atyámon kívül nincs más, aki számítana nekem, mégis kész vagyok őt elhagyni. Történetemmel nincs más célom, mint a dolgok olyan fényben való megvilágítása, ahogy azok valójában megtörténtek. Te, aki e sorokat olvasod valahol, talán te leszel az, aki végül hinni fog nekem, és tisztázza nevem mindazon rágalmak alól, melyekkel engem illettek rövid életem során.
Ahhoz, hogy történetemet maradéktalanul megértsd, tudnod kell, hogy a természet gonosz tréfája folytán torzszülöttként jöttem a világra. Arcomat förtelmes torzulások és sebhelyek borítják, szemöldököm görcsös vonala alatt mélyen ülő szemem állatias külsőt kölcsönöz nekem. Jómagam is halálosan megrémülnék a saját látványomtól, ha nem kéne a vonásaimnak azon az oldalán élnem ahonnan nem láthatom őket.
– A gyerek a sátán fattya! – ilyen és ehhez hasonló förtelmes kijelentések hagyták el a bába száját, miután világra segített, és atyámat magához vonta a szülőszoba egy távoli sarkában. Atyám, Edmund gróf mindig is könyörületességéről volt híres a vidék lakói körében, és nemes szíve ezúttal is gátat szabott mindenféle szívtelen tervek megvalósításának. Ezek egyike volt az élve eltemetésem, másik a vízbe fojtásom. Még ő is remegve vett először a karjaiba, de elmondása szerint arcvonásaim groteszk mosollyá szelídültek mikor először simogatta meg a homlokom.
– Louis, a fiú neve Louis lesz – a dédnagyapám után! Így lettem Louis, a csúnya kisfiú, akitől a saját anyja is rettegett. Leírhatatlan iszonyata odáig fokozódott, hogy nem volt hajlandó szoptatni és egy hideg téli éjszakán felakasztotta magát arra a hatalmas tölgyfára, ami a gyerekszoba ablaka előtt állt. Apám egy nappal később saját kezűleg vágta ki a roppant tölgyet, a kastély személyzete pedig hiába sietett a segítségre, ő mindenkit elutasított. Tudom, hogy miattam tette, ahogy azt is, hogy anyám emlékét szándékosan száműzte az emlékezetemből. Annyit tudok róla, hogy Marynek hívták, szép volt és sötétbarna hajamat tőle örököltem. Ez minden, ami az asszonyból maradt, aki erre a világra hozott. Félárva, de gazdag gyermekként mindenem megvolt, amit csak kívántam. Szép ruháim, cipőim voltak, csak senkinek sem dicsekedhettem el velük. A személyzet félve pillantott rám mikor végigszaladtam a folyosón, vagy feltűntem egy lépcsőfordulóban. Mindig tudtam, hogy igyekeznek elkerülni, és csak az illem meg a munkaadójuk iránti tisztelet viszi őket arra, hogy rám mosolyogjanak.
Atyám alakja valóságos istenként lebegett a szemem előtt, ő volt minden, amivé mindig is válni akartam. Megnyerő arcvonásait gondosan ápolt bajusz emelte ki, sötét hajába korán ezüst foltok vegyültek. Ettől rögtön bölcs és tiszteletreméltó benyomást keltett mindenikiben. Erős volt, és nyíltszívű. Sosem házasodott újra, életét a nevelésemnek és a birtok ügyeinek szentelte. Úgy vélte meg kell óvnia a kíváncsi és kellemetlen tekintetek elől. Tanításomat ő maga vette a kezébe, és bevezetett a matematika, irodalom és történelem világába. Mindemellett keresztényi jóságra és igazságosságra nevelt. Ha visszatekintek eddig leélt huszonkét évemre, be kell látnom, hogy összesen egy igaz barátom volt – természetesen az apámon kívül. Manuelnek hívták. A nagyszülei hosszú és viszontagságos út során jutottak el a ködös Albionba egy zsúfolt, és patkányoktól hemzsegő hajó fedélzetén. A távoli Brazíliából jöttek, amiről Manuel sosem mesélt nekem, hiába noszogattam szűnni nem akaró kíváncsisággal.
