Mikor a legsötétebb éjszakán bekopogtat hozzád a rettenet, ne felejtsd el kulcsra zárni az ajtót!

Nyugtalan álmomból a kocsikerék hangja térített vissza a valóságba, ami monoton, soha véget nem érő utazást jelentett az előkelő hintó puha kényelmében. A kabinban félhomály uralkodott, egy kósza pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy esti szürkület borítja-e a tájat, vagy a hajnal első sugarai pásztázzák azt. Megigazítottam kalapom, és igyekeztem kinyújtóztatni a hosszú úttól elgémberedett tagjaimat. Ismét rácsodálkoztam a hintó bársony és selyem elemeire, arra a megállapításra jutva, hogy egyszerű falusi tanítónőként egyáltalán nem illek bele ebbe az előkelő közegbe. Kí- váncsian húztam félre a függönyt az ablak elől, vágyva az ismeretlen táj látványára, ám legnagyobb megdöbbenésemre sűrű, tejszerű köd tartotta uralma alatt a külvilágot, megvonva szemeimtől a felfedezés örömét. Csupán annyit sikerült megállapítanom, hogy már az erdőben utazunk, a télre készülő fák sötét alakját jól ki tudtam venni a fehér és sötétszürke világban. Időnként a rideg faágak különös súrlódó, koppanó hangot hallattak, amint a hintó oldalához csapódtak és végigkarcolták azt. A kabinban ülve is éreztem, hogy a hőmérséklet több fokot zuhant az alatt a idő alatt, amit alvással töltöttem, így sietve begomboltam a kabátom. Örömmel töltött el, hogy biztonságos, védett helyen utazhatok, ezért sajnálattal vettem észre, hogy a hintó először lelassított, majd megállt, hogy kocsisom a dolga elvégzésére alkalmas helyet találjon. Leugrott a bakról, majd kinyitotta a kabin ajtaját, jelezve, hogy kiszállhatok, én pedig kedvetlenül hagytam el a biztonságot jelentő menedékemet, és óvatosan tettem a lábam az ázott falevelekkel borított ösvényre. Féltem kilépni az ismeretlen, nyugtalanító kö- zegbe, a civilizációtól elzárt fák sűrűjébe, hisz Clarktownban és a környező falvakban nem élt olyan ember, aki ne ismerte volna az Armskirk erdőben eltűnt lányok történeteit. Az ösztönös szorongás kerített hatalmába, ami mindenkit megkörnyékez, aki sötét, elhagyatott erdőben jár, még ha látszólag nincs is félnivaló az évszázados fák árnyékában. Az Armskirk erdőről viszont az a hír járta, hogy nem evilági erők munkálkodnak a benne, és a sötét erdei utakon áthaladó kocsisok régóta különös fényeket és rémítő hangokat vélnek hallani, amik a Reid kastély irányából szűrődnek ki. Így csakhamar szárnyra kapott a szóbeszéd, miszerint az erdőt az ismeretlen rettenet uralja. Abban a kérdésben, hogy miféle alakban öltött testet a gonosz sohasem született egyetértés, sokan boszorkánytól rettegnek, míg mások magáról az Ördögről suttognak. Bár az erdő sok mérföldre terült el a háztól ahol felnőttem, a szüleim tisztában voltak vele, hogy gyermekként egyre messzebbre csatangolok el közelükből. Akkor az erdő csupán felfedezésre váró, ismeretlen terület volt számomra, soha nem gondoltam arra, hogy démonok vagy boszorkányok létezhetnek a sűrű fák között, áldozatukra lesve. Mikor azonban egy fiatal, falubéli lánynak is nyoma veszett, a mi otthonunk falai közé is beköltözött a félelem. Ez a lány több napja nem tért már haza, mikor a feldúlt falusiak keresőcsoportokat alkotva, rettegve fésülték át az erdő azon részét, ahol a lány legtöbbször megfordult. Legalább húsz férfi indult útnak azon a reggelen, szorongó, rémült szívvel kutatva át a sötét erdőt, ám es- Írta: Bella katalin illusztrálta: Vígh Dávid Gr4ss Mikor a legsötétebb éjszakán bekopogtat hozzád a rettenet, ne felejtsd el kulcsra zárni az ajtót! Borzalom a Reid-házban 381 tére eredmény nélkül tértek haza. Soha többé nem került elő a lány, eltűnését mindmáig ös - szekapcsolják az erdőben élő titokzatos boszorkányokkal, aggódó szüleim megeskettek, hogy soha nem megyek az erdő közelébe. Az eset óta sok év telt már el, bennem szemernyi félelem sem élt az erdővel és a kastéllyal kapcsolatban, csupán a kíváncsiságomat fokozták a babonás történetek, hisz tanult nőként biztosra vettem, hogy a lány eltűnése mögött inkább egyszerű szökés, mintsem boszorkányhistória állt. Amint ott álltam a sokak által rettegett Armskirk erdő fái közt azon a helyen, ahol a képzelt borzalmak megestek, akaratlanul is félelem kerített a hatalmába, ami a percek múlásával egyre fokozódott. Orromat rothadó levelek édes bűze facsarta, a ködtől nem láttam messzebbre az első fáknál, nem mertem eltávolodni a hintó- tól, csupán pár lépést