Joe macskája
szeptember 25, 2017
– Doktor úr, teljesen biztos, hogy nem lehet megmenteni? – kérdezte egy
halk, határozatlan női hang.
– Sajnos nincs remény, túl idős a cica.
Mr. és Mrs. Peterson csüggedten álltak a fehérre festett állatorvosi rendelő
vizsgálótermében, felváltva néztek egymásra, a doktorra és a műtőasztalon
fekvő állatra.
– Akkor csak azt tehetjük, hogy...
– Elaltatjuk – mondta a doktor. Hangja hűvösen és tárgyilagosan csengett.
– Most magukra hagyom önöket pár percre, úgy vélem maradt még egy
kérdés, ami döntést igényel.
A fiatal és jóképű orvos kiment a teremből, csak az adminisztrátor-robot
maradt a számítógép előtt. Kezdetleges darab volt, kimondottan a háttér-
munkákra fejlesztették ki, a külsőnek semmi jelentőséget nem tulajdonítot-
tak. A szürke fémtest mereven tartotta magát a világító monitor előtt és vé-
kony ujjai szédítő sebességgel gépelték a szöveget, melyet rábíztak. Fejét néha
a két tanakodó emberi lény felé fordította, miközben az írást egy pillanatra
sem hagyta abba.
Mike Peterson a felesége füléhez hajolva suttogott:
– Nem értem miért hagyta itt a doki ezt a gépet, olyan, mintha a lelkembe
látna azzal a két világító pontszemével!
Helen Peterson gúnyosan nézett, majd megcsóválta a fejét:
– Látom, te még mindig nem haladsz a korral! De most nem ez a lényeg,
hanem Percy.
Percy, a 12 éves brit macska ernyedten hevert az asztalon, tudomást sem
véve a külvilágról. Szemeit résnyire bírta csak kinyitni az ismerős hangokat
érzékelve.
– El kell altatni. Ez alkalommal nem lehet megmenteni – mondta Helen.
– Tudom, csak attól félek, hogy mondjuk el apának. Ez a macska a legjobb
barátja. Mike beletúrt barna kefehajába és egyik lábáról a másikra helyezte a
testsúlyát.
A Peterson házaspárnak sosem született gyereke. Valójában az utód utáni
vágy sem született meg bennük. Fiatalon házasodtak össze, innen kezdve a
létfenntartásért küzdöttek, hisz a szülők nem tudták támogatni őket. A pár
állandóan vitázott, néha jóban voltak, máskor meg marták egymást.
– Egyáltalán nem kéne elveszítenie a macskát.
– Helen, nem! Erről nem akarok hallani! A férj ezúttal nem tűrt ellent-
mondást.
– Nézd, ha másoknak bevált, nekünk miért nem? A nő nem nézett a férfi
szemébe.
– Mert az én házamba nem jön – akaratlanul suttogni kezdett – robot!
– Gondolj apádra! Helen mindig halkan beszélt és olyan szelíden, hogy a
férje sokszor megbánta, ha felemelte a hangját vele szemben.
– Csak rá gondolok, de a válaszom akkor is nem.
Tovább nem tudták vitázni, mert Andrews, az állatorvos lépett a terembe.
– Nem akarom sürgetni magukat, de mire jutottak?
Mike nagy levegőt vett és gyorsan kimondta az ítéletet:
– Szeretnénk véget vetni a szenvedéseinek.
– Értem. Határoztak már az ‚átalakítással’ kapcsolatban? Andrews sejtel-
mesen felhúzta az egyik szemöldökét.
– Még nem döntöttünk, de... – kezdte halkan Helen.
– De igen! Nem kérjük a megőrzést – fejezte be hűvösen Mike.
– Ahogy óhajtják, akkor ezekre a dokumentumokra nem is lesz szükség –
mondta, s ezzel a kezében tartott iratokat meglengette a pár előtt.
Az asszony végig az úton hallgatott és rá sem nézett a férjére, aki komor
képpel vezette napelemes autójukat.