– Nem tudhatok én erről, nem emlékezem a szülők történeteire. Manuel gyengeelméjű volt, nem teljesen bolond, de örökké gyermek maradt egy harminc éves férfi testében. Egy dolog miatt örültem eme fogyatékosságnak: ő volt az egyetlen, aki nem félt tőlem. Hosszasan bámulta arcom tökéletlenségeit, számat, amit teljesen sose tudtam becsukni kiálló fogaim miatt, fülemet melynek alakja alig emlékeztetett egy ép szervre. Hosszú sétákat tettünk a kastély környékén, elmerészkedtünk a közeli mocsárhoz is ahonnan számos állatot mentettem ki saját életem kockáztatásával.Kiskutyák, macskák, vaddisznók és őzek megmentője lettem hű társammal, Manuellel. Egyikük sem akart elmenekülni előlem. A mocsár melletti erdőszélen álló kőházat azonban sosem közelítettük meg. Számos kísértethistóriát hallottunk róla, melyeknek valóságosságáról inkább nem kívántunk meggyőződni. Tizenhét éves koromtól kedvenc időtöltésem a romantikus regények olvasása volt. Napokig ábrándoztam a jól nevelt, csinos hölgyekről, akiknek társaságában szinte semmit sem volt illendő tenni. Fess gavallérnak képzeltem magam, aki virággal kedveskedik egy gyönyörű lánynak, aki cserébe megörvendezteti egy mosollyal. A valóságban termetem magas és erős volt, mégis kecses. A ruhák remekül mutattak rajtam, csak az arcom nem illett a testemhez és a lelkemhez.Igazi szörnyetegként hatottam bármit aggattam is kamasz testemre.Egy évvel később a testi vágy annyira hatalmába kerített, hogy szinte eszemet vesztettem a magánytól. Ekkor atyám, aki nem szokta drasztikus lépésekre ragadtatni magát, közbelépett. Egy sötét éjszakán elvitt arra a helyre, ahova úriemberek soha, vagy csak a legnagyobb titokban lépnek be. Mivel rengeteg pénze volt, az egész házat kibérelte nekem. A legtapasztaltabb lányt kérte a vezetőnőtől, aki egy koromsötét szobában várt rám, mikor reszkető lábakkal felmentem a lépcsőn, és lenyomtam az ajtó kilincsét. A sötét elrejtette rút vonásaimat, mikor a nő az arcomat próbálta érinteni félrevontam a kezét. Maga az aktus fizikailag kielégített ugyan, de az érzést, amit a regények hősei éreznek, nem hozta el. A magány ugyanúgy hasogatta a szívemet, mint férfivá válásom előtt. Ekkoriban kezdődtek magányos esti és éjszakai sétáim, melyek során nagyokat sóhajtva ábrándoztam egy olyan életről, amit sohasem érhettem el. Társra vágytam, később pedig gyerekekre. Nem bántam volna, ha bármelyik is torzszülöttként jön erre a világra, ugyanúgy szerettem volna, mint atyám engem.Elhagytam magam, hajam hosszúra nőtt, és arcomat borostaszerű tüskék borították. Ekkoriban már nem is mertem a tükörbe nézni. Atyám aggódó tekintetétől kísérve bolyongtam a kastélyban, és néha eszelős kacajként hallottam a saját hangomat a fejemben, mikor a takarítónő halkan felsikkantott a látványomtól. Leszögezem, sohasem akartam gróf lenni, abban a hitben éltem, hogy örökre atyám marad Edmund XI. grófja. Egyébként is a Manueltől hallott mendemondák alapján a falubeliek előbb tudták elképzelni azt, hogy ülepemet az alvilág trónjára helyezem, semmint apám grófi székére. Bénult közönyömből egy sötét és aggasztó hír rángatott ki: Manuel egyre gyakrabban mesélt egy alaktalan iszonyatról, mely áldozatokat szed a környező falvakban. Szép, már-már angyalarcú kislányokat ragad el, majd nyomtalanul eltűnik velük a Föld színéről. Ezek után éjjeli sétáimon mind inkább a gyerekekre terelődtek a gondolataim. Magamnak is nehezen vallottam