szándékoztam megtenni. Mivel egész életemet a természetben töltöttem, rögtön észrevettem, hogy az erdő eltér azoktól, amikben eddig jártam, mert nem hallottam madárszót, sem a neszezést a bokrok alatt. A környék hallgatott, mintha egyetlen állat sem bolyongott volna a fák között, és ekkor ismét eszembe jutott, hogy az otthoniak mennyi fé- lelmet tápláltak ezzel a hellyel kapcsolatban, a csupasz faágak suhogását figyeltem az idő- ről-időre erőre kapó széllökésektől. Elhessegettem a nyomasztó gondolatokat, amiket a félelmetes atmoszféra hívott életre, miközben az első fáig sétáltam, mikor is a hideg kérgéhez érve émelyítő, szúró bűz csapta meg az orromat. A visszataszító szag ellenére sem kerülte el figyelmemet a köd, ami különös módon nem csak foltokban nehezítette a tájékozódást, hanem a talajtól a fák tetejéig megülte az erdő belsejét, mintha szándékosan igyekezett volna elrejteni mindent és mindenkit a közelben utazók szemei elől. Cipőm orrával megpiszkáltam a rothadó avart, és a levelek takarásából egy döglött nyúl szeme pontosan rám szegeződött, mintha engem vádolna elmúlásáért, a testen tekergő kukacok az élet és halál groteszk kettősét juttatták eszembe. Lassan lépkedtem a csúszós talajon, miközben a köd úgy kavargott körülöttem, mintha élőlény lenne, ami épp megfojtani készülne, amivel a fagyos szél sem tudja felvenni a harcot. Dideregtem és megmagyarázhatatlan okból az az érzetem támadt, mintha súlytalan szellemkezek nyúlnának felém a ködből, gyanakodva pillantottam a hátam mögé, de a fatörzseken kívül semmi mást nem láttam. Ebben a természetellenes csendben és gyanakvással telve értem el a hintót, amibe visszakapaszkodva bezártam az ajtót, a függönyt azonban nem húztam be, szemmel akartam tartani az erdőt, mert ebben a percben úgy éreztem, ismeretlen erők leselkednek odakint, amik a ködhöz hasonlóan próbálnak bejutni hozzám a kabin résein át. Pár, feszültséggel teli perc után ismerős, csoszogó lépéseket hallottam, majd kisvártatva a hintó újra útnak indult és megnyugtató ringatózásba kezdett. Ismét kikémleltem az ablakon, és a téli erdő mindennapos látványa fogadott, tudtam, hogy nincsenek lidércek és boszorkányok a fák között, akik idáig csalogattak volna engem. Saját akaratból jelentkeztem a clarktowni újság álláshirdetési rovatában megjelent pár soros szövegre, amiben ápolónőt kerestek egy kivételes helyzetű, nemesi származású asszony mellé, akit agg kora szinte teljesen mozgásképtelenné tett. Mivel anyagi helyzetem megkövetelte egy jól jövedelmező állás betöltését, azonnal levelet küldtem a megadott címre. Két hét elteltével biztosra vettem, hogy jelentkezésem nem nyert pozitív elbírálást, amikor is váratlanul választ kaptam. A hirdetés feladója, bizonyos Arthur Kemp ékesszóló levélben tudomásomra hozta, hogy feltétlenül számít egy személyes találkozóra, és helyszínül egy házat jelölt meg Clarktown előkelő negyedében. A terem ahol várakoztam, zsúfolásig tele volt ritka, bőrkötésű kötetekkel, a levegőt megtöltötte a régi könyvek semmivel sem összetéveszthető illata. Csodálatos olajfestmények díszítették a hófehér falakat, a bútorok elegánsak, a leg- újabb divat szerint készítettek voltak. Hosszú percek teltek el, a csendet csupán a falióra monotonsága törte meg. Feszült várakozásomat az inas szakította félbe, ahogy ajtót nyitott egy sötét öltönyt viselő, magas, elegáns úrnak. Arthur Kemp látszólag a negyvenes éveinek elején járó, kellemes külsejű férfi volt, akinek határozott kézfogásából és megnyerő modorából félreismerhetetlen magabiztosság áradt. Pontosan úgy nézett ki és úgy viselkedett, ahogy egy úriembertől elvárják, én mégis erőltetett kedvességet éreztem a megnyilvánulásaiban. Túlságosan előzékeny volt, ahogy minél 382 jobb benyomást próbált tenni rám. Gondosan nyírt, fekete oldalszakállat viselt, sötétszürke öltönyében tökéletesen illett a fényűző házba, ellentétben velem, aki igen csak kilógott a megtestesült arisztokrácia világából. Miután helyet foglaltunk, részletesen ismertette a betöltésre váró állást, elmondta, hogy ő a család távoli rokona és egyben képviselő- je, Lady Margareth pedig az utolsó élő tagja a nemes Reid dinasztiának. Az idős hölgy magatehetetlensége ellenére sem hajlandó elhagyni családja ősi kastélyát, ami a várostól távol, az Armkirk erdőben fekszik. Jómagam egyre növekvő kíváncsisággal és ébredező félelemmel hallgattam a férfi szavait, hisz sokat