A kocsi hangtalanul állt meg a Peterson család háza előtt. Mindketten né-
mán ültek egymás mellett, valahogy nehezükre esett a kiszállás. Tudták, hogy
Joe Peterson, mint mindig, most is az ablaknál ül, és őket nézi. A tolószékkel
csak nehezen tud mozogni és a légzése is gyenge.
Nyolcvankilenc éves volt, a napjait a szobában töltötte, kimenni nem akart,
de nem is tudott. Percy, a macska ébresztette reggel, majd Joe ölében fekve
dorombolt egész nap. Társa volt, amíg fia és menye napközben dolgoztak.
A házba érve Mike megállt az apja szobája előtt, vett egy mély lélegzetet és
benyitott. Joe felkapta a fejét és sietve az ajtó felé fordította a székét.
– Megjöttetek? Hol van Percy? Olyan lelkesedés csillogott a szemében,
hogy Mike-nak nem volt szíve rögtön a lényegre térni.
– A rendelőben kellett hagyni...
– Ilyen nagy a baj? Joe szem megtelt könnyel. Bár utálta az érzelgősséget,
idős korára egyre gyakrabban megesett vele, hogy nem tudta elrejteni az érzé-
seit. Gyorsan elfordította a fejét, úgy tett, mintha keresne valamit.
– Nem láttad a szemüvegem?
Mike az asztalhoz ugrott és apja kezébe adta a keresett tárgyat.
– Szóval, mit mondott az orvos?
– Azt, hogy pár napig bent kell tartani a cicát, aztán meglátjuk mi lesz.
– Értem. Joe megköszörülte a torkát, abban bízott, hogy így meg tudja
őrizni a méltóságát.
– Apa, nagyon idős már a macska, fel kell készülnünk a legrosszabbra is.
– Tudom, fiam, tudom. Kérlek, segíts a fotelba. Tévét szeretnék nézni.
Mike rögtön apja segítségére sietett, áttette a nagy fotelba, ahol Percy egyik
játék egere feküdt. Gyorsan zsebre vágta a műanyag szőrcsomót, majd egy
pléddel betakarta apja lábát.
Mike-ot különleges viszony fűzte apjához: szerette, némán rajongott érte.
Erre akkor jött rá igazán, mikor Joe három éve agyvérzést kapott és lebénult a
bal oldalára. Ezután egy évvel szívrohamot kapott és a klinikai halál állapotá-
ból hozták vissza. Mike akkor rájött, hogy minden élőlény egy szempillantás
alatt eltűnhet.
– Azóta minden vele töltött perc ajándék! – szokta mondogatni Helen-
nek, aki pontosan tudta, mit jelent Joe a férjének. Éppen ezért a folyosón
állva hallgatózott az ajtó előtt, s mikor Mike kilépett a szobából félre kellett
ugrania.
– Mi történt? Elmondtad neki?
– Halkabban beszélj! Amúgy nem. Nem bírtam.
– Akkor mit mondtál?
– Azt, hogy az állatkórházban hagytuk a macskát.
Aznap este a házaspár a szokottal ellentétben kerülte Joe társaságát, aki
maga sem kívánt beszélni senkivel. Ült a fotelban és üveges szemekkel bámul-
ta a Tv-t.
Helen még lefekvés előtt is próbálkozott:
– Drágám! Ha mégis belevágnánk abba a programba...
– A robot-programra gondolsz? – kérdezte Mike, miközben a pizsamáját
gombolta.
– Igen. Már többen mesélték, hogy olyan élethű másolatokat készítenek,
hogy senki nem veszi észre a különbséget. Joe-nak se tűnne fel. Még a meg-
szokott viselkedésjegyek is átmenthetőek.
– Ez teljességgel lehetetlen! Már, hogy ne venné észre a különbséget élő és
élettelen között?
Helen a nyakáig húzta a takarót és hallgatott. Erre a kérdésre nem tudott
válaszolni.
– Na, ugye, hogy nem tudsz felelni! Téged is megőrjített az a Dr. Clay...
hogyishívják!
– Claymore. Nem őrjített meg, csak feltárt egy könnyebb utat!
– Erre én nem érek rá. Le kell feküdnöm, holnap dolgozom.