be, de keresni kezdtem őket. Szemeim kutatták a sötét zugokat, a bokrok alját, és valahányszor megreccsent egy ág a hátam mögött úgy éreztem az egyik kislány szalad felém. Félelmet nem éreztem. Hosszú, fekete, magas gallérú kabátomban úgy éreztem, én vagyok a legrémisztőbb lény, aki a környéket járja. Mikor a málladozó kőházhoz érkeztem mégis megborzongtam. Gyerekkorom óta ismerem a legendát a csodaszép nőről, aki addig nézte az arcképét a mocsárban, mígnem beleesett, és szörnyű halált halt a bűzös kulimászban. Biztosra vettem, hogy ennek semmi valóságalapja nincs, csupán a régi mitológia fonódott össze a népi fantáziával. Mindig meglepett mennyire babonásak az emberek, kiknek képzelete rendkívül fogékony a rémtörténetekre. Kocsisok és éjjeli utazók számoltak be rémületes eseményekről. Valaki azt híresztelte, hogy a mocsár melletti úton haladva fényeket látott a kőház ablakában. Megint mások énekszót véltek hallani, és a mocsár hangos bugyborékolását. Nevetésre késztető elbeszélések ezek, sokáig magam is mosolyogtam rajtuk. A kétségbeesett falusiak csoportokra oszolva pásztázták át a környéket, beleértve a mocsarat – és minden félelmük ellenére a kőházat is. Semmi eredményre nem jutottak, a kislányoknak nyomára sem bukkantak. Boszorkányról, démonról suttogtak a kocsmákban, alattomos félelem járta át az emberek szívét. Az anyák sikoltva rohantak lányaik után, mikor azok pár lépésre eltávolodtak tőlük, az apák vastag deszkákkal szögelték be a házak ablakát. Éjjelente mégis mind gyakrabban megtörtént a borzalom: egyre több kislány tűnt el. Elérkeztem a történetnek azon pontjához, mikor is komoly változások következtek be az életemben, melyeknek hatása alól bárcsak ki tudtam volna vonni magamat. Már sokadik alkalommal sétáltam el a titokzatos kőház mellett, mikor nyargaló lábak zajára lettem figyelmes. Megdermedve álltam és vártam, hogy átszaladjon az ösvényen a személy, aki a hangokat okozza. A lélegzetem elállt és a szívverésem is kihagyott egy pillanatra, mikor előttem termett egy alak. Döbbenetem leírhatatlan volt, mikor megpillantottam a csodás arcot, hosszú fekete hajat és eszményi idomokat a szakadt fekete ruhában. A nő rám emelte a tekintetét, és elmosolyodott. Ösztönösen takarni akartam csúfságomat, de ő a kezemre tette a kezét. Nem tudom megmagyarázni az érzést, ami ekkor hasított belém. A csodák világából kilépett szépség nem szörnyedt el a látványomtól, épp ellenkezőleg. Kezét nyújtotta és együtt folytatta a sétát velem. Ez így ment ezt követően minden este, a lány rám talált, és mind messzebbre merészkedtünk az erdő gyomrába. Beszélgettünk, nevettünk, és részemről a szerelem is hamar megérkezett. Reszketve avattam be legmélyebb érzéseimbe, és örömöm leírhatatlan volt mikor közölte, hogy ő is osztozik bennük. Lucy-nak hívták, és a kőházban lakott.
Szerelmes szívemmel nem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget, mint amennyit fontosnak véltem.Szegény, árva lányként elfoglalta a házat, melynek történetéről nem vett tudomást – érthető magyarázatnak ítéltem, és nem firtattam tovább. Atyám növekvő kíváncsisággal szemlélte hangulatváltozásomat, beavatni viszont még nem mertem újdonsült boldogságomba. Egyedül Manuelnek ejtettem pár szót Lucy-ról, de nem találtam megértő fülekre.
– Boszorkány! Egy boszorkány! – addig ismételgette ezeket a rémes szavakat, míg nem kiutasítottam apám kastélyából, annyira feldúlt az ostobasága.