hallottam már a Reid családról és titokzatos kastélyukról, amibe csak a kiváltságosok nyerhettek bebocsátást. Ez a fordulat kedvezően hatna egyhangú, szürke életemre, így fokozódó érdeklődéssel és reménykedve hallgattam tovább a beszámolót. A jövőbeli ápolónő mellett még a gondnok, és a háztartási munkákat ellátó asszony alkotják a személyzetet. A lady 85 éves, minden idejét a szobájában, ágyban tölti, így nekem nem kellene mással foglalkoznom, mint az ő kényelmével és egészségével. Ezek után részletesen feltártam korábbi életemet az ismeretlen előtt, tudattam vele, hogy nagyanyám ápolása töltötte ki az utolsó három évemet. Végig magamon éreztem Kemp vizsgá- ló tekintetét, és azt éreztem, hogy úgy olvas a gondolataimban, mintha nyitott könyv lennék. Elmondtam azt is, hogy az ápolás mellett részmunkaidős tanítónőként is dolgoztam a falu egyetlen iskolájában; szüleimnek nélkülözhetetlen segítség volt az a plusz pénz. A férfi nem szólt egy szót sem, csupán ült velem szemben és a gondolataiba mélyedt, így nem tudtam eldönteni, hogy sikerült-e rokonszenvet ébresztenem benne. Bőröm bizsergett, amint hideg szemei felmérték egész alakomat, és zavaromban legszívesebben kirohantam volna a házból. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért zaklat fel egy vadidegen pillantása, csupán az az érzés környékezett, hogy ennek a férfinak a kezében van sorsom további alakulása. Azzal a reménnyel érkeztem a meghallgatásra, hogy kedvezően jövedelmező állást találok magamnak, mivel az iskola igazgatója ebben az évben nem tartott igényt a szolgálataimra. A Reid név említése után azonban megváltozott a helyzet, a jó jövedelem lehetőségét is elhomályosította a kíváncsiságom és egy érdekesebb élet iránti vágyam. – Úgy vélem Stein kisasszony, hogy az ön személyében megtaláltam a tökéletes támaszt Lady Margareth számára! A meglepetésből még fel sem ocsúdtam, mikor Kemp villámgyorsan felpattant és a sötét fából faragott, súlyos íróasztalhoz sietett, felvett egy papírlapot és átadta nekem. – Kérem kisasszony, figyelmesen olvassa el a szerződést, és amennyiben minden pontjával egyetért, írja alá. Továbbá kérem azt is, vegye figyelembe, hogy a kéthetente érkező friss ellátmányon kívül nem lesz más kapcsolata a külvilággal. Csak a lady és a kastély személyzete lesz a társasága a hosszú téli estéken. Mivel egyik pontban sem találtam kivetnivalót, megfogtam a tollat, tintába mártottam, és egy határozott mozdulattal aláírtam a szerző- dést. Lelkem mélyén ekkor már ujjongtam és mélységes elégtételt éreztem, hisz eddigi életem során soha nem kaptam ilyen nagy lehetőséget arra, hogy bizonyítsam, mennyit is érek. Sem a magány, sem a kísértethistóriák nem rémítettek el; egy új élet kapujában éreztem magam. Arra lettem figyelmes, hogy egy díszes, hatalmas kapu alatt haladunk át, és fehér kaviccsal borított, széles úton megyünk tovább. Az utat tökéletesen nyírt, sötétzöld sö- vény követte egyenesen a kastélyig, izgatottan kémleltem ki az ablakon, hogy mielőbb megpillanthassam a Reid Kastélyt. Ahogy vártam, az elém táruló látvány teljesen elbűvölt, hisz soha életemben nem láttam még ekkora épületet, aminek szürke falai szinte az égig szöktek. Aprónak éreztem magam a monumentális épü- let előtt állva, jelentéktelenebbnek, mint ezelőtt bármikor, csodálattal töltött el az építészet remeke, amit hatalmas, öreg fák takartak el az erdőben utazók kíváncsi tekintete elől. A kert tökéletesen gondozott volt, hozzáértő kezek nyomát viselte magán minden egyes fűszál, és én próbáltam befogadni a fenséges, ritka látványt, amivel egyszerű tanítónő csak kivételesen szerencsés alkalmakkor találkozhat. Hideg, csípős fuvallat mozgatta meg a gondosan nyírt bokrokat. A két hatalmas, bástyaszerű torony a fák koronájánál is magasabbra emelkedett, én pedig elképzeltem milyen csodálatos kilátás nyílik majd belőlük. Bármennyire is vártam, hogy saját szememmel láthassam a híres kastélyt, mégis megmagyarázhatatlan szorongással töltött el a látványa. Talán a számtalan feketén tátongó ablak váltotta ki ezt a nyomasztó érzést, amik gonosz szemekként tekintettek ki a külvilágra, a sötét, eső és hó koptatta kövekből álló épületből. Körbenéztem a hatalmas kasté- lyudvaron is, amit legalább két méter magas kőkerítés választott el a még mindig gomolygó ködben úszó erdőtől. Legnagyobb döbbenetemre azonban a kastély körül nyoma sem volt ennek a ködnek, a levegő tökéletesen