Ami egyszer lángra gyúlt, örökké égni fog.

A fekete öltönyt viselő doktor megköszörülte a torkát, és kényelmesen elhelyezkedett a sötétbarna, tömör fából készült széken, majd előkelően keresztbe vetetve lábait látszólag minden figyelmét felém fordította. Felém, aki fehér ruhában, mezítláb és nyomorúságosan megszégyenítve kuporogtam a sarokban a padlón. Lábujjaimat összehúztam, ahogy igyekeztem minél kisebbre lecsökkenteni egész lényemet, még a térdeimet is átöleltem volna a karommal, ha a kényszerzubbony nem gátolt volna meg benne. Az ablaktalan, tisztító- szer szagot árasztó terem falát puha, ruganyos anyag borította, én pedig űzött vadként járattam tekintetemet a részleteken: a doktor finom bőr cipőjének varrásán, bajsza tökéletes nyírásán és az ajtó kémlelőjén át bekukucskáló nővéren, a szemükbe viszont nem néztem, inkább hirtelen mozdulatokkal elszakítottam tekintetem róluk, mikor szemkontaktust próbáltak létesíteni velem. Ösztönösen tartottam a személyzettől, az elmúlt hónapok eseményei jó okot szolgáltattak erre, így csak gubbasztottam ott, mint egy megfélemlített, reszkető állat a tökéletes bezártság és rabság érzésével. A vaskos fém ajtó elzárt a külvilágtól, az egész nyomasztó légkör úgy hatott rám, mintha kiszakítottak volna az élet természetes körforgásából. Kilátástalan, magányra kárhoztatott helyzetemen úgy látszott nem akar segíteni senki és semmi. – Szóval Mr. Brown… – felkaptam a fejem, ahogy a nevem elhagyta a szigorú ajkakat. 

– Azért vagyok itt, hogy segítsek önnek, amennyiben ön is együttműködést tanúsít. 

Éles kuncogás szakadt ki belőlem e szavak hallatán, hisz zavart elmém nem tudta elképzelni miként segíthetnek nekem egy olyan helyen, ahol óránként gyógyszert erőszakolnak a számba, és heti rendszerességgel jeges vízbe mártanak.Izmaim ösztönösen görcsbe rándultak, ahogy a fájdalmasan hideg kádra gondoltam, amihez rendszerint a gyógyszerektől kábultan és ernyedten vonszoltak végig a folyosókon.Ilyen kiszolgáltatott állapotban is rácsodálkoztam az épület roppant nagyságára, a folyosók és lépcsők sokaságára, melyek mintha az égig vezettek volna. Az egyenes folyosókról számos ajtó nyílt, rajtuk kémlelő- nyílásokkal, és én tudtam, hogy a szobákban hozzám hasonló szerencsétlenek vegetálnak, kimerülve és rettegésben. Mindig ugyanazon az útvonalon szállítottak a borzalmas terembe, ahol a jeges kád várt rám. A falak valaha fehérre meszelt színe már inkább szürkésbarna árnyalatot mutatott, a levegő pedig megtelt valamilyen megfoghatatlan, nehéz szaggal, melyről később úgy véltem, hogy a teremben elszenvedett borzalmak hagyhatták hátra fertelmes leheletüket.Ilyen kába állapotomban is mindig végighullámzott rajtam a teljes megaláztatás érzése, amint megszabadítottak az összes ruhámtól, ami ellen természetesen tiltakozni akartam, vagy elmenekülni, de végtagjaim nem engedelmeskedtek nekem, számat pedig csak szánalmas nyöszörgés hagyta el. Tudtam, hogy ezekben a pillanatokban álltam a legközelebb ahhoz, hogy a maradék józan eszemet is elveszítsem. 

– Immár második hónapja kezelik intézményünk falai között. A nővér elmondása szerint készen áll rá, hogy magyarázatot adjon az eseményekre, melyek hozzánk vezették önt.

– Valóban készen állok. – reszelős hangom idegenül hatott saját füleimnek, hisz nem sok alkalom adódott társalgásra e falakon belül. Mégis teljesen fel voltam készülve arra, hogy mindenről beszámoljak, ami velem megesett, mert úgy éreztem, nem bírom tovább a kínzást és megaláztatást, amit az intézmény vezetője gondolkodás nélkül rám mért. Két napja nem kaptam egyetlen gyógyszert sem, így szerencsére tudatom elég tisztának bizonyult ahhoz, hogy visszaemlékezzek az eseményekre.

 – Akkor kezdjük az elején! Mi vitte önt Millstone városába? Mit keresett ott? Mi történt önnel azon az éjszakán? 

– Semmi és minden. – üveges szemekkel figyeltem a szék lábát, miközben tisztában voltam vele, hogy mindent kockára teszek ezzel a rövid mondattal, mégsem tudtam kifejezőbb válasszal szolgálni. – Attól tartok, hogy ezt nem értem – a doktor lemondóan kifújta a levegőt, majd az ajtó felé fordította a fejét. 

– Ne! – kiáltottam hirtelen. – Ne menjen el! – Rendben van, maradok.Ebben az esetben azonban kénytelen lesz feltárni előttem a két hónappal ezelőtti eseményeket, méghozzá a legelejéről. Ekkor beláttam, hogy nincs helye sem tiltakozásnak, sem dacnak, mert hiába tapasztaltam rettenetes, földöntúli dolgokat, hiába sújtott le rám egy szörnyű csapás, meg kellett próbálnom szavakba öntenem a velem történteket. Már két hónapja hallgattam makacsul, megfélemlítve, és akaratom ellenére bezártan, miközben minduntalan faggatásnak voltam kitéve. Én azonban csak a fejemet ráztam ingerülten, és a kiengedésemet követeltem őrjöngve tehetetlen dühömben.Ekkor rendszerint injekciót kaptam, amitől hosszú órákat átaludtam, mintegy ájulásba esve. Egy napon, mikor magamba roskadva hevertem a fekhelyemen, bejött hozzám ápolóm, és egy alku lehetőségét vázolta fel előttem, mégpedig hogy amennyiben hajlandó vagyok részletesen beszámolni a velem történtekről, fontolóra veszik szabadulásomat az elmegyógyintézetből. Így nem tehettem mást, becsuktam a szemem, fejem a falnak támasztottam, és beszélni kezdtem.

 – A nevem Paul Brown, második gyermeke vagyok Charles és Mimi Brown-nak és a szülői ház szerény, de meghitt légkörében teltek ifjúságom évei. Tanulmányaimat a helyi, majd a közeli városi líceumban folytattam. – Itt kis szünetet tartottam, és nyeltem egyet. Minél hamarabb a lényegre szerettem volna térni 

- Volt egy bátyám, Rufus.

 – Róla mit kell tudnom? – a doktor hangja közömbösen csengett. Éreztem, hogy nem is néz rám, szavait a fehér falnak intézi, mintha egyáltalán nem tulajdonítana jelentőséget a szavaimnak és a személyemnek sem. 

– Azt kell tudni róla, hogy mindenben az ellentétem volt. A legszembetűnőbb különbség a termetünkben mutatkozott meg, én alacsony és sovány vagyok, ellenben ő erős és magas volt. Személyiségünk is nagymértékben eltért egymástól, mert én mindig szilárdan a realitások talaján álltam. Rufus számos alkalommal szememre vetette gyakorlatiasságomat, hisz ő maga lobbanékony, az újdonságokra nyitott és szabad szellem volt, aki imádta az emberek társaságát, és élvezte az élet sodró lendületét, eközben én visszahúzódó, magának való férfivá értem. Egy napon azonban Rufus elhagyta a szü- lői házat, mert kiváló állást ajánlottak fel neki Millstone városában. A jegyző helyettese lett, akit követett volna a tisztségben annak halála után, hisz a férfi idős ember volt, egyedül élt egy kis házban, utód nélkül. Eleinte viszonylag sűrű levélváltás jellemezte kapcsolatunkat, majd ez egyre inkább lecsökkent, már csak havonta érkeztek levelek a bátyámtól, melyek egyre különösebbek voltak mind tartalmilag, mind külalakban. Az utolsó tőle kapott írás pedig őszintén felzaklatott.