Semmit sem vártam jobban, mint az estéket. Amint besötétedett, máris útnak indultam a kőházhoz. Tisztán emlékszem a gyomromat szorongató aggodalomra, mikor először léptem át az ajtaját. Hideg volt benne, áporodott szag, és egy szalmaágy meg egy rozoga asztal. Azon az ágyon tettem először magamévá Lucy-t és kimondhatatlanul boldog voltam a kísértetházban. Kamaszkorom kedvenc könyveit mind a lánynak ajándékoztam, és közösen olvastuk azokat a szalmaágyon a gyertyák fényénél. Akkor sem gyanakodtam, mikor a lány kijelentette, hogy bárhová mehetek a házában és a környékén, csak abba a pincébe nem tehetem be a lábam, ami a ház egyik sarkából nyílt. Hiába fedte vastag porréteg a korhadt csapóajtót és annak fogantyúját, már az első légyottunk alkalmával felfigyeltem a lejáratot takaró eszközre. Már számos éjszakát töltöttünk együtt a házban, mikor Lucy egy ajándékkal lepett meg. Dísztelen, közepes méretű tükröt tett a kezembe. Rosszallóan néztem rá hisz mondtam neki, hogy undor fog el minduntalan, mikor torzságommal szembesülök. Győzködött, és én erőt véve magamon belenéztem a tükörbe. Életem legnagyobb meglepetéseként egy jóképű, markáns arcélű fiatalember nézett velem farkasszemet. A szám is tátva maradt a döbbenettől. Lucy magyarázata szerint ő ilyennek látott engem az első pillanattól fogva. Alapvetően racionális elmém nem tudta feldolgozni ezt a jelenséget.Ezek után gyakran rémálmok gyötörtek, többször sikoltva ébredtem a saját ágyamban, nem kis riadalmat okozva ezzel a ház személyzetének körében. Elhatároztam, hogy lemegyek a pincébe, bármibe is kerüljön. Gyanakvás ébredt bennem Lucy-val kapcsolatban, és a végére kellett járnom az ügynek, melybe saját magamat sodortam. Megmagyarázhatatlan erő vonzott a mélybe, szinte éreztem a bőrömön annak jéghideg leheletét, és a föld semmihez sem hasonlítható, nyers szagát. Azon az éjszakán, mikor a kimondhatatlan borzalmak megestek, hosszasan szeretkeztem a lánnyal, aki kábultan zuhant az álmok ölelő karjaiba. Ekkor halkan magamra kapkodtam a ruháimat, és lábujjhegyen a csapóajtóhoz osontam. Olyan lassan nyitottam fel, ahogy csak bírtam, végig attól rettegve, hogy Lucy rajtakap. Szerencsémre mélyen aludt, így észrevétlenül tettem a lábam az első lépcsőfokra, amely a pince gyomrába vezetett. Becsuktam a fejem fölött az ajtót, csak ezután mertem vékony gyertyát gyújtani. Hosszú percekig haladtam lefelé a lépcsőn, már-már azt hittem sosem érem el az alját.Mikor végre mégis megérkeztem, nagy meglepetésemre hosszú folyosó tárult elém, melynek falai kővel voltak kirakva. Orrfacsaró bűz terjengett a levegőben, ami a mocsár szagával keveredve hányingerre késztette amúgy is reszkető gyomromat. Bizonytalan léptekkel indultam el a folyosón, éreztem, hogy egész testem libabőrös, és fogaim néha összekoccantak egyrészt a hűvös levegőtől, másrészt az ismeretlentől való félelemtől. Hiába tudtam, hogy egyenes és üres folyosón haladok, mégis úgy éreztem, minta gonosz szemek figyelnék minden mozdulatomat. Tovább araszoltam, közben hullámokban környékezett meg a félelem, hisz mintha kaparászás és nyögdécselés zaját hallottam volna onnan, ahova épp tartottam. Bevallhatom, nem sok tartott vissza attól, hogy visszaforduljak, és reszketve préseljem a testem Lucy-éhoz, megnyugvást keresve. Pár pillanatra megálltam, és minden idegszálammal koncentráltam. A hangok megszűntek, mintha csak a felfokozott idegállapot hallattatta volna velem őket. Már csak az engem körülvevő, baljós sötétséget és a dögletes bűzt kellett legyőznöm. Minden bátorságomat latba vetve, zsebkendőmet az orromra szorítva ismét elindultam. A folyosó pár lépés múlva nagy térré terebélyesedett, és nekem még egy gyertyát kellett gyújtanom, hogy valamit láthassak az ásító sötétségben. A következő percek jelenetei örökre beleégtek a tudatomba. Először csak részletekben tárult elém a borzalmak kamrája, majd mikor tudatommal felfogtam mit látok, arra sem maradt bátorságom, hogy felkiáltsak. Görcsösen szorítottam orrom és szám elé a zsebkendőt, hisz a rothadás szaga minden eddiginél erősebben ostromolt, ezzel együtt olyan sebesen vettem a levegőt, hogy mellkasom vad hullámzásba kezdett. Gyertyám lángja remegve világította meg a részleteket, melyeket a legiszonyatosabb rémálmok sem láttathatnak a halandókkal.