tiszta volt, ez a felismerés ismét előcsalta a régi történetek emlékét, amiket a helyről hallottam, a gyomrom hirtelen görcsbe rándult. Mióta az erdőben álltam és a természetellenes köd körbeölelt, a félelmem egyre tovább nőtt, holott továbbra sem tudtam megmagyarázni a valódi okát. A számtalan szobát rejtő kastély megingathatatlannak és időtlennek látszott. Több időm nem maradt a bámészkodásra, mert kocsisom elindult előttem a bőröndjeimet cipelve, nekem pedig követnem kellett őt a bejárati kapuhoz vezető lépcsőhöz. Ahogy felpillantottam szemem elé tárult a családot jelké- pező, tekintélyes méretű R betű, ami a kapu feletti kőbe vésve jelezte a nagy múltú család méltóságát; ekkor értettem meg igazán, hogy milyen kiváltságos helyzetbe kerültem. Már majdnem a lépcső tetejére értünk, mikor kinyílt a főkapu. Egy asszony és egy férfi lépett ki rajta, annyira meglepve engem, hogy egy pillanatra megtorpantam. Azonnal észrevettem, hogy durva anyagból készült, sötétszürke és fekete színű öltözeteik egyáltalán nem korabeliek voltak. Nem tudtam pontosan megállapítani, hány éve hordtak ilyen szabású öltözéket az emberek, de abban biztos voltam, hogy legalább száz éve is volt már ennek. Emlékszem nagyanyám féltve őrzött, leány korában hordott szoknyájára, ami ugyanilyen anyagból készült, és a szabása is kí- sértetiesen emlékeztetett arra a szoknyára, amit az asszony viselt. Dohos, molyrágta darab volt, nagyanyám csak az emlékek miatt nem engedte elégetni. A fogadásomra érkezett férfi és nő ruhá- ja ezzel szemben tökéletes állapotban volt, frissen vasalva, egyetlen folt nélkül. Mr. és Mrs. Duncan röviden bemutatkozott, én pedig szemügyre vettem őket közelebbről is: a magas és vékony Abigail és a szintén magas, de jócskán túlsúlyos Jonas ruházata valóban olyannak látszott, mintha csak tegnap varrták volna ősrégi szövetből, ősrégi minta alapján. A hatalmas hall, ahova beléptünk minden képzeletemet felülmúlta. A bútorok és a berendezés minden eleme tökéletes állapotban volt, látszott rajtuk a rengeteg törődés, egyetlen porszemet nem találhattam volna a kastélynak ebben a helységében. Hiába volt kifogástalan a berendezés, a kőfalak rideg látványa és a gyertyák által megvilágított, félhomályos légkör még is feszültséggel töltött el. Számos sarokba nem ért el a fény, így azok félelmetesen sö- tétlettek, az emeletet tartó hatalmas gerendák nyomasztóan hatottak rám. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, de úgy éreztem, mintha egy ma is itt élő család életterébe érkeztem volna, holott tudtam, hogy csupán az ágyhoz kötött lady él a hajdan soktagú Reid családból. Amint Jonast követtem a lépcsőn, igyekeztem annyi részletét felderíteni a kastélynak, amen - nyit csak tudtam. A falat festmények borították, a vásznakról komor tekintetű férfiak és nők néztek rám, én pedig kíváncsian kémleltem arcvonásaikat, és próbáltam rájönni, melyik lehet kö- zülük az a hölgy, akit a gondjaimra bíztak. A fa és enyhe viasz illatú levegő hűvös volt a folyosó- kon, kandallók csupán a nagy fogadóteremben, az ebédlőcsarnokban és a szobákban voltak. A lépcsőfokok enyhén nyikorogtak lépteink súlya alatt, amíg el nem értük Lady Margareth Reid lakosztályát, ami az első emeleten helyezkedett el egy végtelennek tűnő folyosó elején. Nagy levegőt vettem, hogy leplezzem izgatottságomat, majd halkan kopogtam egyet, és óvatosan lenyomtam a súlyos ajtó kilincset. Amint beléptem, rögtön megláttam a hatalmas, fafaragványokkal díszített, baldachinos ágyat, ami a legfeltűnőbb berendezési tárgy volt a lakosztályban. Szinte elveszett az apró, vékony asszony benne, aki előkelő huzattal bevont párnáin pihent. Megköszörültem a torkom és bemutatkoztam, igyekeztem csak a lényeges mozzanatokra koncentrálni mondandóm során. Lady Margareth nem mozdult, csupán fakónak tűnő, hajdan sötétkék szemeit fordította felém; kíváncsiságot és szigorúságot olvastam ki belőlük. Közelebb léptem hozzá, és leültem az ágya mellett lévő székre, közben körülnéztem a lakosztályban. Az ablakok a kertre nyíltak, jól láttam a kovácsoltvas kaput, amin át a kastélyba érkeztem. A kandallóban vaskos fahasábok parázslottak. Borzalom a Reid-házban 385 Mikor az ággyal szemben álló emelvényre pillantottam, halkan felsikoltottam döbbenetemben. Kezemet a szám elé téve bámultam a jelensé- get, rövid, aranybarna bundáját, izmos testét, tenyérnyi méretű mancsait. Valaha fenséges, energiával