 – Mi állt benne? Hol van ez a levél? 

– Rufus kérésének eleget téve elégettem, miután elolvastam, de amire tisztán emlékszem az a szöveg kuszasága volt, ami egyáltalán nem tükrözte bátyám egyébként precíz, összeszedett stílusát. A levél különös eseményekről számolt be, alaktalan félelemről, ami Millstone utcáin uralkodott, ami bátyám elméjét is megmérgezte. Testvérem ösztönös kíváncsiságából adódóan úgy gondoltam, hogy olyan dologba ártotta magát, ami veszélybe sodorta, de konkrétumokat nem tartalmazott az írás, csupán ideges utalásokat tett valamiféle titokzatos társaságra és ördögi szertartásaikra. Teliholdas éjszakákon felvillanó, gyanús fényekről tett említést, de én nem tudtam megállapítani mire gondolt pontosan. – Nagyot sóhajtottam

 - Már a baljós sorok olvasása után el kellett volna indulnom Millstone-ba, nem kellett volna bátyám tiltására hallgatnom, hisz veszélyt éreztem minden szava mögött.Ehelyett én csak vártam és reménykedtem, hogy minden magától megoldódik, és testvérem képes önállóan rendbe hozni összezavarodott életét. Végül már három hónapja hiába vártam levelet tőle, ennyi idő már elégnek bizonyult ahhoz, hogy kínzó aggodalmam elviselhetetlenné fokozódjon.Szüleink több mint négy éve nem élnek, így egyedül bolyongva a házban minduntalan azon tépelődtem, hogy bátyámat utolérte valamiféle szörnyű végzet. Én írnokként dolgoztam a közeli városban, jövedelmem igen szerény volt, mégis sikerült elkülönítenem annyi pénzt, hogy egy hétre szabaddá tudtam tenni magam, és kifizettem a hosszú út költségeit. Millstone az Edmund grófság szomszédságá- ban fekszik, és igencsak babonás népek laknak arrafele, boszorkányokról, gyermekgyilkossá- gokról, láthatatlan borzalmakról sugdolóznak a fogadókban. Bárhol szálltam meg utam során, a kocsmárosok és vendégek folyton újabb és újabb rémtörténeteket tártak elém. Ugyan nem vagyok jártas a boszorkányság történeté- ben, de természetesen a salemi perekről sokat hallottam, főként gyermekként. Felnőve aztán úgy véltem, hogy ezek a mendemondák csupán eltúlzott babonák az 1600-as évek végéről, és a rettegő emberek hamis vádakkal illették a halálba küldött asszonyokat. Millstone-ba érkezve azonban be kellett látnom, hogy az emberek éppoly fogékonyak a rémhistóriákra, mint kétszáz éve, mert a mai napig hisznek benne, hogy valódi, hús-vér boszorkányok éltek ezen a környéken, és sötét rontásokat bocsátottak az emberekre. Ahogy hallgattam és néztem a meglett korú férfiakat és nőket, akik remegő hangon, borzongva tárták fel a gonosz és különleges hatalommal bíró asszonyok tetteit, arra gondoltam, hogy engem csupán gyermekkoromban tudtak ilyen históriákkal rémisztgetni. Ennek ellenére türelmesen végighallgattam mondandójukat, holott egyetlen szavukat sem hittem el. Elbeszélésem eme pontján lassan kinyílt cellám ajtaja, és egy ápolónő lépett be hozzánk, akinek félénk mozdulataiból kitűnt, hogy igyekszik minél kevesebb zajt csapni. 

– Doktor úr, a délutáni konzílium rögtön kezdetét veszi - mondta halkan. Dr. Manox nem szólt egy szót sem, csak tekintetének egyetlen villanásával úgy megrémítette a szegény asszonyt, hogy az sebtében kihátrált a folyosóra.

 – Kérem, folytassa – fordult hozzám erőltetett nyájassággal. – Egy régi malomról is említést tettek nekem, ami a mocsártól nyugatra fekszik, de a pontos korát a helyiek sem tudják megbecsülni, csupán úgy vélik, hogy a település erről kapta a nevét. Állítólag élt ott egy család, akik kemény munkával komoly megbecsülésre tettek szert a város lakóinak a szemében, ami egészen addig tartott, míg a dolgok rosszra nem fordultak. Gyerekek tűntek el nyomtalanul, napokig nem jött fel a Nap az égre, a szelíd háziállatok váratlanul megvadultak, és megtámadták az embereket. A plébános a templomban a Gonosz jelenlétéről prédikált, mindenki rettegett, a legidősebbektől a legfiatalabbakig, mígnem a gyanú árnyéka a molnár feleségére nem esett. Úgy gondolom, ez az angliai boszorkányperek idejében zajlott le.Itt is akadhatott valaki, aki haragot táplált szerencsétlen asszonnyal szemben, és hazug vádakkal illette. Ennek hatására Millstone-ban kitört a tömeghisztéria, pont ahogy Salem-ben annak idején. Az vádlottat a helyi tömlöcbe zárták, bíróság elé akarták állítani, ezt azonban meghiúsította a férje és a fia, akik éjszaka kiszabadították a rettegő nőt, majd a malomba zárkóztak, és a menekülésüket tervezték.Ezt viszont nem sikerült megvalósítaniuk, utolérte őket a szörnyű végzet a feldühödött, és nyilvánvalóan ostoba hiedelmektől vezérelt városlakók személyében. Egy koromsötét éjjelen fáklyák világították meg a malom környékét, apró pontok a végtelen feketeségben. Rettegő, de egymást bátorító emberek vonultak oda, és felgyújtották az épületet, és mivel a malom nagy része fából épült, az egész egy hatalmas máglyaként lángolt azon a téli éjszakán. Elevenen elégették a családot, de a mai városiak úgy vélik, az asszony még most is a környéket járja, és csak az alkalmat várja, hogy bosszút álljon kínhalálukért. Többen esküdöztek is nekem, hogy nem csupán egy boszorkány járja az éjszakai ösvényeket, és még a régi feljegyzések szerint is legalább öt helybéli asszonyt küldtek máglyára, boszorkányság vádjával.Ezek a szerencsétlenek állítólag még napjainkban is titokzatos, túlvilági tanácskozásokat, szeánszokat tartanak holdfényes réteken, hatalmas tábortüzek mellett. Az emberek  manapság is fényeket látnak a malom környékén, a mocsárból pedig hangokat hallanak az utazók. Hiába nem hittem soha a természetfölöttiben, mégis be kell vallanom, hogy nem egyszer ébredtem izzadtan és reszketve az éjszaka közepén, rémálmoktól kísértve, ezt azonban reggel csupán az utazás fáradalmainak tulajdonítottam. Éreztem, hogy tagjaim teljesen elzsibbadtak a zubbony alatt, és szúró fájdalommal kecsegtetett a legkisebb mozdulat is.

 – Levennék rólam a kényszerzubbonyt? - kérdeztem reménykedve.