A terem mind a négy sarkában kislányok ültek kifogástalan ruhákban, mozdulatlanul. Hófehér bőrük azonban rögtön elárulta, hogy halottak.Mintha ez nem lett volna elég borzalmas, arcuk a felismerhetetlenségig össze volt kaszabolva, ilyen rémséget eddig elképzelni sem tudtam. A kislányok üveges szeme szinte vádlón meredt rám, és felfoghatatlan félelmet sugároztak felém az egykor bájos arcok. Az erőszakos halál lehelete bemászott a ruhám alá, én pedig egész testemben megremegtem tőle. Saját üvöltésem hangja térített magamhoz, amint a tér közepén bukdácsoltam valami hisztérikus sokkban rángatózva. Azt éreztem, hogy menten megőrülök, mikor egyszer csak egy alak jelent meg a folyosó bejáratánál.
A boszorkány! Rögtön tudtam, hogy a démoni, gonosz lény okozta a kislányok vesztét. Lucy-ra gondoltam, akit egyedül hagytam a házban.Szinte biztosra vettem, hogy a boszorkány az ő életét is kioltotta, és ettől könnyek szöktek a szemembe. Mozdulni sem bírtam, csak a jövevény alakját bámultam meredten. Ekkor a boszorkány megszólalt, hangjától megfagyott a vér az ereimben.
– Megmondtam neked, te nyomorult, hogy soha ne gyere le ide!
A hang Lucy-é volt, azonnal felismertem. Meztelen testének sziluettje kirajzolódott az elejtett, de még égő gyertyáim fényében. A lány mellém sétált, és belém rúgott. Öklendezve és nyögdécselve vettem fel egy gyertyát, fényéből merítve erőt. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a szerelmem nem az, akinek eddig hittem őt.
– Mi ez a rémség? Csak nem te ölted meg őket? Te vagy a boszorkány?!
Lucy nem vett tudomást rólam, csupán undorító hangon felnevetett, és kezeit vállmagasságba emelte. Félőrült állapotban láttam, hogy lába felemelkedik a földről, és teste forogni kezd a tengelye körül. A rothadás és a mocsár szaga minden eddiginél erősebben csapta meg az orromat, és üveges szemeimmel még láttam, ahogy a hús lebomlik a lány csontjairól, mintha csak a ruhát vetné le magáról.Közben velőtrázó, nem embertől származó sikolyt hallatott, minek hatására majdnem eszméletemet veszítettem.