teli kutya lehetett, akinek halott szemei most egyenesen az ágyat nézték. A kutya megjelenése a preparátor mesteri kezeit dicsérte, hisz csak a mozdulatlanságából tudtam megállapítani, hogy nem egy eleven, ugrásra kész kutya áll a szobában. Megbabonázva figyeltem az állatot, a szőrszálai fényesen fedték a bőrét, biztosra vettem, hogy tapintásuk éppolyan selymes, mint élő társaié. Szemei egyenesen zavarba ejtőek voltak, úgy csillogtak, mintha elevenek lettek volna. Arra gondoltam, hogy felállok és odasétálok hozzá, de hirtelen riadtan kaptam el a tekintetem a kutyáról, mert a lady kezét az enyémre ejtette, és sötét szemeit rám vetette. Óvatosan megfogtam a ráncos kezet, visszatettem az ágyra, és miközben felálltam, biztosítottam róla az úrnőt, hogy mindenben a segítségé- re leszek az eljövendő időkben, bármennyire is igyekeztem magabiztosságot sugározni, hangom remegését nem tudtam megszüntetni. – A szobája készen áll! – Mrs. Duncan mély hangjára összerezzentem, felálltam, majd meghajoltam Lady Margareth előtt, és sietve távoztam a lakosztályból. Saját szobám a hölgyétől csupán pár lépésnyire nyílt, tiszta volt és otthonos, bár a sö- tétzöldre festett fal nyomasztó érzést gyakorolt rám. Nem volt tágasnak mondható, nekem azonban megfelelt, hisz szerény holmim ké- nyelmesen elfért a nagy, fából készült szekrényben, és ágyam is kényelmesnek tűnt. Egyedül a félhomály, ami a folyosókon és a termekben ólálkodott, vonta sejtelmes, titokzatos légkörbe a szobákat és magát a kastélyt, ám biztos voltam benne, hogy napfényes időben minden sokkal barátságosabb arcát mutatja. Körbetekintettem a berendezésen, ami egy kényelmes fotelből, ruhásszekrényből és egy kis asztalká- ból állt, közben az ágyhoz léptem, és megpillantottam a ráfektetett ruhákat. Azonnal Mrs. Duncanre néztem, tőle kérve magyarázatot a nyilvánvalóan rám váró öltözetért. – Ez lesz a munkaruhája, ebben kell megjelennie minden nap Lady Reid előtt. – mondta a világ legtermészetesebb hangján, majd távozni készült. Tökéletes állapotú, sötétszürke szoknya, hosszú ujjú kabát, amihez fehér kötény és fehér, elől megköthető sapka társult. Szintén legalább száz éve viselt öltözet volt, ami annyira felkeltette a kíváncsiságomat, hogy megállí- tottam a küszöböt átlépő Mrs. Duncant. Kurtán közölte, hogy Lady Margareth nem szereti, ha bármi az idő múlására emlékezteti. Mrs. Duncan továbbá elmondta azt is, hogy a lady és az én szobám folyosójáról nyíló toronyszobába nincs bejárásom, mert ott bizalmas, értékes családi ereklyéket őriznek. A Duncan házaspár szobája a földszinten található, hozzájuk bármikor fordulhatok segítsé- gért, és ahogy egy csapóajtó mellett haladtunk el különös, keserű szag és rothadó bűz csapta meg az orrom, a lentről érkező, enyhe huzattól. – Ez a pince, ide sem ajánlott lemenni. Túlságosan meredek a lépcső, könnyen a bokáját törheti, Stein kisasszony. Kezdeti félelmeim és szorongásom ellenére hamar hozzászoktam a kastély különös szabályaihoz, és elsajátítottam munkám minden részletét. Egyedül az éjszakák okoztak gondot, és ezen a napok múlása sem segített. Pontosan emlékszem a dermedt, rendellenes csöndre, ami az Armskirk erdőt uralta utazásom során, s a köddel együtt életre hívta gyermekkori félelmeimet. A kastély biztonságosnak tűnő, sok száz éves kőfalai közt azonban megtapasztalhattam, hogy az erdő életre kelt megérkezésem után. A szűnni nem akaró szél egyre hidegebbé vált, napok óta jelezve egy esetleges vihar érkezését, minden széllökéssel megzörgetve az ablaktáblákat, aminek hatására az éjszakai sötétségben úgy éreztem, mintha ártó szellemek próbálnának betörni hozzám. Az erdőből riasztó hangokat is magával sodort a szél, bagolyhuhogást, farkasok vonyítá- sát. Nagyon nehezen ért el az álom, kedvem lett volna lesétálni a lépcsőn egyenesen a könyvtárszobába, ám a félelem, amit a hangok váltottak ki belőlem meggátoltak benne. Előfordult, hogy párnámat a fülemre tapasztva tudtam csak elaludni, ám legtöbbször reszketve, az erdőről hallott történeteken gondolkodva vártam, hogy a fáradtság felülkerekedjen a félelmen. Már több mint két hete dolgoztam a lady szolgálatában, mikor betegem ágya mellett ülve Homérosz sorait olvastam fel, a gyertyák által megvilágított lakosztályában. Az ággyal szemben álló kutya jelenlétét továbbra sem Borzalom a Reid-házban 386 tudtam borzongás nélkül elviselni, amit átható üvegszemeinek tulajdonítottam, ezért