 – Még nem értünk a történet végére, folytassa, kérem a megérkezése időpontjától. - az előttem ülő férfi a legkisebb sajnálatot sem tanúsította felém, így jobbnak láttam, ha folytatom a történetet. Nem mertem kihozni a sodrából, hisz lényegében az egész hátralévő életem tőle függött. Mikor kiszálltam a postakocsiból, a meglepetés első hullámai a csontjaimig hatoltak. Bár még csak szeptember volt, de a reggeli levegő oly hűvösnek bizonyult, hogy apró tűszúrásokként bizsergette a bőrömet. A fő utcában tettem először lábamat a macskakövekre, melyek sötétek voltak a leszálló párától, nem egy alkalommal csúszott meg cipőm talpa a nyirkos felületükön. Ami rögtön szembeötlő volt, az a csend, mintha az itt élők igyekeztek volna minél kevesebb életjelet kibocsátani, még a lovak is halkan emelgették patáikat a keskeny utcákat róva. Felvettem egyetlen fekete kalapomat, megragadtam utazótáskámat, és elindultam a szállásom felé; csak később értettem meg, mi volt a legnyugtalanítóbb az itt lakók viselkedésében. Az, hogy soha nem néztek a szemembe, lehajtott fejjel, halkan rótták az utcákat, nyilvánvalóvá téve számomra, hogy rettegésben telnek napjaik. Egy özvegyasszony város szélén álló otthoná- nak padlásszobáját béreltem ki itt tartózkodá- som idejére. Különös érzés fogott el már az első perctől, olyan volt, mintha már jártam volna Millstone-ban - talán álmomban.Egy pillanatra elméláztam a feltörő emlékeken. Ahogy az utcákat jártam a régi házak között, valami ismeretlen nyugalom kerített a hatalmába, mintha megérkeztem volna valahova, ahova mindig is készültem, amit már jól ismertem. Ennek ellenére gyomromban minduntalan az ismeretlentől való félelem vonaglott, és bátyám iránti aggodalmam összekeveredett ezzel a szorongással. Alig költöztem be puritán szobámba, mikor megérkezett hozzám a szörnyű hír: bátyám holttestét megtalálták a szobájában, álmában ragadta el a halál és a helyi orvos házába szállították, pont azon a napon, mikor a városba érkeztem. Mélységesen el voltam keseredve, bezárkóztam kis szobámba, és hosszú percekig álltam az ablak előtt, mint akinek a lelke elszakadt a testétől. Ismerkedni próbáltam az érzéssel, miszerint végérvényesen egyedül állok a világban, családom utolsó élő tagjaként nem számíthatok sem szülőkre, sem testvérre többé, és ez olyan idegen és félelmetes benyomás volt, hogy beleborzongtam. Éreztem már régóta, hogy Rufus nagy veszélybe került, a lelkem mélyén mégis tápláltam a reményt, hogy viszontláthatom őt az életben. Leroskadtam keskeny fekhelyemre, és a plafont bámulva egyre szörnyűbb gondolatok kergették egymást az elmémben, miközben sűrűn folyt a könny a szemeimből. Olyan villámcsapásszerűen ért a halálhír, hogy nem fogtam fel annak valódi jelentőségét, egyelőre csak a tompa üresség érzése költözött a lelkembe. Nagyon közel álltam hozzá, hogy az önsajnálat megvetendő csapdá- jába zuhanjak, mikor belém hasított a borzalmas felismerés, miszerint ha előbb érkezem a városba, még életben találom a bátyámat.Ekkor, az ágyon fekve láttam először tisztán, hogy Rufus az érkezésem előtt pár órával halt meg, és ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy felpattantam, és mint bezárt őrült, fel alá járkáltam a helységben. Először ösztönösen arra gondoltam, hogy családunknak rosszakarója akadt, aki ilyen ördögi módon próbált meg tönkretenni bennünket. Letöröltem könnyeimet és a hideg verejtéket, ami arcomat borította, és el is vetettem e gondolat létjogosultságát, hisz személyem és családom is oly mértékben jelentéktelen volt, hogy egyetlen embert sem tudtam előállítani, aki ennyi fáradtsággal járó bosszút vigyen véghez ellenünk. Kicsit később minden ízemben remegni kezdtem, és hirtelen ötlettől vezérelve kirontottam a szobámból, hogy kifaggassam háziasszonyomat arról, hol találom az orvos házát. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, de egy percig sem bírtam tovább időzni a szobában, ahol az eddigi életem darabjaira hullott szét. Szegény asszony, ahogy meglátott, nem is próbált marasztalni, csupán eldadogta az útvonalat, és én vékony kabátomat felvéve elindultam, hogy megtekintsem Rufus földi maradványait, mert egyszerűen látnom kellett őt. Életem egyik legborzasztóbb napja volt ez, és zavaromat csak tetézték a halál körülményei. Valóban sok mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy egyetlen közeli rokonom, a bátyám halála vár rám ezen a rideg vidéken. Már sötétedett, mikor elindultam, alig látszott pár csillag a felhőtlen ég ellenére. A reggel sö- tétszürke volt, és a nappalra is valami bizarr félhomály vetült, én pedig remegő gyomorral lépkedtem az utca macskakövein, mintha valami túlvilági, valami rettenetes uralta volna a vidéket. Mélységesen lesújtva sétáltam a város főtere felé, ahol Perry asszonyság elmondása szerint az orvos háza állt.Szerettem volna elrohanni, kiszaladni a nyomasztó város hatá- rába, és üvölteni, ahogy a torkomon kifér, de helyette csak behúzódtam a legközelebbi sötét mellékutcába, és homlokomat egy ház érdes falának támasztottam. Ostoroztam magam engedelmes lelkemért, mely ellentmondásra képtelen, jámbor embert formált belőlem, hisz ha nem hallgattam volna bátyám tiltására, már rég ebben az átkozott városban lettem volna a halál időpontja előtt. Szégyenkeztem halott szüleim előtt, amiért ilyen szürke, mindenféle merész vállalkozásra képtelen gyermekük voltam, és bátyám bocsánatáért esdekeltem, ami- ért meg sem kíséreltem megmenteni őt. Az egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy ha korábban érkezem, akkor is halva találom a testvéremet, így meg voltam győződve arról, hogy igenis megmenthettem volna.Ez a kegyetlen egybeesés viszont szinte az őrületbe hajszolt, és gyanakodva pillantottam körbe, nem figyel-e valaki, akinek esetleg gonosz örömet okoz szenvedésem. A környék azonban üres volt, csupán egyetlen alakot láttam, aki sietős léptekkel haladt el a fő utcán, és még csak rám sem tekintett. Ekkor próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és kiléptem a sötét sikátorból, hogy folytassam utamat a doktor otthona felé. Dr. Pine bizonytalanul rázta meg a kezem a háza küszöbén, és egyenesen a rendelőjébe vezetett, pontosan emlékszem térdem szűnni nem akaró reszketésére és gyomrom folyamatos szúrására. Kalapomat levettem és egy asztalra helyeztem, nyirkos volt a szövete és hideg. Az utcán a pára és a hűvös levegő mintha magába szippantotta volna egész lényemet, alig tudtam végtagjaimat mozgásra bírni. A másodszülött fiú örök alázatosságával léptem a kórterembe, ahol különböző vegyszerek szaga érződött a levegőben, a polcokon pedig precízen odaállított üvegcsék sorakoztak. – Itt erőnek erejével préseltem össze a szemhéjaimat, mert láttam magam előtt a letakart asztalt, mely bátyám testét rejtette. Verejtékcseppek kúsztak le a hátamon, ahogy felidéztem a rettenetes óra történéseit. Mikor az orvos közelebb lépett az asztalhoz, közölte, hogy nagy lélekjelenlétre lesz szükségem ahhoz, hogy az elém táruló látványt elviseljem. Biztosítottam róla, hogy elég erős vagyok, holott a lelkem mé- lyén tudtam, hogy már akkor összeomlottam, mikor Rufus halálhíréről értesültem. Dr. Pine megfogta a testet takaró lepedő szé- lét, és egy határozott mozdulattal felrántotta; az elém táruló látvány minden rémálmomat felülmúlta. Kétségkívül Rufus feküdt a hideg asztalon, dús fekete haja azonnal elárulta, az arca azonban a megtestesült iszonyatot tükrözte. Magabiztos, telt vonásai a halálában elvékonyodtak, bőre fakóvá vált, rettenetes volt megállapítanom, de sokkal jobban hasonlított rám holtában, mint élete során bármikor. Úgy rémlett, mintha valaki vagy valami szándé- kosan kiszívta volna az életet a testéből. Elő kellett vennem a zsebkendőmet és az arcom elé szorítanom, nehogy eszemet veszítsem a látványtól. Összepréselt szám remegett, ahogy a sírást visszatartottam, a ruháim alatt izzadtságpatakok folytak, sokkolt a felismerés, hogy bátyámat ilyen állapotban találták meg az ágyában. Vonásai iszonyatosan eltorzultak, jóságos Isten, mitől retteghetett ennyire? Nyilvánvalóan lidércnyomások kísérthették, ki tudja mióta már. Bármennyire is megviselt a halálhír és a látvány, nyugodni nem akaró elmém arra sarkallt, hogy kérdésekkel halmozzam el a doktort. Arra voltam kíváncsi, hogy mikor hunyt el Rufus, és a doktor minden kétséget kizáróan az érkezésem előtti éjszakát jelölte meg a halál időpontjaként. A jegyző felől is érdeklődtem, és megtudtam, hogy ő is álmában halt meg, de külseje nem torzult el olyan rettenetesen, mint a testvéremé. Felhívtam az orvos figyelmét a különös egybeesésekre, de ő megpróbálta a fatális véletlenek számlájára írni őket. Én azonban tudtam, hogy mindennek okkal kellett történnie, és hihető magyarázatot sejtettem a háttérben. Arcomat a kezembe temettem, miközben éreztem, hogy a rosszullét környékez, ahogy néztem bátyám szemeit, melyek úgy merednek rám, mintha próbálnák elmagyarázni a felfoghatatlant, a túlvilágit, és szinte olyanok voltak, mintha üvegből lenné- nek. Minden erőmmel próbáltam elrohanni a szobából, mégis földbe gyökereztek a lábaim, csak álltam és néztem Rufus szemeit. Egészen addig, amíg Pine doktor le nem takarta ismét őket a fehér lepedővel. – Határozottan kijelenti tehát, hogy az ön testvére fekszik ezen az asztalon? – kezét a vállamra tette, és éreztem, hogy a jószívű férfiú valóban meghatódott az engem ért tragédia láttán. – Igen. – csupán ennyit bírtam válaszolni. 