Vér fröccsent az arcomra és a holttestekre, ezt a sokkot már nem bírtam elviselni. Minden olyan gyorsan történt, hogy a részletekre nem is emlékszem. Az bizonyos, hogy a sátáni jelenés még mindig a teremben lebegett és sikoltott, mikor remegve feltápászkodtam és a kijárat felé iramodtam. Rohanás közben többször elestem, térdeim véres lenyomata ottmaradt a köveken. Kirontottam a házból, és ordítva szaladtam a poshadt mocsárbűz irányába. Térdig gázoltam a visszataszító folyadékban, miközben hajamat téptem, és vártam az ájulás pillanatát. Előtte még éreztem, hogy erős kezek felemelnek, és elindulnak velem valamerre. Ekkor elsötétült előttem a világ, és már csak másnap reggel tértem magamhoz.Manuel és atyám az ágyam mellett ültek egy-egy széken. Volt ott egy másik férfi is, akit eddig még nem láttam. Richards felügyelő volt, a környék rendőrfelügyelője. Mikor elég erősnek éreztem magam, részletesen elmeséltem nekik az éjszakai történetemet. Pontosan úgy, ahogy neked, aki e sorokat olvassa. Minden úgy esett meg, ahogy elmondtam. Éjjelente, mikor a legsötétebb az éjszaka, ismét hallom Lucy énekét. Ha kinyitom a szobám ablakát, és kellően koncentrálok, felismerhető dallamokat és a mocsár szagát hozza felém a szél.Már-már rögeszmémmé vált, hogy meg kell keresnem, meg kell találnom őt. Ki fogok lopózni a szabadba, és a keresésére indulok a szokásos helyeken, ösvényeken. Nincs már sok időm. Meg fogom találni Lucy-t. Ez az utolsó esélyem, hogy igazságot szolgáltassak magamnak, és legalább a családom nevét tisztázhassam, hisz most a helyiek haragja egyenesen rám irányul. A torzszülöttre, aki hitük szerint rászolgált a szörnyeteg jelzőre. A falubeliek, miután értesültek elképesztő történetemről, lementek a pincébe, és megtalálták az elveszett kislányokat. Legalábbis mindazt, amit rövid életük után maradt belőlük. Lucy-nak viszont nyoma veszett, semmi jelet nem találtak, ami arra utalt, hogy a házban egy nő élt volna. Ellenben az én elhagyott kabátomat és monogramommal ellátott könyveimet mind megtalálták a szalmaágyon és mellette. Számukra ez felért egy aláírással, mintha kézjegyemet a kislányok húsába véstem volna. A borzasztó felfedezés nem maradt titokban, pár óra leforgása alatt az egész grófság felbolydult. Atyám megtört a hírek súlya alatt. Bajsza és haja teljesen megőszült.
Hiába sírtam, rimánkodtam, az ő szeméből sem tudtam megértést kiolvasni.Manuel sem hitt nekem, azt hajtogatta, hogy megőrültem azon az éjjelen mikor kihalászott a mocsárból. A következő éjszakán falusiak érkeztek a kastély elé fáklyákkal, vasvillákkal és fejszékkel felfegyverkezve. A nevemet üvöltötték és mindenféle borzalmas szavakat, melyeket sokkolt képzeletük velem hozott összefüggésbe. Atyám a szobája erkélyén állva, hálóruhában és gyertyafényben intézte szavait hozzájuk. Már én is a szobájában kuporogtam, és láttam, mennyire összetört és összement, ahogy remegve a hidegtől és a félelemtől az emberekhez beszélt.
– Louis jó fiú! Senkinek sem ártana, hinniük kell nekem!
Az őrjöngő embereket azonban ez nem nyugtatta meg. Minduntalan engem követeltek, és csak akkor mentek el, mikor atyám megígérte nekik, hogy bírósági per keretében mondanak ítéletet szegény fejem felett. Ekkor az emberek méltatlankodva, sírva és káromkodva elvonultak a kastély elől. Ennyi hát a történetem. Most a szobámban ülve várom, hogy elvigyenek a bíróság épületébe, ahol kimondják az egyértelmű ítéletet felettem: bűnös. Volt időm papírra vetni az eseményeket és most, utolsó itthon töltött éjszakámon kimászom az ablakon, és megkeresem a boszorkányt, aki nem más, mint Lucy. Nem tudhatom, hogy mi vár rám odakint és azt sem, hogy mi lesz, ha mégsem bukkanok a lány nyomára. Nem ringatom magam hiú ábrándokba, érzem, hogy életem a vége felé közeleg. Akármi történjék is velem, abban a hitben halok meg, hogy egyszer elolvassa valaki a soraimat, és tisztázni fogja nyomorúságos, mégis igaz életemet.

Kép forrása

                                                     A novella a Black Aether #3 magazinban jelent meg 2016 -ban.