igyekeztem elvonni róluk a tekintetemet. A Duncan házaspártól annyit sikerült megtudnom az állatról, hogy Lord és Lady Reid az egyik távoli országban tett látogatása során vá- sárolta meg a preparált, teljesen élethű testet. Minden pillanatban vártam, hogy a halott eb leugorjon a helyéről, és hegyes fogaival szétmarcangoljon. Mégis, mágnesként vonzott magához, így mikor Lady Margareth elaludt, nem hagytam el a szobáját, helyette tétova léptekkel elindultam az emelvényhez, amin a titokzatos kutya állt. Éreztem, ahogy a félelem görcsbe rándítja a gyomrom, ennek ellenére mintha ismeretlen erő lökött volna egyre közelebb, a gyertyaviasz szagától nehéz levegőjű szobában. Már korábban megfigyeltem, hogy az állat nyakörvén egy fém színű, apró biléta függ, amire véleményem szerint a nevét vésték. Mikor közvetlenül mellé léptem, félelmemmel küzdve lehajoltam, hogy elolvashassam a titokzatos betűket, hirtelen a zsigereimig hatoló döbbenet szoborrá dermesztett, mikor nagyon közel ért az arcom az aranyszínű szőrszálakhoz. Ekkor ugyanis ismerős szag ütötte meg az orrom. Számos kutyám volt az évek során, jellegzetes, mással össze nem keverhető szaguk örökre az emlékezetembe vésődött. Amint ott álltam, megmagyarázhatatlan rettegést táplálva egy élettelen állat mellett, ugyanazt a szagot véltem felfedezni, mint megannyi élő háziállatomon. Akkor a kutya, ami holtan, kipreparálva állt helyén, hirtelen mintha megmozdult volna, mintha egy apró rezdülés lett volna, de mégsem kerülhette el a figyelmemet. Nyomban hátraléptem, és igyekeztem csillapítani szívem vad kalapálását, miközben az este síri csöndjét csak lélegzetem zihálása törte meg. A szobában félhomály uralkodott, a kandalló melege pedig hirtelen fullasztóvá vált annak ellenére, hogy a hőmérséklet nem volt magas. Tudtam, hogy távozás előtt el kell fújnom a gyertyákat a betegem ágya mellett, és csupán remélhettem, hogy nem ébresztettem fel az idős hölgyet. Tekintetemet végig a kutyán tartva, hangtalan léptekkel mentem vissza az ágyhoz, ahol szerencsémre a lady békésen aludt. Még mindig remegő térdekkel hajoltam le a gyertyákhoz, majd gyorsan eloltottam mindet. Elviselhetetlen, szinte teljesen fekete sö- tétség ereszkedett a szobára, csak a kandalló adott némi fényt. A kutya sötét alakján tartva a szemem szinte kirohantam a lakosztályból, és egyenesen saját szobám remélt biztonsága felé igyekeztem. Villámgyors mozdulattal nyomtam le szobám ajtajának kilincsét. Ez volt az első eset, hogy elfordítottam a kulcsot a zárban, hisz idáig biztosra vettem, hogy nincs semmi veszély, ami elől be kéne zárkóznom. Rögtön meggyújtottam két gyertyát, majd ágyamon ülve próbáltam magyarázatot találni az imént történt, hihetetlen eseményekre. Miután kezeim remegése megszűnt, arra a következtetésre jutottam, hogy túlzott, indokolatlan félelmem hajszolt abba a téveszmébe, hogy az élettelen kutya megmozdult, miközben a közelébe értem. Az egzotikus, távoli országból származó állat ösztönös félelmet váltott ki belőlem, ami a napok múlásával egyre fokozódott, hiába nyugtattam idegeimet kézenfekvő magyarázatokkal. A szobában félhomály uralkodott, egy több száz éves kastélyban voltunk, ráadásul az éjszaka kö- zepén, kézenfekvőnek tűnt, hogy a fáradtságtól és a szorongástól képzelődtem. Csak a gyertyák lángjai űztek gúnyt belőlem a félhomályban. Ágyamban fekve a takarót egészen a nyakamig húzva, egyfolytában a különös névre gondoltam, amit a kutya névtábláján olvastam. Zubral. Mikor a folyosón álló hatalmas óra elütötte az éjfélt, rémülten, verejtékben úszva ébredtem, de megmozdulni nem mertem. A lélegzetemet is visszafojtottam, úgy figyeltem, mintha valami kívülről kaparná az ajtót. Magamnak is nehezen vallottam be, de a hang pontosan olyan volt, mintha egy állat körmei karcolnák a tömör ajtó lapját. Végtagjaim zsibbadtak, reszkettek az iszonyattól, ami belém hasított, mert elképzeltem, amint Zubral áll a bejárat előtt, és minden erejével próbál bejutni hozzám, hogy elhozza iszonyatos végzetemet. Kiszolgáltatott helyzetemen az sem segített, hogy a lady és a Duncan házaspár is a kastélyban tartózkodott, egyedül kellett átvé- szelnem a rettenet hosszú perceit. A hideg széllökések megerősödtek odakint, minden eddiginél hangosabban ostromolva az ablaktáblákat, beszűrődtek az apró réseken át, és jelentősen lehűtötték szobám hőmérsékletét. Mozdulatlanul vártam a reggelt, eszembe sem jutott, hogy