– Ami a temetést illeti.. 

– Azt magam szeretném intézni, szeretném, ha a testét otthoni földben helyezhetném örök nyugalomra. Kibotorkáltam a szobából, megfogtam a kalapomat, amit az asztalon hagytam. Hideg kezem annyira remegett, hogy a kalapot elejtettem, Pine doktor azonnal lehajolt, és átadta nekem. – Mi történhetett vele doktor úr? – szakadt ki belőlem a kérdés. 

– Paul, tudom, hogy lennie kell ésszerű magyarázatnak Rufus halálára. Mégis… úgy tűnik, mintha valami halálra rémítette volna őt. – a férfi szinte szégyenkezve fordította el tekintetét vizslató szemeim elől. - Ennél többel csak a boncolás után tudok szolgálni. 

– Rufus nem félt semmitől, soha. – ellenben velem, de ezt természetesen elhallgattam. Megtörten, sokkos állapotban hagytam el Pine doktor házát, mert ekkorra már minden bizonyosságot nyert, hisz látogatásom előtt még ostoba remény környékezett, bíztam a csodában, hogy mégsem Rufus holtteste fekszik a boncasztalon.Ez az apró kapaszkodó is kicsúszott a kezeim közül, és percek múlva érzékeltem csak, hogy a hőmérséklet több fokot esett azóta, hogy megérkeztem a doktorhoz, ezzel együtt köd kúszott Millstone utcáiba, a lecsapódó pára pedig összekeveredett a könnyeimmel. Feldúltan botorkáltam vissza ideiglenes szállásadómhoz, és mivel Perry asszony háza a város szélén állt, nekem jelentős távolságot kellett megtennem. Lelkemet önvád marcangolta, hibásnak éreztem magam bátyám haláláért, úgy gondoltam sokkal korábban kellett volna érkeznem, talán megmenthettem volna attól a valamitől, vagy valakitől, aki végzett vele. A gondolatot, hogy Rufus elméje megbomlott, azonnal elvetettem, bizonyos voltam benne, hogy látnia kellett valamit, amitől rettegett, majd halálra rémült. A szándékos emberölés, a gyilkosság eshetőségét sem vetettem el, bár nem tudtam egyetlen ellenséget sem felhozni, aki testvérem életére törhetett volna. Úgy tudtam, hogy a vá- roslakók kedvelték őt, és egyetlen riválisa sem adódott a helyi fiatalemberek közt. Borzalmas állapotom ellenére érzékeltem, hogy az éjszaka olyan csendes, mintha egy élő lélek sem tartózkodna a közelemben, a házak ablakai sötétségbe burkolóztak, csupán kevés helyen pislákolt gyertyafény a szobában.Emlékszem, teljesen elborzadtam, ahogy visszaemlékeztem bátyám egyik korai levelére, amiben a városiak bizarr szokásáról írt, miszerint minden teliholdas éjszakán bezárkóznak a házaikba, gyakran az egész rokonság összegyűlik, és együtt vészelik át a sötétség óráit. Felnéztem az égre és megállapítottam a Holdat. A hatalmas égitest fenségesen tündökölve uralta a végtelen, sötét égboltot, én pedig ezúttal is megfigyeltem, hogy csak kevés csillag tarkítja a felhőtlen eget. Miközben egyedüli emberként róttam az utcá- kat, arra gondoltam, hogy mi indokolhatja a városiak rettegését a teliholdas éjszakákon, de akárhogy is gondolkodtam, egy körülmény sem jutott eszembe, ami ezt a fajta félelmet indokolta volna. Mégis enyhe megkönnyebbülést éreztem, amint megláttam Perry asszony házát, a szürke falú, takaros portát. Önkéntelenül meggyorsítottam lépteimet, a borzongató éjszaka hatása alól nem tudtam teljesen kivonni magam. Szállásadóm a konyhában várt, és hiába leplezte érdeklődését, tudtam, hogy miattam maradt ébren, én azonban csak biccentettem felé, és felmentem a szobámba – egy üveg bort elemelve a komódról, amiről csak gyanítottam, hogy miattam hagyták ott. 