Ezzel lefeküdtek és többet nem beszéltek egymással.
Eltelt két nap, a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált. Joe nem akart sem
enni, sem inni.
– Most azonnal megmondom neki! – csattant fel Helen, miközben este
mosogatott. Letette a poharat és lecsapta a törlőrongyot az asztalra.
– Ne, még ne! Mike leejtette a kezében lévő újságot az asztalra.
– Meddig akarod ezt folytatni?
– Amíg nem készült fel teljesen.
– És addig haljon éhen? Ennél rosszabbul már nem nagyon lehetne!
Mike ült a konyhaasztalnál, mindig frissen borotvált arca meg sem rezdült.
Barna haja minden körülmények közt precízen fésült volt.
– Akkor sem. Még nem.
Helen később mégis kopogtatott az öregúr ajtaján, majd benyitott:
– Szabad bejönnöm, apa? Mióta feleség lett, apának szólította Joe-t. Igazá-
ból nagyon jó viszony alakult ki köztük első találkozásukkor. Nehéz lett volna
nem szeretni Joe-t, intelligens, nemesi arca mindig figyelmet, kedvességet su-
gárzott. Ősz haja ápolt volt, akárcsak a bajsza.
– Hogy érzed ma magad?
– Úgy, mint máskor.
– Nem eszel semmit, már majdnem két napja.
– Magam sem értem, de tudom, hogy Percy miatt van. Hogy mennyire
meg lehet szeretni egy állatot... A mondatot már nem fejezte be.
Helen ült az ágyon és egyre eltökéltebbé vált. Joe-nak nem kéne szenvednie
a macska hiányától. Bele lehetne avatkozni a halál döntésébe, csak Mike...
Igen, ezt a problémát kell kiiktatnia méghozzá olyan hamar, ahogy csak le-
hetséges.
Miután magára hagyta apósát, gyorsan lebonyolított két telefonhívást. Az
egyik ezek közül az állatorvosi rendelő volt. Megkérte Dr. Andrews-t, hogy
készítse elő Percy testét az átalakításra. Szerencsére pár napig tárolták a tete-
met, mielőtt elhamvasztották volna.
A második hívást titokban intézte, kilopódzott az autóba, miközben férje
zuhanyozott.
Másnap reggel Helen egy ötlettel állt elő:
– Menjünk el ebédelni!
– Rendben. Ma ráérek. Mike-ot ugyan kissé meglepte felesége ötlete, de
nem volt ellenére a kimozdulás. Addig legalább nem kellett Joe közelében
lennie.
Gyorsan összeszedték magukat és útnak indultak. Aznap az asszony veze-
tett, viszont a tervezett étterem helyett egy nagy irodaépület előtt parkolt le.
– Hova megyünk? – kérdezte Mike enyhe érdeklődéssel.
– Azt én tudom. Gyere velem, kérlek.
Mike szó nélkül követte feleségét, jelen helyzetükben nem akarta kínos
viszonyukat tetézni azzal, hogy ellentmond neki.
A huszonegyedik emeleten szálltak ki a liftből. Az asszony már tudta, mer-
re kell mennie, így a recepción köszönt és könnyedén megtalálta azt az irodát,
amit keresett. Mike felcsattant:
– Helen! Mondtam, hogy nem lesz robot a macskából! Ekkor vette csak
észre, hogy az ajtón Dr. Bridget Claymore neve állt, akit minden élő és robot
személy ismert. Ő fejlesztette ki az élettelen anyag robottá alakítását, mikor
imádott édesanyja meghalt, akit ő később visszahozott a halálból.
Már nem volt mit tenni, mert Helen kinyitotta az ajtót és belépett a szo-
bába.
Dr. Claymore az íróasztalánál ült, fekete, hosszú hajú, szép arcú és szinte
tökéletes alakú nő volt, kedves és előzékeny modorral. Egész rendkívüli kisu-
gárzása kivételes emberré tette.
– Mr. és Mrs. Peterson! Örülök, hogy látom önöket! Kérem, foglaljanak
helyet!
Mike kérdőn nézett a feleségére, nem tudta honnan ismeri a két nő egy-
mást.