felkeljek és megnézzem, ki vagy mi okozza a kaparó hangokat. ÁlmatlaBorzalom a Reid-házban 387 nul, a legkisebb zajra is összerezzenve töltöttem az éjszaka hátralevő részét, és eltökéltem, hogy a reggelinél kifaggatom Duncanéket. Minden szavamat megválogatva, ügyelve rá, hogy épelméjűségem megkérdőjelezhetetlen maradjon, megemlítettem nekik az éjszakai zajokat. Abigail igyekezett megnyugtatni és a lelkemre beszélni. Az ő véleménye szerint a kimerültség okozta nálam a hallucinációt, amihez a kutyának semmi köze nem lehet. Ám az iszonyat, ami ezen az éjszakán költözött a lelkembe a következő nap folyamán sem enyhült, és minden pillanatban attól rettegtem, hogy az őrület lesz az osztályrészem, ha ebben a kastélyban kell maradnom. Tudtam, hogy Jock, az öreg kocsis csak egy hét múlva érkezik újabb ellátmánnyal, addig mindenképpen itt kell maradnom. A lehetőséget, miszerint egyedül, gyalog kelek át az Armskirk erdő kísérteties árnyai közt azonnal elvetettem, hisz elevenen éltek bennem a hintón való utazásom emlékei. Fokozódó gyanakvással szemléltem Jonast, akiről tudtam, hogy esténként hajlamos a túlzott alkoholfogyasztásra. Nagyon könnyen el tudtam képzelni ugyanis, hogy ő leli visszataszító örömét az én rémítgetésemben. Az első éjszaka után hajlottam rá, hogy hiszek Abigail szavainak, és megígértem, hogy a következő este korán nyugovóra térek. Ismét megtörtént az borzalom. Az éjszaka legsötétebb órájában. Kaparást és surrogó, borzalmas hangokat hallottam, pontosan onnan, ahonnan előző este is. A szőnyeg elnyelte a lépések zaját, így nem tudtam megállapítani ki sétálhatott az ajtóm elé, viszont a kaparás egyre erősebben ostromolta az ajtót, kisvártatva attól tartottam, hogy a hang okozója hirtelen beront a szobámba. Reggel megvizsgáltam az ajtólapot, és hirtelen felsikoltottam, mikor megláttam a lap alján sorakozó, egymással párhuzamosan futó két csíkot, amiket akár éles karmok is ejthették. Szinte az őrületbe kergetett a felismerés, hogy a kaparásnyom pontosan úgy nézett ki, mintha kutya körmei okozták volna, ráadásul a sérülések magasságából arra következtettem, hogy az állat nagytestű lehetett. Másnap hajnalra terveztem szökésemet az elátkozott Reid Kastélyból, elkerülve a kí- váncsi tekinteteket és elmenekülve a kínos magyarázkodástól. Az igazi borzalom akkor vette kezdetét, mikor nem sokkal éjfél után felriadtam sikoltva és borzongva a rettenetes rémálom súlya alatt, aminek jelenetei annyira élethűek voltak, hogy valóságos életveszélyben éreztem magam. Egyetlen pislákoló gyertyám fénykörében hamar felismertem kastélybeli szobám berendezését, amitől iszonyatom csak tovább fokozó- dott. Minden eddiginél erősebb, süvítő, üvöltő szél tombolt odakint, arra késztetve, hogy kinézzek az ablakon. A legsötétebb éjszaka látványa fogadott, ám az üveghez hópelyhek ezrei sodródtak; hóvihar dühöng a falakon kívül. Ágyamra roskadtam és gondolkodni próbáltam, mikor ismét meghallottam a kaparó hangokat, ezúttal még erőszakosabban, mint a korábbi éjszakákon. Elborzadva, szaporán lélegezve ültem és vártam, hogy a rettenet eltűnjön, mikor a kaparás hangjai összemosódtak az erdőből jövő farkasüvöltésekkel, és a tomboló vihar hangjaival. Ekkor, ha csak egy pillanatra is, de biztosra vettem, hogy egy kutya csaholását hallom, ami a közvetlen közelemből, az ajtóm felől jött. Felsikoltottam, mintha villám csapott volna belém, és a kétségbeesés végképp úrrá lett rajtam. Azt hittem ennél jobban már nem retteghetek, mikor az ugatás hirtelen üvöltésre váltott, pont olyanra, mint a farkasoké, mikor mereven ülve, felvetett fejjel adják ki a rettenetes dallamot. Ekkor már a kastély udvara felől véltem hallani a hátborzongató üvöltést. Gyertyámat elejtettem, ami azonnal kialudt, és a végtelen sötétség szakadt a szobámra, mivel kandallómban már a parázs sem világított. Behúzódtam az egyik sarokba, és kezemet a fülemre tapasztva próbáltam távol tartani magamtól a borzalmas hangokat. Fogalmam sincs meddig ültem a padlón az őrület és ájulás határán sodródva, de mikor újra magamhoz tértem, megint minden csendes volt. Letöröltem a könnyeimet és gyors elhatározásra jutottam, miszerint ha meg akarom őrizni épelméjűségemet, azonnal el kell hagynom a házat, hisz ha reggelre vastag hó- takaró fedi majd az utakat, minden esélyemtől megfoszt, hogy kitaláljak az erdőből. Kusza, kétségbeesett tervek kergették egymást a fejemben, először Clarktown