– Mi történt ezután? – az orvos kissé előrehajolt, és én cinikus örömmel vettem tudomásul, hogy végre felkeltettem az érdeklődését. Szállásadómtól hallottam a Millstone határában lévő elmegyógyintézetről és annak vezetőjéről, Manox professzorról. Edmund gróf nagylelkűen támogatta ezt az intézményt, és biztos voltam benne, hogy fogalma sincs róla, milyen kegyetlen szörnyeteg teszi pokollá az ápoltak életét. Ez a szörnyeteg itt ült előttem, a kedvesség és segítőkészség álruhájában, engem azonban nem tud megtéveszteni, mert éjjelente hallom a megkínzottak sikoltásait, a sokkterápia alá vont áldozatok tiltakozását. Próbáltam elhessegetni az emléket, megráztam a fejemet, és folytattam elbeszélésemet. Legalább két órán át ki sem léptem a padlásszobából. A gyász mellett gondolataim minduntalan a szokatlan eseményekre terelődtek, melyek megválaszolása nem adta volna vissza a testvéremet ugyan, de kis békét jelenthettek volna zaklatott lelkemnek. Az fel sem ötlött bennem, hogy a különös eseteket természetfölötti erők számlájára írjam, a sötétben virrasztó emberek is inkább szánalmat, mintsem félelmet keltettek bennem. Mindeközben tudtam, hogy dolgom bevégeztetett Millstone-ban, mégis az ismerős érzés, a hazatérés nyugalma terült el a lelkemben. Nem akartam visszamenni oda, ahonnan eljöttem, nem tudtam mi végre vagyok Millstone-ban, csak annyit éreztem, hogy nem lehet véletlen. Az alkoholtól és a gyásztól tompán ücsörögtem egy széken, az ablakon át a sötét külvilágot kémlelve, mikor halk kopogást hallottam. Az ajtóban Perry asszony állt. – Elérkeztünk tehát ahhoz az éjszakához – Manox már feszülten figyelte minden lélegzetvételemet. – Főbérlőm megkért, hogy kövessem a konyhába, amit először nem akartam megtenni, de miután a lelkemre kötötte, hogy az ott elhangzó dolgok titkosak és a bátyámmal is kapcsolatban állnak – mégis lementem vele a meredek falépcsőn. Szívem vadul vert, arra számítottam, hogy az idős nő végre racionális magyará- zattal szolgál a halálesettel kapcsolatban. A konyhában vénségesen vén asszonyok gyülekeztek, még sosem láttam őket, ezért nagyon meghökkentem. Az asztal közepén egy vastag gyertya égett, ennek lángja adott gyér fényt a teljes sötétségbe burkolózott teremben. Az asszonyok arcán a ráncok vad táncban ugráltak a gyertyaláng hatására, szemük üvegesen meredt rám, és én átérezve az esemény jelentőségét, egy hang nélkül foglaltam helyet az asztalfőnél. Háziasszonyom már az asztal másik felén, velem szemben ült. Megvárta, míg a csend tökéletessé válik közöttünk, és ekkor monoton, fakó hangon megszólalt. Az elfogyasztott bor és az engem ért csapás hatása alatt nem emlékezem szó szerint az elhangzottakra, de tudom, hogy először közölték, hogy értesüléseik vannak Rufusról, amiket nem is szándékoznak titkokban tartani előlem. Előadták hát, hogy bátyám az utolsó hónapjaiban teljesen megváltozott. Visszahúzódott, nem kereste az emberek társaságát és éjjelenként az utcákon bolyongott, mintha menekült volna valami elől. Mindentől megriadt, mindig ápolt külseje is zilálttá vált, és bár kimondatlan maradt, de én éreztem, hogy az őrület gyanúja vetült rá. Munkáját képtelen volt ellátni, csak a jegyző jóindulatán múlott, hogy nem veszítette el az állását. Rögtön megkérdeztem, merre találom a jegyzőt, és egy asszony válasza ismét hatalmas meglepetéssel szolgált, hisz megtudtam, hogy az agg férfiú elhunyt, érkezésem előtt két nappal békésen, álmában érte a végzete. Ez már a második haláleset volt, amiről értesültem, és amit nem tudtam véletlenként elfogadni, ezért mindenáron racionális magyarázatot kellett találnom, de sajnos egyikük sem tudott segíteni ebben. Az idős asszonyok ezután egymásnak adták át a szót, és előttem kirajzolódott egy rémséges, főként hiedelmeken alakuló história. A hagyomány szerint minden teliholdkor a boszorkánysággal vádolt, és elevenen elégetett asszonyok lelkei visszatérnek az élők közé. Pokoli szeánszot tartanak, amit élő ember nem pillanthat meg, mert az életével fizet a látványért. Mégis, akadhatnak olyan rendkívül erős jellemek, akik tanúskodhatnak a látottakról. 

– Például ön. Hála a törődésünknek és a gyógyszereknek, a maga elméje nem bomlott meg. Nincs szükségem a törődésükre - hangom cinikusabban csengett, mint szerettem volna. 

– Úgy gondolja? - láttam, amint mosolyog a bajsza alatt, és ez tovább szította bennem az éledező dühöt és kétségbeesést. 

- Előbb fejezze be a történetét. Meghalok a kíváncsiságtól. Nem kerülte el a figyelmemet a sértő gúny, ami a hangjából sugárzott, ennek ellenére nem sok választásom maradt, így hát megmozgattam sajgó vállaimat, és tovább beszéltem. 

– Perry asszony szájából hallottam, hogy Rufus, amint tudomást szerzett a helyi legendáról, máris a nyomába eredt.Elment a plébániára, és a jegyző irataiban is elmélyedt, éjszakánként pedig megszállottan kutatta a város történetét. Természetesen a helyi idősekkel is szót váltott, köztük szállásadómmal is, akitől értesült a malomnál történt förtelmes eseményről, és a teliholdas éjszakai babona is eljutott a füléhez. Kíváncsisága fokozatosan nőtt – ezen egyáltalán nem lepett meg, hisz bátyám mindig is hamar lelkesedett a számára érdekfeszítő dolgok iránt. Éles elméjével próbált magyarázatot találni egy olyan hiedelemre, mely elől inkább menekülnie kellett volna, ám élénk fantáziájának nem tudott megálljt parancsolni. Tudom, hogy hajlott arra, hogy elhiggye ezt a földöntúli történetet, és azért nem számolt be nekem pontosan róla, mert tudta, hogy én nem hinnék neki. Bátyám halálától és annak körülményeitől feldúltan, az elfogyasztott alkoholtól felbátorodva felpattantam ülőhelyemről, és az ajtó felé rohantam. Olyan mértékben felfoghatatlannak találtam a boszorkányságról és a teliholdas babonáról szóló elbeszéléseket, hogy elhatároztam, megcáfolom a létjogosultságukat. Felfogtam, hogy bátyám állapotának romlása szintén egy telihold idején kezdődhetett, mégis ostobának éreztem magam, amiért egyáltalán meghallgattam az asszonyok babonás meséit. Soha nem voltam lobbanékony alkat, ekkor mégis tűz gyulladt a lelkemben, és azonnali cselekvésre ösztönzött. Ésszerű, hihető magyarázatot akartam találni, amivel az egész hiedelemvilágról leránthatom a leplet, így az asszonyok könyörgése ellenére kirontottam a szabadba. – Ha elhagyja a házamat, nem fogom tudni megvédeni! 