– Miben lehetek a segítségükre?
Helen részletesen elmondta a macska és Joe történetét, tudta, hogy a férje
nem hozná olyan kínos helyzetbe, hogy a doktornő füle hallatára letorkollja.
– Akkor tehát azt szeretné – mondta csendesen a doktornő, közben jelen-
tőségteljesen Helenre nézett.
– Igen. Azt szeretném.
Ekkor Dr. Claymore lassan, nyugodtan felállt és az ajtó felé sétált, mintha
a kis polcon lévő prospektusokat akarta volna odaadni Helennek. Viszont
mikor Mike mellé ért hirtelen megállt és a férfi tarkójához ért, egy bizonyos
ponton. Olyan gyorsan történt, hogy Mike nem tudta volna megakadályozni
a mozdulatot, ehelyett mozdulatlanná vált, fel sem fogta mi történt vele.
– Most már beszélhetünk nyíltan. Dr. Claymore begombolta fekete kosz-
tümét és az asszonyhoz fordult, aki könnyes szemmel nézett vissza rá.
– Azt szeretném, hogy... hogy...
– Hogy állítsam át Mike agyi központjában azt a kis... khm, hibát, ami
morális kérdést csinál egy állat robotizálásából?
– Igen... ezt szeretném.
– Megoldható. Valójában nem is értem ezt a merev ellenállást Mike részé-
ről, hisz ő is... – a mondatot nem fejezte be, nem volt rá szükség.
Helent különleges viszony fűzte férjéhez: szerette, némán rajongott érte.
Erre akkor jött rá, mikor Mike egy éve szívrohamot kapott és szörnyethalt a
munkahelyén. Akkor rájött, hogy minden élőlény eltűnhet, egy szempillantás
alatt és az a néma, szavak nélküli, ragaszkodásra épülő viszony is a semmibe
veszhet, amit házasságnak hívott. Ekkor minden mozgatható vagyonát pénz-
zé tette és belevágott egy addigra már teljesen természetes folyamatba, hogy
visszakapja a párját.
Öltönyös emberek léptek az irodába és egy hordágyon elszállították Mike
testét.
– Holnap jöjjön érte. Mike természetesen nem fog emlékezni semmire.
Viszont akkor is furcsa, eddig nem találkoztam olyan robottal, aki ellenezné
még a saját létét is. Hogy lehet ez? A kérdés költői volt, de Helen tudta a
választ: Mike életében is irtózott a robottechnikától és a doktornőtől is. A
nő bele sem mert gondolni abba, mi lenne akkor, ha Mike valahogy meg-
tudná, ő is élettelen, de tökéletes mechanizmusként folytatja életét: dolgozik,
házaséletet él, gépként.
– Köszönöm – Helen lesütötte a szemét és távozni készült. Nagyon nagy
megtiszteltetés, hogy személyesen ön fogadott minket!
– Ez csak természetes. Igyekszem minél több ügyféllel személyes tartani
a kapcsolatot! – Dr. Claymore mosolya kissé cinikus volt, mert ezzel nézett
mindegyik ügyfelére, akik elhitték, hogy valóban az eredeti doktornővel be-
széltek. Sok ilyen iroda volt az épületben és sok ilyen Dr. Claymore is bennük.
Helen kilépett a felhőkarcolóból és gyors léptekkel haladt az autóhoz. Köz-
ben megborzongott, be is gombolta szürke kabátjának legfelső gombját. Nem
tudta eldönteni, hogy a hűvös széltől vagy saját tetteitől remegett-e meg.
Szerény nő volt, nem érezte magát sem teremtőnek, sem fontosnak. Ő
csupán nem akart egyedül maradni és nem akarta, hogy gyökerestül megvál-
tozzon az élete, amit egyedül kellett volna élnie. Így minden rendben lesz.
Sok pénzt kell elköltenie, ráadásul mindezt egy macska miatt. Ekkor hirtelen
valami ismeretlen önbizalom költözött belé, felszegte a fejét vezetés közben és
hangosan, határozottan kimondta:
– Percy nem akármilyen macska. Ő Joe macskája.
0 megjegyzés