felé akartam venni az irányt, de később arra gondoltam, hogy inkább Millstone felé menekülök, és az ottani rendőrkapitánytól kérek segítséget. Borzalom a Reid-házban 388 Bőröndömet szorítva, gyertyámat újra meg - gyújtva araszoltam az ajtó felé. Ahogy lélegzetvisszafojtva, bizonytalan léptekkel haladtam előre, egyetlen gyertyám fényénél, úgy éreztem, mintha egy sötét barlangból keresném a kiutat. A kisebb szobák ajtaja zárva volt, egyedül lady Reid lakosztályának az ajtaja volt kitárva. A lakosztályban még pislákolt a tűz a kandallóban, ami félhomállyá változtatta a feketesé- get. Ahogy a folyosó falához simulva, rettegve próbáltam átjutni az ajtó előtt mégis engedtem kíváncsiságomnak, és bepillantottam a sötét szobába. Majdnem elejtettem egyetlen fényforrásomat, mert zaklatott idegállapotomban egy pillanatra úgy rémlett, mintha egy szempár csillant volna meg a félhomályban. Meggyorsítottam a lépteimet, úgy éreztem egy perccel sem tudok több időt tölteni ebben az iszonyatos épületben, mikor a hátam mö- gött halkan kopogó, furcsa neszt hallottam. Mintha a lakosztályból jött volna, és magamnak sem mertem bevallani, de pont úgy hangzott, mintha egy állat körmei kopognának a tömör fa padlón. Annyira megrémültem, hogy a földre ejtettem bőröndömet, a nagy puffanás pedig tovább korbácsolta iszonyatomat. Már majdnem futva értem el a hatalmas lépcsőt, mikor a földszinten uralkodó, áthatolhatatlan sötétség előhozta ösztönös félelmemet, és egyáltalán nem éreztem magamban bátorságot ahhoz, hogy áthaladjak rajta. Ahogy a gyertyát szorítva haladtam lefelé hirtelen hatalmas robajlás zaja ütötte meg a fülemet, ami egyenesen lady Margareth lakosztálya felől jött. Az orkánszerű széltől kivágódott az egyik hatalmas ablak, és a betörő jeges levegő pillanatok alatt megtöltötte a teret. Rohanni kezdtem lefele a lépcsőn. A farkasüvöltések mintha a hátam mögül jöttek volna, majd határozottan kutyaugatássá formálódtak. Hátranéztem a vállam fölött, mikor is bokám megbicsaklott, én pedig elveszítettem egyensú- lyomat a lépcsőn, és előre estem a meredek, kemény lépcsőfokokon a végtelen sötétségbe. Tompa fájdalomra és elviselhetetlen émelygésre ébredtem. Ahogy tisztulni kezdett a látásom igyekeztem felmérni a szobát, amelyben feküdtem. A kandallóból meleg áradt, az ablakok zárva voltak. Majd megláttam a takaró huzatát. A mintázat ismerős volt, halvány rózsaszínű virágok tarkították a fehér szövetet, ekkor már tudtam, hogy még mindig az átkozott Reid kastélyban vagyok, ahonnan kétségbeesetten próbáltam elmenekülni. Felnéztem az ágyneműről, és eddig nem tapasztalt, villámcsapásszerű iszonyat kerített a hatalmába. Az ágyam előtti, díszes faragású emelvényen egy hatalmas, preparált kutya állt, félelmetes, élethű szemei egyenesen rám szegeződtek. Kábultan, iszonyatos fejfájástól gyötörve próbáltam sikí- tani, ám egy hang sem jött ki a számon, hiába próbálkoztam. Zubral állt előttem. Látványa szinte az őrületbe kergetett, mégsem tudtam elszakítani róla a tekintetem, mintha arra vártam volna, hogy végre megmozduljon. Fel akartam kelni, hogy azonnal elhagyjam a szobát, de rémületemre nem bírtam megmozdulni. A kezeim és a lábaim nem engedelmeskedtek akaratomnak, mintha megbénultam volna. Jobbra pillantottam és megláttam az egyik kezemet, amitől úgy éreztem, hogy a félelem és az őrület keveréke teljesen maga alá gyűr, egy rémálom szereplőjévé váltam. Fehér, selymes bőrű, szép körmű kezem helyett egy májfoltos, petyhüdt kézfejet pillantottam meg, melyet vastag aranygyűrűk díszítettek. Egy öregasszony keze volt ez, ami fáradtan hevert a takarón. A lady lakosztályában feküdtem, velem szemben Zubral állt ugrásra készen. A testem elhasználódott volt és bénult. Börtönbe zárva, kétségbeesve éreztem, hogy elmém megbomlik és darabjaira hullik szét, mikor az ágyam melletti gyertya lángja hirtelen táncolni kezdett és ezzel egy időben kinyílt a lakosztály ajtaja. – Ismét sikerrel jártunk. Remélem, jól érzi magát az új bőrében, Stein kisasszony - Arthur Kemp cinikus mosolyt villantott felém, majd ellépett az ajtó elöl, hogy megláthassam kísé- rőjét. Tökéletes állapotú, sötétszürke szoknya, hosszú ujjú kabát, amihez fehér kötény társult. Ahogy a fiatal nő arcára néztem az eszemet vesztettem a rettenetes felismeréstől. Én magam álltam az ajtóban, közvetlenül Zubral mellett. 

Kép forrása

A novella a Black Aether #5 magazinban jelent meg, 2017-ben.