- Perry asszony szavai villámcsapásként értek, ekkor értettem meg, hogy az idős asszony valóban félti az életemet. Hátrafordultam, hogy pár megnyugtató szót mondjak neki, ám szállásadóm becsukta az ajtót mögöttem, még a kulcs fordulását is hallottam a zárban. Teljesen magamra maradtam. Emlékeztem az elbeszélésekre, melyek leírták a régi malom helyét, tudtam, hogy először a mocsárig kell eljutnom. A végtelen sötétségben és hidegben indultam utamra, természetesen tartottam az ismeretlentől, de túlvilági erők jelenlététől nem. Egy pillanatig az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy az egész városban nincs rajtam kívül még egy értelmes, erős jellemű ember. Millestone-i otthonomtól legalább félórányi járásra terült el a mocsár, már meszsziről éreztem poshadt, bűzös szagát. A sötétben alig láttam, már-már botorkálva tettem meg az utat, közben szakadatlanul járattam a tekintetemet a tájon. Mindenáron fényt akartam deríteni bátyám halálára, ez az erő vitt előre. Az égen a hatalmas telihold uralkodott, szerencsémre nem takarta felhő, így az égitest adta fénynek köszönhetően megláttam a hatalmas mocsarat, aminek felületén megcsillant a Hold, és olyan békésnek hatott a jelenet, hogy más körülmények között letelepedtem volna a partra. A túlparton álló kőház sem kerülte el a figyelmemet, melynek ablakában mintha halvány gyertyafényt láttam volna, de ebben már egyáltalán nem vagyok biztos. Pár lépésnyire álltak az erdő első fái, és én fokozódó reszketéssel léptem közéjük. Kis hí- ján felkiáltottam, mikor megreccsent egy faág a cipőm talpa alatt. Kezemet a számra tapasztottam, úgy araszoltam a sötét erdő belseje felé, végig attól tartva, hogy egy éjszakai ragadozó prédájává válok. Az őszi erdő nappal színpompás lombkoronája most sötét felhőként összecsukódott a fejem felett, így eltakarva a Holdat, szinte teljesen megfosztva egyetlen fényforrá- somtól. A hőmérséklet több fokot esett, mióta elindultam az erdő belseje felé haladva egyre hidegebb lett. Nem láttam, de tudtam, hogy fehér párafelhőt bocsátok ki riadt zihálásom során. Tartottam az erdő állataitól, viszont úgy tűnt, mintha egy sem élne a fák között. Síri csend volt, még csak bagolyhuhogást sem hallottam, és be kell vallanom, hogy ez síri, természetellenes csend sokkal riasztóbban hatott rám, mintha más élőlény is a közelemben tartózkodott volna. Akkor, mikor bátyám nyomdokaiban járva lépkedtem a malom felé, tudtam, hogy egész eddigi, jelentéktelen életem ide vezetett. Arra születtem, hogy meglássam azt a jelenést, amit Rufus, és racionális magyarázatot adjak a babonás embereknek. Tisztában voltam vele, hogy ezért akár az életemmel fizethetek, mint a testvérem, mégis ismeretlen, rendíthetetlen erő vezetett mindig előbbre. Miközben elmémben ilyen és ehhez hasonló gondolatok váltották egymást, hirtelen fénylően világító tűzrakást pillantottam meg. Távolról meg voltam győződve róla, hogy egy nagy tábortüzet látok, és fölöttébb megdöbbentett a szokatlan látvány, ezzel együtt élénk kíváncsiság ébredt bennem, annál is inkább, mivel biztos voltam benne, hogy közel járok a rettegett malom romjaihoz. A lángnyelvek magasra csaptak, így szerencsémre megbízható vezetőnek bizonyultak. Pár lépés után egy újabb tűzrakás lángolt fel, majd még kettő, egymás után gyúltak meg, kísérteties, pontosan kiszámított időközönként. Jobbnak láttam, ha jelenlétemet megpróbálom titokban tartani, így letérdeltem az avarba. A nyirkos falevelek és a fű tapintása különösen megnyugtatóan hatott az idegeimre, így négykézláb haladva közelítettem meg a tűzrakásokat. A dús aljnö- vényzet is a segítségemre volt, így ágaktól és levelektől elrejtve, izgatottan értem el a tisztás szélét, melynek közepén a régi malom maradványait pillantottam meg. Kör alakú sziklafalat, a tetején elszenesedett, fekete és vénséges gerendamaradványokkal. A bokor, ami mögött rejtőztem, pont az ajtó felé nézett. Mikor jobban szemügyre vehettem a tisztást, rájöttem, hogy nem tábortüzeket látok, hanem máglyá- kat, melyek szabályos körben helyezkedtek el a malom romjai előtt. Bár személyesen soha nem találkoztam a fertelmes kivégzőeszközzel, képeken már többször is láttam, ezért rögtön felismertem jellegzetes alakját. Annyira meglepő és váratlan volt a látvány, hogy majdnem felegyenesedtem a bokor mögül, de szerencsé- re hamar felmértem a helyzetemet, és a fedezé- kemben maradtam. Az némi megkönnyebbü- léssel töltött el, hogy egyik tűzrakásban sem véltem emberi vagy állati alakokat felfedezni, mégis a lángnyelvek olyan vészjóslóan lobogtak a koromsötét éjszakában, hogy torkomon megállíthatatlanul kúszott felfelé a borzongás keserű íze. Mintha valami különös, emberi szem számára tiltott jelenséget látnék, nem tudtam levenni a tekintetem a tisztásról és a máglyákról, mozdulatlan testhelyzetben, szinte alig pislogva szemléltem tovább az esemé- nyeket. Gondosan egymásnak támasztott, hosszú fahasábokat figyeltem meg, melyek tetején egy deszkalap állt.Erre rögzítették a vastag oszlopot, melyhez az áldozatokat szokás kötözni. Az erdő fái közül ekkor emberi alakok léptek elő, mindegyikük kezében ágak, és vékonyabb gallyak voltak. Mind az öten nőneműek voltak, a korukat nem tudtam pontosan megállapítani, láttam három középkorú asszonyt és két, látszatra sokkal fiatalabb leányt. Legalább kétszáz évvel ezelőtti ruhadarabokat viseltek. Az ötödik máglyához vonultak, és hozzáláttak a meggyújtásához, közben egy szót sem szóltak egymáshoz. A szokatlan látvány megdöbbentett ugyan, mégis megerősítette a realitásba vetett hitemet. Úgy véltem, hogy egy tökéletesen elő- készített, gonosz tréfának vagyok a szemtanú- ja, amit ezek a nők eszeltek ki a környékbeliek riogatására. Ahogy Rufusra gondoltam, egyre inkább harag költözött a lelkembe, ezzel együtt nem értettem, mi rémíthette meg ennyire őt, hisz hús-vér nőket véltem felfedezni, akik tüzet szítanak az éjszakai tisztáson. Az első gondolatom az volt, hogy kirontok rejtekhelyem mögül, és magyarázatot követelek az asszonyoktól, mégis jobbnak láttam a helyemen maradni, és tovább figyelni. Kíváncsian, immár félelem nélkül vártam, hogy mi fog történni a következő percekben. Manox olyan mértékben koncentrált a szavaimra, hogy esze ágában sem volt félbeszakí- tani. Én mégis kis szünetet tartottam, kinyújtottam lábaimat, mert elviselhetetlen görcs rángatta az izmaimat. Még mindig kiszolgáltatott, megkötözött állatnak éreztem magam, mégis megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy kínzóm és fogva tartóm ilyen feszülten figyel rám. Némileg magabiztosabban, mégis a felidézett borzalmaktól remegő hangon folytattam elbeszélésemet. Az asszonyok, miután sikeresen lángra gyújtották az utolsó máglyát is, a malom bejárata mellé húzódtak. Volt valami szokatlan a mozgásukban, először magamnak sem akartam bevallani, de úgy tűnt, mintha lábuk nem érintkezne a talajjal. A bokor mögül úgy láttam, mintha a fűszálak nem hajoltak volna meg az asszonyok súlya alatt, ők maguk pedig szinte suhantak a levegőben. Megráztam a fejem, és az egész jelenséget a különös körülményeknek és a félhomálynak tulajdonítottam. Tökéletes csend uralkodott az erdőben, amit csak a máglyák pattogó tüze tarkított, az asszonyok is hangtalanul vonultak, és továbbra sem váltottak szót egymással. Az éjjeli erdő neszei hiányoztak ugyan, mégsem gyanakodtam földöntúli erők munkálkodására, ezt elképzelhetetlennek tartottam. Kedvem lett volna gúnyosan kacagni, mégis sikerült nyugalomra inteni magam, így a további eseményeket is békésen szemlélhettem a bokrok mögül. Nem telt el csupán néhány perc, és a romos malom ajtaján kilépett egy eddig nem látott asszony. Igyekeztem őt jól szemügyre venni: ruházata nem korunkbeli volt, sötétszürke, egyszerű öltözet. Őszes haját kendő takarta, alkata telt és alacsony volt. Nem tudom mi- óta várakozhatott a hideg kövek között, míg társai jelére előléphetett végre. Az apró asszony a máglyák alkotta kör közepére lépett, fiatalabb társai pedig köré gyűltek, és egymás kezét fogva nézték őt, mintegy kettős körbe véve.Ekkor a kör közepén álló alak szájából idegen szavak törtek elő, szenvedélyes beszéde versmondásra emlékeztetett. Megborzongtam, mert hangja hidegen csengett, arcán pedig a tökéletes közöny terült el. Az asszony hirtelen a hatalmas teliholdra nézett, melyet csak a határtalan, fekete égbolt vett körül, és én önkéntelenül követtem a tekintetét.Ekkor a beszéd vége hirtelen énekbe csapott át, melybe kórusszerűen kapcsolódtak be a kört alkotó nők, olyan benyomást téve rám, mintha titkos leskelődő lennék egy félelmetes színházi darab főpróbáján. Mikor visszanéztem a rétre, észrevettem, hogy az alacsony asszony mellett egy fiatal, gyönyörű lány áll. Hosszú, fekete haja és sudár, magas alakja volt, csak az ő szemé- ben véltem emberi jellemet észrevenni, amint a kórussal együtt énekelt. Biztos voltam benne, hogy az alatt az idő alatt lopakodott a kör közepére, míg én a Holdat bámultam. Fogalmam sem volt róla, minek vagyok a szemtanúja, és mi értelme van az éjszakai előadásnak, mégis szinte hipnotizálva hallgattam a földöntúli szólamokat, melyeket csak az egyházi zsoltárokhoz tudtam hasonlítani. Ami ez után következett, arra csak nehezen találom a szavakat, és éppoly váratlanul ért, mint bátyám halálhíre. Az éneket egy pillanatra sem fejezte be az asszonyok kórusa, csupán egymás kezét engedték el, és lassan távolodtak a középen álló alaktól, egyenesen a lángoló máglyák irányába, melyeken mintha még magasabbra csaptak volna a lángnyelvek, az eltelt percek ellenére is. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, ahogy az öt nő olyan közel merészkedett a tüzekhez, hogy attól kellett tartanom, hogy lángra kap a ruhájuk. Az éneklést egy pillanatig sem hagyták abba, és szinte együtt mozogva kezdtek el felkapaszkodni a máglyákra, a perzselő lángnyelvek sem tántoríthatták el őket. Ezekben a pillanatokban nem tudtam eldönteni, hogy ez a borzalmas szeánsz álom-e vagy valóság, azonban a hideg, és az ének hangjai szilárdan az ébrenlét talaján tartottak. Kiáltani nem bírtam, egy hang sem jött ki a torkomon, hatalmas villámcsapásként ért a nők őrülete. Mind az öten felléptek a máglyáikra, majd háttal az oszlophoz dőltek, még kezeiket is hátrakulcsolták, mintha ki lennének kötve a borzalmas vesztőhelyre. Ruháik lángoltak, és nem kellett sok idő hozzá, lefoszlottak a testükről, a bőrük ennek ellenére épségben maradt, még csak a hajuk sem égett meg. A lángnyelvek úgy nyaldosták a testeket, mintha azok egyszerűen megfürdenének bennük, az egyszerre vidám és szomorú énekszó pedig ugyanúgy betöltötte a rideg csöndet. Tekintetem rémülten ugrált az öt tűzrakás között, és olyan gyorsan kapkodtam a levegőt, hogy attól tartottam megfulladok. Ekkor már térdeltem, és két kezemmel félrerántottam a bokrok kusza ágait, attól sem félve, hogy az asszonyok észreveszik jelenlétemet. A másodpercek örökkévalóságnak tűntek, és tudtam, hogy a máglyákon álló szerencsétleneknek rég meg kellett volna halniuk. A kör közepén álló asszony mély hangja ekkor elhallgatott, ő maga pedig pillantást se vetve a többiekre, hátat fordított búvó- helyemnek, és elindult oda, ahonnan előlépett, a romos malom ajtaja felé, a szépséges fekete leány pedig szorosan a háta mögött haladva kö- vette őt. A máglyán éneklő asszonyok hangjától kísérve, komótos, már-már ünnepélyes lépésekkel érték el az ajtót, és gondolkodás nélkül beléptek a kőromba. Ekkor nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, a hosszas bujkálástól fáradt lábaim nehezen, de végül engedelmeskedtek akaratomnak. A rétre rohantam, megálltam a lángoló kör közepén, és ordítottam, ahogy a torkomon kifért, abban a hitben, hogy a nők végre leszállnak a máglyákról. Ők azonban csak álltak ott és énekeltek, én pedig két kezemmel az arcomat fogva tántorogtam előttük, és racionális világom egy perc alatt összedőlt bennem. A következő gondolatom az volt, hogy az idős asszonyt és a lányt megkeressem, ezért tekintetemet az éneklőkön tartva, hátrafelé lépkedve elindultam a malom bejáratához. Felkiáltottam, ahogy hátam a rideg kövekhez ért, és remegő kézzel tapogattam az ajtónyílást, majd beléptem.Szerencsémre a Hold adott annyi fényt, hogy körvonalaiban elém táruljon a rom belseje, mégis rettegve tettem meg az első lépéseket. Korhadt fahasábok és különböző méretű és alakú kövek borították a talajt, és egy valaha felfelé vezető csigalépcső maradványait is felfedeztem, miközben a kintről kitartóan szóló ének az őrület határára sodort. Minden tagom remegett, és a félelem különös módon rövid és hirtelen feltörő, borzalmas kacagásra késztetett, amint megértettem, hogy rajtam kívül senki sem tartózkodik a hajdani malomépület romjai között. Kezemmel végig a falat fogva körbejártam az egészet, egy centiméternyi felderítetlen területet sem hagyva, a két nőt azonban nem találtam. Mereven néztem a kőpadlót, minduntalan arra gyanakodva, hogy egy titkos csapóajtón át távozhattak, az eltűnésük már túl sok volt ingatag idegállapotomnak. Ismét a tisztásra tántorogtam, fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem.Sorra odamentem mind az öt máglyához, olyan közel merészkedtem, hogy karomat az arcom elé kellett tartanom, annyira perzselt a tűz melege. Tudtam, hogy az éneklő asszonyoknak nincs szükségük arra, hogy megmentsem őket. A saját magam érdekében kutakodtam a tisztáson, mindenáron próbáltam ésszerű magyarázatot találni arra, ami előttem zajlott. Éreztem, hogy senki nem akar az életemre törni, mégis olyan rettegés uralkodott el rajtam, amit eddig elképzelni sem tudtam. Térdre estem a máglyák körének közepén, és hisztérikus sírástól remegtek a vállaim. Közben felnéztem az éneklő nőkre, és rettenetem leírhatatlan volt, mikor felfogtam, hogy mind engem néznek, kifejezéstelen arccal, és rendületlenül dalolva. Hirtelen eszembe jutott a halott testvérem arca, a szemeiben ülő rettenet, és megértettem mi kísérthette őt magányos éjszakáin. Átéreztem a félelmét, és a magányos küzdelmét ellene, majd a lelkemben ismét önvád gyúlt, amiért nem voltam képes segíteni neki. A számok, és a természet törvényei, melyek mindvégig vezéreltek életem során, most darabjaira hullva tekeregtek a máglyák tüzében, és majdnem belehaltam az érzésbe, hogy racionális elmémre rácáfol a szellemvilág.Ekkor idegeim feladták a hiábavaló küzdelmet a természetfölöttivel, és testem ájultan hevert el a fűben. A hideg reggeli napsugarak még mindig a tisztáson fekve találtak rám. Amint felocsúdtam, azonnal talpra ugrottam, de hiába dörzsöltem a szemeimet, a máglyák eltűntek, mintha sosem álltak volna az erdő közepén. Semmi nyom nem utalt a nők jelenlétére, a fű egyenesen állva lengedezett az enyhe szellőben, csak ott találtam összenyomódott szálakat, ahol én feküdtem.Elszörnyedtem, ahogy megláttam a kezeimet, hisz a körmeim alatt fekete koszréteg húzódott, és bőrömet is sár borította, mert először a bokrok közt rejtőztem, majd a romot kutattam át. Hirtelen ötlettől vezérelve berohantam a malomépület maradványába, ott keresve elfogadható választ az éjszaka átélt lidérces jelenésemre. Természetesen semmit és senkit nem találtam az ódon kövek között, teljesen egyedül voltam.Ekkor egy madár rikoltására lettem figyelmes, a fülem mellett egy légy röppent el, és a távolból tücsökciripelés hangjait hozta felém a szellő. Az erdőbe visszaszállt az élet, és lakói bizakodva vetették bele magukat az új nap sodrásába. Csak én álltam a tisztás közepén riadtan, a borzalomtól szinte halálra váltan. Mivel egyáltalán nem tudtam mitévő legyek, úgy gondoltam, hogy visszamegyek Perry as - szony házába, és a segítségét kérem az ügy felderítésében. Legalább fél órámba került, mire elértem a mocsarat, kábultan bolyongtam az erdőben, nehezen találva a kifelé vezető utat. Megálltam a mocsár mellett, ami napfényben korántsem mutatta félelmetes arcát, észrevettem a partján álló kőházat is, amit teljesen hétköznapi benyomást tett rám. Lépéseimet meggyorsítva, szinte futva érkeztem meg a szállásomra. Hirtelen nyitottam be a házba, melynek nyitva volt az ajtaja, Perry asszony felsikoltott a váratlan zaj hallatán. Arca fehér volt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, egyenesen hozzám sietett, és riadt arccal nézett a szemembe. Tudtam, hogy borzalmas látványt nyújtok, mégis azonnal el akartam mesélni neki mindent, ami velem történt. Kapkodva, szinte levegőt se véve soroltam a látottakat, a szeánszot, a nőket, a malomépületet és a lángnyelveket. Perry asszony bizalmatlanul hallgatott, néha a fejét csóválva, majd leültetett az asztalhoz, ő maga pedig a tűzhelyhez lépett, és egy teát készített nekem. Kezeim remegtek, ahogy a bögrét tartottam és inni próbáltam belőle, majd félretettem a teát, és zokogva az asztalra borultam. Nem tellett el sok idő, és ismét mély álomba zuhantam. Mikor felébredtem már dr. Pine is a házban tartózkodott és megvizsgált. 

– Majd a jámbor orvos idehozta magát az intézetünkbe. - Manox becsukta a noteszét. 

– Így történt. Most már hajlandó szabadon bocsátani? - úgy éreztem mindent megtettem annak érdekében, hogy visszanyerjem korábbi életemet, és mindenekelőtt a szabadságomat. Abban ugyan majdnem biztos voltam, hogy a felét sem hiszi el annak, amit elmeséltem, mégis abban reménykedtem, hogy őszinteségem hatást gyakorolt rá, és eloszlattam az épelméjűségem ellen támasztott kétségeit. 

– Ebben állapodtunk meg, igaz? – a doktor felállt a székből, és így még magasabbról tekintett le rám. Megigazította nyakkendőjét, és tökéletesen érzelemmentes hangon intézte hozzám a szavait. 

– Be kell látnia, hogy ez nem villámgyors eljárás, hisz rengeteg adminisztrációval jár egy beteg szabadon bocsátása. Amit most tehetek az annyi, hogy megszabadítom a zubbonyától. Hálás pillantással néztem fel az elegáns férfira, mert már minden porcikám zsibbadt és égett a kényelmetlen ruhadarab alatt. Manox az ajtóhoz lépett és kettőt kopogtatott rajta. 

– Eleanor nővér, befáradna hozzánk? A nővér, aki a kezdetektől az ajtó előtt állt, és időnként bepillantott a kémlelő nyíláson át, most kinyitotta az ajtót és belépett a terembe. 

– Kérem, vegye le Mr. Brown-ról a kényszerzubbonyt, igazán rászolgált. 

– Úgy láttam, halvány mosolyféle jelent meg a száján, és ez annyira magára vonta a figyelmemet, hogy Eleanor-ról alig vettem tudomást. A nő mellém guggolt, és lassú mozdulatokkal kezdett megszabadítani a kényelmetlen felszereléstől. 

A szememet is lehunytam közben, lelkemben ízlelgetni kezdtem a visszakapott, jövőbeli szabadság édes ízét. Abban biztos voltam, hogy Millstone-t elhagyom, és visszamegyek a házba, melyet a szüleim hagytak rám, esetleg eladom azt, és távolabb kezdek egy teljesen új életet. Mindenekelőtt fel kell dolgoznom a velem történt eseményeket, és ez nem lesz könnyű dolog. 

– Mr. Brown? – ábrándozásomból a doktor zökkentett ki, aki felém nyújtotta a kezét, majd talpra segített, és még így is legalább egy fejjel magasabb volt nálam. Ahogy felegyenesedtem, végre meg tudtam mozgatni fáradt lábaimat, és elégedett mosoly jelent meg az arcomon. 

– Akkor azt hiszem, mára végeztünk is, Eleanor nővér egyelőre visszakíséri a szobájába. – ezzel a férfi az ajtó felé indult. 

– Mr. Brown kérem, kövessen! – a nővér hangja furcsán hidegen csengett, ezért végre vettem a bátorságot, és mélyen a szemébe néztem, a szabadság küszöbéről, immár félelem nélkül. 

Először megpillantottam a harmincas éveit taposó nő szép arcát, fehér kendője alól kilógó, gesztenyebarna haját, gúnyos mosolyra húzó- dó telt ajkait, majd a szemeit. A lélegzetem is elakadt, ahogy belém nyilallt a felismerés, azt hittem rögtön kiáramlik az erő a lábaimból, és visszazuhanok a padlóra. Rögtön tudtam, hogy már láttam ezt a tekintetet, ugyanezt a szempárt, mely most is izzón tapadt rám. A nővér észrevette rémületemet, és kihasználta a hatást, melyet rám gyakorolt, közelebb hajolt hozzám, és a fülembe dúdolt egy dallamot, melyet soha nem fogok elfelejteni.Ekkor már nem bírtam megálljt parancsolni az indulataimnak, villámgyorsan a nőre vetettem magam, leszorítottam a padlóra, és fojtogatni kezdtem, nehogy elmeneküljön. Közben vadul üvöltöttem, és átjárt a rettegés, hisz a máglyán égő boszorkány utánam jött az elmegyógyintézetbe, mintha mindenképpen meg akarná akadályozni, hogy tovább létezzek azok után, amiket tapasztaltam az erdőben. Az éktelen hangzavarra kitárult a cella ajtaja, és Manox lépett be rajta, akit láthatóan felzaklatott az eléje táruló, fertelmes jelenet. Azonnal az ápolókért kiáltott, és kisvártatva meg is jelent két férfi mellette.

– Nem látja? Ez az egyik boszorkány! – kiáltoztam szünet nélkül, miközben a nyálam is kifolyt, és szemeim könnyezni kezdtek. Manox az ajtóból nézte mindezt, és lemondóan csóválta a fejét, majd otthagyott minket. Fel sem fogtam mi történik, csupán egy éles szúrást éreztem, és elsötétült előttem a világ.

 * * * 

A fekete öltönyt viselő doktor megköszörülte a torkát, és kényelmesen elhelyezkedett a sötétbarna, tömör fából készült széken, majd előkelően keresztbe vetetve lábait látszólag minden figyelmét felém fordította. Felém, aki fehér ruhában, mezítláb és nyomorúságosan megszégyenítve kuporogtam a sarokban, a padlón. 

Kép forrása

A novella a Black Aether 4# ben jelent meg 2016-ban.